Álomjárók árnyai

XVIII.

Néhány óra múlva Taemin felébredt. Sűrű bocsánatkérések között engedett el és kapkodta magára ruháit. Kicsit rosszul esett és ezt Jongin is látta rajtam. Gyengéden ölelt mellkasához, félve érintettem meg a tenyérnyomot mellkasán.

- Én sajnálom.

- Nem a te hibád bolond lány. – Nyomott csókot homlokomra. – Hogy van a kezed hercegnőm?

- Most nem fáj, mint éjjel.

- De még mindig elég hideg. – Cirógatta ujjaim. Szomorúan szusszantam fel. – Érzed, ha megérintelek?

- Egy kicsit már igen. – Erre némi melegség költözött tekintetébe, és tenyerembe csókolt. Ajkai égették a vágást, de nem mutattam jelét ennek az újfajta, viszkető, egészen kellemes kínnak.

- Lemegyek segíteni reggelit készíteni. Te pihenj csak! – Nyomott csókot ajkaimra, majd kibújt a takaró alól. Nem hittem volna, hogy meztelen. Jesszus, én is az vagyok? – Gyorsan felrántottam a takarót és belestem alá, de rajtam volt bugyi, meg egy bő, fehér ing. A fazont elnézve Taeminé volt. Jonginnak nem gombolós ingei voltak.

- Jongin, felküldenéd Taemint? Csöppentenem kell a szemébe. – Beszéltem ruhátlan hátsójához, épp ekkor készült belebújni egy nadrágba. Az ott egy nyolcágú csillag alakú anyajegy? Uramisten! – Elpirulva néztem a fehér takaróm ráncait a válaszra várva.

- Persze, aztán gyertek enni! – Húzott farmert, meg egy fekete, kötött pulóvert, pedig kint hétágra sütött az áprilisi, friss napfény.

Csendben vártam fel az árnyat, addig kikészítettem a szemcseppét és húztam egy melltartót az ing alá, aztán egy nadrágot is és beletűrtem a fehér anyagot.

Taemin hamarosan megérkezett, el is állt a szavam. Mióta szőke volt Jongin helyett egy pár hete, olyan sápadtnak láttam, de most megint hollófekete tincsei voltak. Úgy hozzájuk értem volna. Elképzeltem, ahogy ujjaim beleszaladnak selymes, fényes tincsek kissé kusza hálójába. A gondolatba is beleborzongtam. És azok a vállak! Édes Istenem, miért büntetsz engem? Miért nem tud ez az ember garbót hordani? – Ebből az izéből a fél mellkasa, vállai és kulcscsontja is kilátszott. Körülbelül egy percog csak bámultam rá, hajkefével a kezemben, ő pedig ajkát harapdálva bámulta a földet.

Végül halkan megköszörültem a torkom.

- Gyere, cseppentek a szemedbe, hogy tovább gyógyulgasson! . Csak bólintott és az ágyra mászott, majd ott várt. Leraktam a szemcsepp mellé a hajkefém és felvéve az üvegcsét, térdelve totyogtam mellé. Szófogadóan, ügyesen hajtotta hátra a fejét, és egész véletlen végigsimítva puha tincsein, tettem kezem homlokára, hogy kényelmesen hozzáférjek szeméhez. Mikor a cseppecske elérte szemét, sűrűn pislogott párat, de nem húzódott el, nem zárkózott vissza, csak bámult fel szemeimbe.

- Te is tudod azt… amire emlékeznem kellene. Igaz? – Hangja halk volt, kedves, de még nem érte el azt a szeretetreméltó csengést, amit eddig nekem intézett. – Bárcsak segíthetnél. – Érintette meg homlokomon nyugvó kezem. – Ha csak volna valami jelzés, ami visszahozhatná őket!

- Sajnos nem segíthetek. Nem szabad, pedig szeretnék. Várlak vissza.

- Közöd van hozzá.. – elkeseredett fintorral hunyta le a szemét – szörnyen sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked.

- Nem haragszik rád senki sem, Taemin. Itt te vagy az egyetlen áldozat. – Igazam volt. Ha nem vagyok meggondolatlan, Taemin most is az enyém volna.

- De attól még fáj neked. – Fogta meg kezem és arcán végighúzva belebújt a tenyerembe, majd ajkait a sebre szorította. – Ha nem vagyok, ez sem fájna. – suttogta a bőrömre.

- Taemin, ezt kérlek ne! – Suttogtam elcsukló hangon, és elhúzva a kezem kimásztam az ágyból, majd siettem le reggelizni. Jongin furcsállva figyelt engem, majd a lehajtott fejjel érkező Taemint, aki felém se nézett, de én se felé.

- Istenem, mit tettem? – Nézett Taemin elkeseredve a kiviharzó lány után. – Most mivel bántottalak meg? – Suttogta leejtve vállait és csak nézett maga elé. Olyan hevesen dobogott a szíve, el se hitte. Nem tudta mi ez az annyira jó érzés, ami addig uralta a testét, míg Dashiminhoz simulta a háta és a tenyere ott volt az arcán, belecsókolhatott, egyáltalán megérinthette a lányt. Odalent viszont rá sem mert nézni, de gondolatai csak körülötte forogtak és szíve még mindig úgy verdesett. Érezte magán Jongin gyanakvó tekintetét, miközben a démon kanalazta a reggeli gabonapelyhét. Még ilyenkor is tudott fenyegető lenni, hihetetlen.

Jongint érdekelte volna, hogy mégis mi történt fent, amiért árnya szívroham közeli pulzussal bámul a reggelijébe, Dashimin pedig rá sem nézett az árnyra.

- Beszélhetünk? – Nézett a démon bátyjára, mikor kettesben maradtak a konyhában. Dash elment tanulni, Sehun pedig kötelességének érezte követni.

- Persze. – Dőlt Taemin a konyhapultnak. Évek teltek el azóta, hogy utoljára ilyen szabadon mozoghattak ebben az ősrégi házban.

- Mi történt odafent, hogy ennyire megfagyott a levegő köztetek? – Taemin csodálkozott. Gazdája annyira kedves, közvetlen volt. Figyelmes. Jongin akkor sem volt ilyen, mikor még nem fagyott meg a szíve.

- Én… csak elmondtam neki, hogy sajnálom, amiért miattam szenved. – Hajtotta le az árny a fejét.

- Ne lógasd az orrod! – Paskolta meg a vállát a fiú. – Kicsit fura lány, de hamarosan biztosan megérted majd őt.

Taemin végül magára maradt. És fájt a szíve miatta. Talán sosem fog emlékezni, pedig minden vágya emlékezni volt. Csak azokat az emlékeket akarta, amik ehhez a gyönyörűséghez kötötték.

- Megegyezhetünk. – Felkapta fejét a hangra. Hayana mosolygott rá a konyhaajtóból. – Az emlékeid, Kai szívéért. Csak ki kell vágnod nekem. – Nyújtott az árny felé egy díszes tőrt. A fiú tétovázva nézett rá, a nő pedig jót kuncogott. – Látom, hogy megölnéd, azért a kis egérkéért. Gyere, tedd meg!

- De ha megölöm Jongint..

- Tudni akarod milyen volt megcsókolni, a TE Dashimined? Jongin elvette őt tőled. Ő a tiéd. Nem veheti el tőled, főleg nem Jongin. Nem érdemli meg az a mocskos szörnyeteg. – Taemin keze megremegett. Már majdnem elérte a tőrt, mikor megtört a varázs.

- Szereti őt. Szerelmes belé. – Engedte le a kezét. – Nincs jogom kettejük közé állni, nincs jogom ítélkezni felette. Én csak egy árny vagyok, egy szolga és nem kaptam engedélyt önálló döntésre.

- Akkor bazd meg, Lee Taemin! És élvezd a fájdalmad! – Sziszegte Hayana és ahogy a nő eltűnt, egy emlék öntötte elméjét, mély intenzitással, szinte mintegy látomás. A konyhában voltak, Dashiminnel. A lány pedig bántotta őt. A sebeit, mindenét. A lelkét is. A szavakra nem emlékezett, csak arra, hogy fájtak neki. Aztán a hangok is derengeni kezdtek. „A te nyomorult szerelmed..” Elszorult a szíve.

- Nem, ez nem ő volt. – Rázta meg Taemin suttogva, hevesen a fejét. – Csak félt. Féltette Jongint. De engem nem akart bántani, nem bírt a hatalmával. – Ajkához érintette ujjait és szinte érezte a csókot, a csókokat, amiket kapott.

Hamarosan véget ért a kép, mert ő elvesztette az eszméletét. Megdöbbenve nézett szét a napfényes konyhában. – De nincs jogom közéjük állni. Én csak szolga vagyok. – Sóhajtott fel és elkezdett mosogatni. Már derengett egy két emlékkép neki, hiszen kötődtek ahhoz, amit kapott Hayanatól bosszúként. De most valahogy ő maga nem akart emlékezni.

Egész nap a tanulásnak szenteltem magam. Bepótoltam minden leckét, Baekhyun jó tanuló révén elküldte nekem őket. Délutánra ugyan fásulttá váltam, de addig nem hagytam abba, amíg nem végeztem. A kitartás fontos volt.

Jongin az ágyon heverészett, vagy engem zavart, nem hagyott figyelni. Sehun kedélyes mosollyal figyelt minket, de úgy éreztem nyomasztja valami. És ez volt az, ami a leginkább nem hagyott nyugodni.

- Szeretnék beszélni vele! – Súgtam a démonnak, mikor az megint némi szeretetért bújt hozzám.

- Rendben, én megkeresem Taemint. Kezdek aggódni érte. – Nyomott puszit arcomra, majd kisétált az ajtón. Kínos mosollyal néztem Sehunra, aki megszeppenve pislogott.

- Baj van? Valami rosszat tettem?

- Nem tettél semmi rosszat Sehun. Ne butáskodj! – Ingattam a fejem. – De úgy érzem bánt valami.

- Nem igazán fontos, butaság. – Visszakozott hevesen, pedig már leugrott az ablakpárkányról, de most visszaült. Felpattanva odasiettem hozzá és vele szemben feltelepedtem a széles párkányra.

- Semmi sem butaság, Oh Sehun. Főleg nem, ha egyik pillanatról a másikra leszel ilyen zavart. Mi bánt? – Nagy sóhaj, majd kisvártatva még egy.

- Tegnap.. mikor utánad mentek, én nem tudtam tenni semmit sem. Semmit. Azt se tudtam merre lehetsz. – Sütötte le a szemét.

- Sehun. – Lágyult el tekintetem és megsimogattam lábát. – Senki sem várja el, hogy ilyen légy. Én is pont olyan ügyetlen vagyok, mint te. – Kuncogtam, mire nagyokat pislogva nézett rám. – Majd összeszokunk, ne lógasd az orrod! – Böktem meg az említett testrészt, mire bizonytalanul elmosolyodott.

- Nem haragszol rám?

- Hogy haragudnék? Beszélsz itt bolondokat. – Nevettem halkan, mire kitárta karjait.

- Akkor kapok egy ölelést? – Kuncogva dőltem karjai közé és átkaroltam derekát.

- Köszönöm Dashimin. – Motyogta hajamba.

- Nincs mit megköszönnöd, Sehun. – Mormoltam pólójába és behunytam a szemem. Megnyugtató, otthonos illata volt.

Nem tudom meddig pihentünk így, ebben a furcsa pózban, de nagyon kellemes volt. Hajam piszkálta, én pedig végre nem a tanulásra gondoltam, hanem félálomban néztem ki az ablakon, majd ténylegesen le is csukódott a szemem.

- Elaludtál? – Kérdezte nagyon halkan, csak megráztam a fejem.

- Nem, csak pihenek. – Nyitottam ki a szemem, ismét a sötét ablakot figyeltem, semmi sem látszott a kinti világból. Viszont az üveg másik oldalán megjelenő ismerős arcot nagyon is láttam. Gonoszul vigyorgott rám. Elfelejtettem levegőt venni, tátogva hátráltam az ablaktól, minek következtében kellemetlenül nagyot estem a párkányról, még is még hátrább kúsztam. Sehun aggodalmasan sietett utánam és mellém ereszkedett fél térdre. Hayana arcára maszkírozott mosollyal követett, ezáltal átsuhant a falon és az üvegen, így már a szobámban állt. – Menj, menj innen el! – Dadogtam riadtan, kalapáló szívvel, mire csak kuncogott.

- És ha nem? – billentette oldalra a fejét – Nem félek tőled. Tulajdonképpen senki sem fél tőled. Csak egy riadt kisegér vagy. – Remegő lélekkel néztem fel rá. Magas nő volt. De nem voltam kisegér. Sehun védelmezően ölelte át vállam, de mit sem ért ő egy ekkora démonnal szemben. – Ez hatalmi játék kisegér, nincs itt semmi keresnivalód. Menj el te! – Mászott az arcomba, lehelete jeges volt és ismét fájdalom költözött mérgezett kezembe.

- Hagyd békén, Hayana!

- Ó, de édes! Már védelmez téged. – csapta össze tenyerét – Ne aggódj, nem fogom bántani, ha nem ad rá okot. Csak nála van valami, ami engem illet. Vagy inkább valaki. Mindössze őt kérem tőle, pontosabban a halálát. Szeretem őt, de sajnos azt hiszem ő nem képes ilyen gyarló érzelmekre felém. Ezért sajnos meg kell ölnöm. És mivel te nem voltál rá képes, hogy fájdalmat okozz neki, megteszem én. Pusztán a fenotípusodra van szükségem, hogy hozzáférhessek a szívéhez. És a méreg ezt mind már tartalmazza nekem. – Fogta meg a kezem, majd tenyérrel felfele fordította, de mielőtt cselekedhetett volna, elrántottam a kezem. Megrökönyödve nézett rám.

- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. – Néztem a nő szemébe.

- Te kis fattyú! – Kapott volna utánam, de legnagyobb meglepetésünkre Sehun vadul vetette rá magát.

- Menj innen Dash, menj biztonságba! – Szót fogadtam az árnynak és talpra állva kiszaladtam a szobámból, meg sem álltam a hátsókert szívéig, ott pedig ruhástól siklottam a vízbe. Viszont hiába voltam biztonságban, nem nyugodtam meg. Féltettem Sehunt, nagyon. Most voltam kisegér, nem szabadott volna magára hagynom.

Jongin aznap este elment Taeminnel a házból. Úgy érezte az árnynak szüksége van egy kis kimozdulásra és látszólag igaza is lett.

A városban járva az árny hamarosan sokkal jobban festett.

- Hayana visszaadott nekem egy emléket. – Szólalt meg Taemin váratlanul.

- Igazán? – kapta fel Jongin a fejét – És mit adott vissza?

- Az utolsó perceket, mikor még tudtam ki ő. Mikor bántott. – Jongin halkan felszusszant.

- Akkor én is bántottam őt. – Bámulta az alattuk hömpölygő Hant, ami egykor partra mosta a Leviathan első lányának holttestét. Akkor pont úgy szenvedett és bocsánatért könyörgött hozzá, mint mikor kis híján megfojtotta Dashimint. – Azt hittem soha nem bocsát meg nekem. – Taemin meglepetten nézte gazdája arcélét.

- Megint bántottad őt? – Kai a fejét rázta.

- Nem volt szándékos, csak baleset. Ideges voltam, te pedig sehol sem voltál. Kiborultam.

- Hányszor mondtam neked Kim Kai, hogy ne merészeld bántani azt a lányt? – fakadt ki Taemin hirtelen dühvel – Miattad vágta le a haját is, igaz? Nem kell válaszolnod, tudom. Egy pillanatra itt hagylak a világban egyedül és mindent a feje tetejére állítasz. – Jongin a kifakadás közben valami különöset figyelt, de Taemin önmaga volt, így nem válaszolt, nem emelte fel a hangját, csak egy széles, fura vigyor terült el az arcán. Majd hirtelen elindult a kőpárkányról leugorva. – Mit.. Mit csinálsz? Kai! – Rohant utána Taemin idegesen, ugyanis a démon amint talpra állt, tudta, hogy történni fog valami.

Jongin egészen hazáig kitartóan, céljában vakon bízva gyalogolt, de alig ért a ház előtti kavicsos kocsifelhajtóra, tudta, hogy valami nincs rendben.

- Taemin? – Nézett körbe, még sosem akart az árnyára támaszkodni, de most elbizonytalanodott nélküle. Taemin azonban nem volt ott, így egyedül rohant be a házba.

Minden helyiségbe benyitott, de biztos volt benne, hogy az a bizonyos gyomorszorító veszélyérzet oka az emeleten lesz, hát rohant Dashiminhez.

- Jongin, szerelmem! – Hayana negédes mosolya fogadta, de torkából Dashimin alig hallhatóan kétségbeesett hangja tört fel. A nővel szemben Dashimin állt Sehun felett, hullámzó mellkassal. Haragos volt. – Úgy hiányoztál. – Lépett hozzá a nő. Elbűvölőbb volt, mint valaha és az apró lány hangja összezavarta a gondolatait. A hang, amiért rajongott. Biztos volt benne hogy azt kell követnie és Kai győzött, Dayoung szörnye eluralkodott lelkén, a hideg vigyor pedig felragyogott.

- Te is hiányoztál, szépség. – simította meg a nő arcát – Komolyan azért vagy most itt így kiakadva, mert megszűnt az átkod? Nem szenvedtem még eleget szerinted?

- Ugyan, te sosem fogsz eleget szenvedni. – Simogatta meg Hayana a tenyérnyomot mellkasán, mire az kínzón lángolt fel.

- Ezt ő tette veled. Végezni akartam vele. – Mutatott Dashiminre. – Úgy döntöttem megölheted te. Szabad lehetnél, tiéd lenne a birodalma, rád szállna. – És ez a mondta bogarat ültetett a hataloméhes démon fülébe. A lányra szegezte szinte üres tekintetét, a láncok pedig csörögve találkoztak a padlóval.

Az a vigyor semmi jóval nem szolgált. Hideg, beteg és hátborzongató volt. Gyilkos. Dashimin némán, megrettenve figyelte a közeledő démont, közelgő gyilkosát. Akinek oda adta magát, és bizalmát. És ő már másodjára dobta el. A láncok kecses ívben, szinte elegánsan emelkedtek, majd egy pillanatra mintha megállt volna az idő, lebegtek, súlytalan. De a pillanat nem tarthatott örökké, a démon karja lerántotta a fegyvert és az elemi erővel vágott végig a lányon.

Sötét vér fröccsent a hófehér szőnyegre, édes, kesernyés illata betöltött a szobát. Kai pedig újabb ütésre emelt kézzel állt az összerogyott, mozdulatlan lány mellett, harminckilenc csapáson volt túl. Nehezen szedte a levegőt és mellkasa szaggatott. Hátranézett Hayanara tanácsért, de a nőnek nyoma veszett. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy itt lett volna valaha is. De a legvérfagyasztóbb a félhomályos szobában Taemin árnyékokból kibontakozó alakja volt.

- Hatalmas hibát követtél el. – Nézett gazdája szemébe, és ahogy a démon dühe visszahúzódott, Jongin is hamar ráébredt, mit tett. Oda akart rohanni Dashimin mozdulatlan kis kupacához, megvigasztalni, meggyógyítani, bocsánatot kérni tőle, milliószor, de nem tudott mozdulni. Csak jéggé fagyva bámulta a lányt. A dermedt csendben a leláncolt ajtó csörgő dörrenése puskalövésként hatott.

- Ne..! – suttogta a démon. – Kérlek ne! – Nézett hátra, majd Dashiminre. – Bármit megteszek, bármit. – Hangja hamarosan elhalt, ahogy a láncok utánanyúltak és karjaira, derekára csavarodva visszarántották a birodalomba, majd bezáródott az ajtó. Kezdetét vette valami új, mégis keserűen ismerős időszak. Ismét.Haya