Álomjárók árnyai

I.

Reggel fájó tagokkal keltem fel, odakint még mindig esett. Lassan tudatosult bennem, hogy az apám megint mit tett. Beharaptam ajkamat, de a sírás így is előtört belőlem, zokogva kucorodtam be a szoba legsötétebb sarkába.

- Miért én? - Sikítottam fel és két kézzel karmoltam végig az arcomat. Nem bírtam idegekkel elviselni ezt az érzést. Előre- hátra billegve karmolásztam a combomat, nem tudtam rájönni, hogy az emberek mit szeretnek ebben a kegyetlen dologban, amit velem tesznek. Hiszen hideg volt és fájt, kíméletlenül.

Órákkal később kellett volna csak felkelnem, addig a sarokban gubbasztottam és kerek, könnyes szemekkel figyeltem a furcsa ajtót, amelyet vastag láncok zártak le. A repedezett fal is taszító volt, fogalmam sem volt, hogy ki lakhatott itt, de nem akartam megismerni. - Miért, miért, miért? - Suttogtam egyre gyorsulva, nem tudtam lenyugodni. Azt hittem itt majd minden más lesz, erre az apámnak nevezett állat megint megerőszakolt. 

Mikor lebotorkáltam a nyikorgó lépcsőn, mintha árnyak követtek volna, most tőlük is megijedtem. Ők biztosan nem akartak volna megvédeni az apámtól. Anya sajtos rántottával és vajas pirítóssal várt, de egy falat sem ment le a torkomon.

- Dashimin, tudom, hogy nehezedre esik a költözés, de kérlek légy egy kicsit megértőbb!

- Igen anya. - Hajtottam le a fejemet és úgy nyomtam le a torkomon a reggelit, hogy csak úgy füstölt. 

Anya egészen az iskoláig kísért és hiába győzködött, tudtam, hogy nem az első nap a legnehezebb, hanem majd egyre rosszabb lesz.

Az osztályfőnök nagyon kedves volt velem, de ez csak rontotta a félelmeimet.

- Gyerekek, bemutatom nektek Kim Dashimint, aki most költözött Szöulba. Legyetek vele kedvesek, van más problémája is! Dashimin, ülj le oda a második padba, Baekhyun mellé! Chanyeol ma úgysem jön. - Lehajtott fejjel osontam oda a padhoz, nagyon helyes fiút kaptam ma padtársnak, azonnal bele is pirultam a dologba és a hajam takarásába menekültem. 

Baekhyun egész nap nagyon kedves volt velem, még soha senkit nem érdekelt ennyire a véleményem. Nem is volt olyan borzalmas nap, mint amilyenre számítottam. Mosolyogva értem haza, bár örömöm nem sokáig tartott. Apám várt otthon, senki más. 

- Dashimin, gyere ide! - Indult meg felém, tekintetem riadtan mérte végig. Farmerja kigombolva, hasa undorítóan remegett, mellkasán pedig fekete szőr göndörödött. Megráztam a fejemet és felrohantam a lépcsőn, tekintetem megint megakadt az ajtóm feliratán, majd szó nélkül bevágtam a koromfekete ajtót és nekidőltem. Homlokomon hideg veríték csurgott végig és szívem dobogását nem lehetett lenyugtatni. Máris hallottam a nehéz lépteket a lépcsőn, rá akartam fordítani a kulcsot a zárra, de apám még tegnap elvitte.

- Nem! - Suttogtam elcsukló hanggal, tekintetem pedig a leláncolt ajtóra tévedt. Bizonytalan lábakon indultam meg felé, de kivágódott mögöttem az ajtó, és a hajamnál fogva rántottak vissza. - Neee! - Visítottam teli torokból, de ezzel csak egy durva rongycsomót értem el a számban. Apám a falnak lökött, neki az ajtónak és szinte letépte rólam az iskolai egyenruhámat. Zokogva támasztottam a homlokomat az ajtó málló festékrétegére, elviselhetetlen volt a fájdalom. Apám ma nem érte be egy menettel, a földre lökve lenyomta a torkomon a férfiasságát. Olyan mélyre tolta le, hogy mikor elment, kénytelen voltam lenyelni. Sírva, megalázva hagyott magamra, rám zárta az ajtómat. Aznap este hallottam, ahogy anyával beszél, undorító, hazug alak volt. Azt mondta anyának, hogy megint rohamom volt és nem bírt velem. Államat a térdemre fektetve figyeltem az utcai lámpák sárga fényét, melyet olykor egy- egy elhaladó autó tört meg. 

Lehetett már tizenegy óra is, mikor halk kopogást hallottam, egyszerre két irányból. 

- Dashimin, minden rendben? - Szólt anya aggodalmasan. A másik kopogás a rejtélyes ajtó felől hangzott fel.

- Igen anya, már semmi baj nincsen. Megyek aludni. - Kiáltottam és és a láncok fele indultam. Gyomrom bizonytalanul remegett, de igyekeztem kontrollálni magamat. Nem tudtam mi vár a túloldalon, remegő ujjakkal kezdtem el bontogatni a zárakat, a láncok halk csörgéssel hullottak alá.

Majd percek múlva ujjaim rásimulhattak a fényes, bár koszos kilincsre és félve kukkantottam be a résnyire nyitott ajtón. Halvány kékes fény uralkodott bent, de senkit sem láttam. Nem is volt olyan veszélyes. Lábujjhegyen tipegtem be a terembe, mert az volt, mikor alaposabban körülnéztem, nekem két háttal álló alakot pillantottam meg. Hangtalanul csuktam be az ajtót, a láncok hangos csörgéssel gördültek vissza a helyükre, a két alak közül csak egyikük fordult hátra. Jobb szemét fekete kendő fedte, arca viszont nyugodt, kellemes volt.

- Te nem Dayoung vagy. - Mormolta halk hangon, ténymegállapításként. - Akkor ki vagy? És a legfontosabb, hova lett Dayoung?

- Ne-... nem tudom miről beszélsz...

- Ó, de udvariatlan vagyok. Be sem mutatkoztam. - Mosolyodott el ravaszul. - Lee Taemin vagyok. - Fordult teljesen felém és elém lépve kezet csókolt nekem. Elkerekedett a szemem gesztusa láttán. - Te...

- Undorító vagy, Taemin. - Fordult oldalra a másik alak, hidrogén szőke haja minden irányba meredezett. 

- Te ki vagy? - Fejezte be mondatát zavartalanul, mintha a másik meg sem szólalt volna.

- A nevem Kim Dashimin. De ki az a Dayoung? Hiszen rá számítottatok.

- Dayoung a mi... örömlányunk.

- És még én vagyok undorító? - Fordult hátra Taemin cinikusan.

- A nevem Kim Jongin, vagy Kai. Örvendek. - Biccentett gúnyosan, majd megint elfordult. Taemin halk kuncogással figyelte.

- Szóval Dashimin. Mi vezérelt a leláncolt ajtóhoz?

- Nem volt választásom. - Hajtottam le a fejemet.

- Meg ne sajnáld! - Mordult fel Kai. Értetlenül pislogtam.

- Jongin látja a gondolataimat, én pedig érzem azt, amit ő. - Vigyorgott Taemin fölényesen. – Tudod, mik vagyunk?

- Gondolom, árnyak. - Gúnyos horkantás volt Jongin válasza. - Akikkel eddig találkoztam, elég titokzatosak voltak. Nem sokat árultak el nekem.

- Akkor biztosan tündérekkel volt dolgod. Én árny vagyok, de Kai álomjáró, az egyik legerősebb démonmester a világunkban. Csak sajnos...

- Elég a fecsegésből! - Dörrent Jongin Taeminre. - Dashimin most szépen hazamegy és minden rendben lesz. Nem jön ide többet. Értetted? - Fordult teljesen felém, azonnal lesütöttem a szememet.

- Van egy kis gond, hatalmas démonmester. - Vihorászott Taemin. - Amíg az ajtó ismét ki nem nyílik, Dashiminnek itt kell maradnia.

- Eh, legyen. - Fordult el Jongin. - Csak maradjon csendben. Dolgom van.

- Gyere Dashi, körbevezetlek! - Húzott magával Taemin lelkesen. Nem tudtam, hogy egy kék teremben mit lehet mutatni, de mire észbe kaptam, egy hatalmas kapu elé érkeztünk, amely engedelmesen nyílt ki a fiú előtt.

Halvány lila fényben izzó fűszálak lengedeztek a szélben és furcsa madarak köröztek a szürke égen.

- Ez itt Kai birodalma?

- Még nem. - Rázta meg a fejét Taemin. - Ha egyszer Jongin nem figyel árgus szemekkel, elmagyarázom, hogy miért nem. Kedvellek, már most. Hiszen ember véletlen nem léphet be a leláncolt ajtón. - Kacsintott rám és a kezemet megragadva tovább vezetett. - Ez itt az Alvilágnak csak egy kis falatkája, mégis hatalmas birtoknak számít.

- Alvilág? - Kerekedett el a szemem.

- Hát persze. - Kuncogott kísérőm. – Olyan, mint a Föld. Hatalmas, birodalmi birtokokkal.

- Mikor jártál utoljára a Földön?

- Ötszáz éve? Nem volt olyan rég. - Most rajtam volt a sor, hogy halkan kuncogjak. Taemin aranyos, kerek tekintettel figyelt.

- Azóta igen sokat változott a világunk.

- Akkor ideje lesz megint ellátogatnom. - Mosolyodott el. - Szóval, minden egyes földrészhez tartozik egy démonfaj. Te valószínűleg a tündérekkel találkoztál. Titokzatosak és játékosak, de kiszámíthatatlanok. Jongin álomjáró. Joga van bepillantani a földiek életébe. Hatalma vetekszik a legnagyobb démonmesterekével, de amíg nem szerzi meg azt a bizonyos valamit, addig nem lehet övé ez a hely. - Hirtelen Jongin jelent meg mellettünk, ijedtemben majdnem hátra estem.

- Nyitva az ajtó. Ideje lesz visszamenned. - Engedelmesen bólintottam és kérdőn Taeminre néztem. - Majd én visszakísérlek. Taeminnek most dolga van. - Remegő gyomorral indultam a fürge démon után, aki pillantásra sem méltatott. 

Hamar visszaértünk a kék terembe, a leláncolt ajtó most résnyire nyitva állt. - Dashimin, megtiltom, hogy többet ide gyere. Ez nem a te világod. - Nézett mélyen a szemembe, de szavai nem jutottak el az agyamig, annyira édes, játékos vonásai voltak a szigorú tekintet ellenére, hogy az leírhatatlan. Fekete szemeiben elveszett az ember és olyan mélységek ragyogtak benne, amiket nem tudtam volna elképzelni. Szívem egyre hevesebben kalapált, félő volt, hogy ő is meghallja. - Menj! - Tárta ki az ajtót, apró huppanással léptem vissza a szobámba. Mire visszapillantottam, az ajtó bevágódott és a láncok villámgyorsan a helyükre vándoroltak. Erőteljesen éreztette velem, hogy nem kívánt személy vagyok. Lehangoltan sóhajtottam fel és a telefonom kijelzőjére pillantottam. Hajnali egy volt. A lehető leggyorsabban másztam be az ágyamba és már aludtam is. Hosszú nap volt, és a holnapi is annak ígérkezett.

Álmomban megint Taeminnel beszélgettem, meg ott volt a mogorva Kai is, aki mégis annyira vonzó volt a számomra.