II.
Reggel, mikor felkeltem, még nagyon korán volt. Egy furcsa árnyékra lettem figyelmes a fehér paplanomon, amely a betűző napfény közepén nyugodott és nagyon ismerős frizurája volt.
- Taemin? - Suttogtam gyanakodva, az árnyalak pedig heves integetésbe fogott. - Jó reggelt! - Kuncogtam jóízűen. Taemin körbe pillantott, majd lassan alakot öltött és mellém ugrott, lelkes törökülésbe.
- Milyen éjszakád volt?
- Rövid. - Nyomtam el egy ásítást. Taemin kedveskedve felborzolta amúgy is kócos hajamat, majd mikor léptek hangzottak fel a lépcső felől, megint árnyékká vált és elsurrant.
Anya aggodalmas arccal nyitott be a szobámba, mosolyogva üdvözöltem.
- Minden rendben, Dashimin?
- Igen anya, jól vagyok. - Fektettem a vállára a kezemet és kicsusszantam az ágyamból. Taemin árnyéka a sajátomként kísért le a lépcsőn. Gyakorlott mozdulatokkal vettem elő egy reggeliző tálat és megtöltöttem zabpehellyel meg aloe verás joghurttal. Mikor megfordultam, majdnem eldobtam a reggelimet, Taemin érdeklődő tekintettel követte a mozdulataimat. - Taemin, mi lesz, ha meglátnak? - Suttogtam mellé telepedve.
- Ne félj! Árny vagyok, mindenről hamarabb tudok, mint te. De most adj abból a reggeliből! - Dugta orrát a tálamhoz, máris a szívemhez nőtt a tegnap még félszemű, játékos fiú.
Az iskolába menet Taemin sajnos már nem tartott velem, nem bántam, legalább volt időm tanakodni. Nem értettem Kai miért volt ilyen rideg, eddig sosem találkoztam ennyire rosszindulatú démonnal.
Sajnos messze volt az iskola és anya még nem vett nekem buszbérletet, hát gyalogolnom kellett. Hosszú léptekkel szeltem az utcákat, mereven előre nézve, sok ember bámult az arcomba, de oda se figyeltem. Kicsi korom óta magamba forduló voltam, az apám gondoskodott róla, hogy ne lehessek boldog.
Míg szedtem a lábam az utcán, újra eszembe jutottak az első évek, mikor sötét ködbe rohant életem útja.
Részeg volt az apám, úgy jött haza. Alig voltam tíz
éves, nem értettem még, hogy pontosan mi történik. Csak azt tudom, hogy
megütötte anyát. Tisztán emlékeztem mindenre, hiszen akkor láttam először
ilyet.
A nappalit bevilágította a lámpa meleg, családias
fénye, anya nagyban sütött, gobchangot csinált vacsorára. Hideg volt már kint,
késő ősz fele járt az idő és zuhogott, mintha dézsából öntenék. A hűvös eső a
tetőnkre tapasztotta a sárga leveleket, melyek az alacsony építésű házat minden
ősszel színesre festették a fölé magasodó kőrisfa jóvoltából. Sokszor nézelődtem
az ablakból, aznap viszont már besötétedett, a langyos radiátorhoz kucorodva,
párnákkal körülbástyázva olvasgattam a kedvenc könyvemet, az Anasztáziát. Mikor
apa végre hazaért, nevetve futottam elbújni, hogy aztán vidám bújócskát
játsszon velem. Azonban nem az történt, mint esténként szokott. A gardrób ajtó
kis résén láttam, ahogy anyához lép, halkan vitatkozni kezdtek. Nem értettem mit mondanak, de anyukám arca
nagyon dühös volt, aztán apa ütni kezdte, míg össze nem esett. Máig a fülemben
szokott visszhangzani a gyenge kis nő sikolya. Aztán apa a keresésemre indult.
Csalogató hangjától a hideg futkosott a hátamon és tudtam, hogy meg fog
találni. Nem is kellett sokat várni, szinte kirángatott a gondosan
összehajtogatott ruhák közül és bezárt a hálószobájukba. Halk cincogással
kezdtem sírni, először elbánt az így is eszméletlen anyámmal, majd ő is
bezárkózott hozzám. Bekötötte a számat, az volt az első alkalom. Hang nem jött
ki a torkomon és hideg könnyek peregtek végig piros pofimon.
Innentől kezdve szinte mindennapossá vált a dolog.
Ahogy anya elment valahova, nekem esett. Olyan volt, mint egy kifordított,
beteg tini film, amiben titkolóznak az anya előtt. Legalább aprócska anyukámat
nem bántotta többet, ez adott erőt nekem. Olyan is volt, hogy hetekig nem nyúlt
hozzám, de álmaim gondoskodtak a rettegésről.
Ekkor kezdtem el rendesen látni az ajtókat és az
árnyakat, tizenegy évesen. Sokat segítettek a tündérek, igyekeztek enyhíteni a
lelki és a testi fájdalmaimat, de a sebek rendesen soha nem forrtak be.
Mire mindezt végig gondoltam, odaértem az iskolához. Ma már semmilyen érzelmet nem váltott ki belőlem ez a történet, legalábbis látszólag.
Az iskola főépületébe belépve tanácstalan lettem. Fogalmam sem volt, hogy merre lehet az 569-es terem. Bizonytalan léptekkel szeltem át az iskolát, de sehol sem találtam a megfelelő ajtót. Valahogyan visszakeveredtem a bejárathoz, ekkor harsant fel a csengő, pillanatok alatt üressé váltak a folyosók. Tettem egy fél lépést előre a csendes épületben, kinyílt mellettem a nagy faajtó és hatalmas lendülettel rohantak nekem. Egy zsák krumpli tehetetlenségével dőltem el.
- Jaj, ne haragudj! - Mély hangja volt, annyira, hogy libabőrös lettem tőle. - Gyere! - Szótlanul fogadtam el a segítő kezet, egy magas, kissé manószerű, sötét vörös hajú srác mosolygott le rám jóindulatúan. Hatalmasakat pislogtam rá. - Megkukultál?
- Ő, hol van az 569-es terem?
- Na, gyere, megmutatom! - Szorította meg bátorítóan a kezemet és magával vezetett. A kissé ódon F épület felé indultunk a kihalt udvaron, egy pici ajtó előtt állt meg. Kopott festék jelezte a terem számát. Ismeretlen segítőm illedelmesen bekopogott az ajtón, majd fejét mélyen lehajtva lépett be rajta. Én könnyedén átfértem az aprócska bejáraton. A matematika tanárnő szigorúan mérte végig a fiút, de rám kedvesen mosolygott.
- Kim Dashimin, szerencséje, hogy ez a semmirekellő elkésett, mert kellően bonyolult idetalálni. Park Chanyeol, maga pedig szégyellje magát! Már megint késett. Tessék leülni! Dashimin, maga maradjon egy kicsit! Vezesse le ezt a harmadfokú egyenletet a táblán! - Baekhyun halkan felszisszent, mikor meglátta a megoldandó egyenletet, nem értettem mi baja van, hiszen ez hihetetlen egyszerű volt. Visszavezethető másodfokúra és máris gyerekjáték volt megoldani.
Büszkén tettem le a krétát és Chanyeol mellé siettem, az utolsó üres helyre.
- Hogy csináltad? - Suttogta a fiú, miközben szünet nélkül körmölt a füzetébe. - Tudom, hogy varázserőd van. Dashimin, ugye? Dashi leszel. - Nem is hagyott szóhoz jutni, de már most megtetszett a hangja.
- Az egyenletek nem nehezek. Meg én ezt már tanultam.
- Itt vannak a kijavított dolgozataitok. - Törte meg a tanárnő a beszélgetést. – Kérlek, osszátok ki! Chanyeol, ha nem sikerül összeszednie néhány jobb jegyet, meg kell, hogy buktassam év végén. Ez nem tanulmányi eredmény. Kérjen meg valakit, hogy segítsen! Még van öt hónapja javítani. - Láttam a padtársamon az elkeseredettséget, ahogy egyes dolgozatát szuggerálta. - Próbálják ismét megoldani a hibás feladatokat, nekem fontos dolgom van a mai napon!
- Halott ügy. - Borult a fiú a matek füzetébe.
- Segítsek? - Csúsztam közelebb, hogy lássam a feladatokat, bár szinte biztos voltam az elutasításban.
- Megtennéd? Sík hülye vagyok ehhez az izéhez. - Pislogott rám reménykedve.
- Nem olyan bonyolult.
- Viccelsz?! Ez kész hieroglifa gyűjtemény. - Halkan kuncogtam kijelentésén. - Van baj?
- Nem. - Mosolyogtam rá és magyarázni kezdtem a feladatok logikáját. Értelmes, okos fiú volt, gyorsan megértette az összefüggéseket. A megoldásokban már nem is nagyon kellett segítenem neki, kicsöngőkor büszke mosollyal dőlt hátra.
A következő óra testnevelés volt, nem szerettem annyira, főleg, hogy testem minden pontja sajgott a tegnapi után. Kibújtam hosszú, mindent megfelelően takaró egyenruhámból és pólót meg rövidnadrágot húztam, osztálytársnőim megdöbbenve figyelték a karomat és lábamat borító sötét nyomokat. Lehajtott fejjel igyekeztem be a tornaterembe, egy lepattanó kosárlabda majdnem fejbe is vágott.
- Dashimin, ha mindig talajvizsgálatot végzel, állandóan el foglak ütni. - Sietett el mellettem Chanyeol, majd három lépést visszafelé haladt és finoman megemelte a karomat. - Ezek... ujjnyomok? - Szinte kitéptem magam a kezéből és hajam takarásába menekülve eloldalogtam a lányok felé, akik sajnos kicsit csúnyán néztek rám.
Keményen megizzasztottak minket az órán, fáradtan dülöngéltem be az öltözőbe és még közel sem volt vége a tanításnak. Mikor kissé felfrissülve, átöltözve kiléptem az ajtón, Baekhyun és Chanyeol szinte felemelve támogatott fel a második emeletre. Hálás voltam nekik ezért, bár kicsit gyors volt nekem ez a barátkozás.
- Minden rendben? - Telepedett mellém Chanyeol, Baekhyunt pedig mintha a föld nyelte volna el. - Olyan sápadt vagy.
- Mindig sápadt vagyok. - Csomagoltam ki a szendvicsemet és egy hatalmasat haraptam bele. Padtársam meglepve figyelte. - Mi az? - Fordultam felé teli szájjal. Vidám vigyor terült el az arcán és mutatóujját a teli pofazacsimhoz nyomta.
- Te aztán tudsz enni. - Nevetett, vele mosolyogtam.
Mint kiderült, Chanyeolnak nem csak a matek, hanem a fizika, a kémia és a biológia is a gyengéje, engem pedig máris magántanárrá avatott. - Dashi, tényleg segítesz nekem a matek és a fizika háziban?
- Persze. Délután elmehetünk hozzám és elmagyarázok mindent, amit csak tudok. Te pedig cserébe segítesz bepótolni a történelmet és az irodalmat.
- Ez természetes. - Mosolyodott el, miközben az ebédlő fele igyekeztünk. Ekkor találkoztunk ismét Baekhyunnal, aki nagyon is el volt foglalva a barátnőjével. Chanyeolt nem zavarta, elkapta barátja fülét és távolabb húzta a lánytól. - Ez egy munkahely, egy intézmény. Szia Hyunmi!
- Chanyeol! - Pirult el a lány, csak a vak nem látta, hogy vonzódik a magas, vörös fiúhoz. Engem levegőnek is nézett a hölgy egész ebédszünetben, bezzeg Baekhyunnak és Chanyeolnak be nem állt a szája. A két örökmozgó fiú egy percre sem tudott lenyugodni.
Hazafele menet is kísérőm mély, kimondottan szexi hangját hallgattam, de legalább biztonságban éreztem magamat.
- Jó messze laksz. És elég hátborzongató helyen. - Mérte végig ósdi házunkat. Vállat vonva az ajtóhoz léptem és már majdnem megfogtam a kopott rézkilincset, mikor kitárult az ajtó és Taemin mosolygott rám.
- Azt hittem soha nem érsz haza.
- Oh, nem tudtam, hogy zavarok. - Torpant meg Chanyeol.
- Jaj, dehogy. - Húztam magammal a fiút. - Taemin egy barátom. Apa itthon van? - Kérdésemre a válasz a leparkoló autó volt.
- Igen. - Vigyorodott el Taemin, mire homlokon pöcköltem és bevezettem legújabb tanítványomat a házba.
- Érdekes ízlésed van. - Mormolta Chanyeol az ajtómat vizsgálva.
- Három napja lakom itt. Ez ilyen volt. - Forgattam meg a szemeimet és magunkra csuktam az ominózus ajtót. A szobában szétnézve a fiú izmai megfeszültek, Taemin pedig ravasz mosollyal figyelte minden rezdülését. - Minden rendben? - Érintettem meg Chanyeol karját.
- Persze, csak kicsit zavaróak a hófehér falak. - Mosolyodott el ingerülten.
Gyorsan haladtunk a tanulnivalóval, míg Taemin a regényeimet nézegette. Pillanatok eltelt a délután, anya pedig majd kiugrott a bőréből, mikor meglátta a vendégeimet. Chanyeol vacsorára is itt lett marasztalva, míg Taemin "hazament", bár egy rám nem hasonlító árnyék mindenhova követett. Hihetetlen, hogy az emberek ilyen részleteket képesek kihagyni. A fiú rég lebukhatott volna.
Mikor Chanyeol haza indult, egy kedves kis puszival búcsúzott el tőlem, amibe mélyen belevörösödtem. Szerencsémre ő nem látta, viszont Taemin sejtelmes vigyorral várt az ágyamon.
- Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változnak az emberi érzelmek. - Fordult a hátára és fejjel lefele kezdett vizsgálni. Arca lassan olvadt viaszra kezdett emlékeztetni, vonásai elmosódtak, arctalanná vált, mire felfordult a gyomrom, majd fordítva ugyan, de ismét megjelent az arca. Szemei az állán, telt ajkai pedig a homlokán díszlettek. Teljesen lesápadtam. Jót kuncogott reakciómon, majd feltápászkodott és az ajtaja fele indult. - A helyedben nem feledkeznék meg Kairól. Messzire elér a keze, ezt jobb, ha észben tartod. - Fordult még vissza, majd füstté bomolva bekúszott a repedéseken.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése