Álomjárók árnyai

Előszó (Változások)

Az életet sok minden gyökerestül megváltoztathatja. Például egy utazás. Igen, egy utazás mindig gyökeres változást hoz, főleg, ha tudod, hogy nincsen visszaút.

Tehetetlenül figyeltem, kicsavart nyakkal, az autónk hátsó ülésén, az egyre távolodó házunkat. Vagyis, már nem a házunk. Szerettem ezt a helyet, a biztonságot adta nekem és most elhagyom. Fogalmazhatunk úgy, hogy önként teszem. Ugyanis éppen a családommal költözök Szöulba. Nem szeretem a nagyvárosokat, veszélyesek.

- Dashimin, ne aggódj! Ott is lesznek barátaid. - Fordult hátra anya mosolyogva. Hát persze, neki oly mindegy, úgyis csak megszállottan horgol, ha nem éppen dolgozik. Nem ért ő semmit sem. Nem érdekelnek a barátok. Soha nem voltak igazi barátaim, soha nem is lesznek. Egy olyan embernek, aki nem létező ajtókat és árnyékokat lát, ráadásul piros kapszulákat szed, nem lehetnek barátai. Pedig a skizofrénia (így hívják az orvosok azt a valóságot, amiben nem mernek hinni) nem is olyan durva dolog. Legalábbis szerintem.

Szóval Kim Dashimin vagyok, tizenhét éves és skizofrén. Éppen elhagyok egy helyet, amit szerettem, hogy egy idegen szobával osszam meg a gondolataimat. Aggaszt a dolog, hiszen mi van, ha ott nem lesznek ajtók, amiket kinyithatok? Vagy éppen árnyak, akik vigyázhatnának rám. Tudom, hogy igaziból ezek nem léteznek, vagyis a gyógyszerek ezt sugallják, de nekem adnak egy valóságot.

Anya aggodalmasan pillant hátra, hiszen nem válaszolok. Apa évek óta levegőnek néz anyám előtt, neki nem kell egy őrült gyerek. Nem, mert neki másra kellek. Olyankor úgy érzem, megbolondulok, pedig a hisztérikus rohamaim évek óta megfogyatkoztak.

Szöulban szakadt az eső, mintha engem akarna alátámasztani. Kelletlenül szálltam ki az utastérből, mikor apám leállította a motort és sötét borult ránk. Egy öreg ház előtt álltunk némán, valahol a külvárosban, világvége sarkon jobbra. Az egész épület aurája sötét volt, bizalmatlanságra ösztönzött. - Gyere Dashimin! A költöztetők már mindent bevittek. - Megfogom anya meleg, puha kezét, az enyém hideg és sima, borzongásra készteti az embert. Odabent már égnek a villanyok, kicsit hideg és halovány a fényük, nem jut el minden sarokba, kísérteties. Egyenlőre se ajtókat, se árnyakat nem látok. Lehet, hogy csak bujkálnak.

A szobám az emeleten levő utolsó szoba, szűk folyosó vezetett oda, klausztrofóbiás lettem egy perc alatt. Egy fekete faajtó fénytelen kilincsét cirógattam, de belépni nem mertem.

- Démonok kurvája. - Suttogtam, miközben végigsimítottam az egyik festett feliraton. - Az alvilág ribanca. - Ez állt egy másikon.

- Az ajtódat majd lefestjük. - Simogatta meg anya a fejemet. Lassan léptem be a szobába, tekintetem gyanakvóan siklott végig a falakon, majd megakadt velem szemben. Egy keskeny, rövid kis folyosó végén alaposan elzárt ajtó nyugodott és dohszag terjengett a szobában. Felkavarodott a gyomrom és riadtan hátráltam ki.

- Nem, nem szabad. Nem szabad bemenni. - Lépkedtem a túlsó falig. 

- Kicsim, hiszen nincs ott semmi.

- De, de bizony, hogy van. És biztosan borzalmakat rejteget.

- Hozom a gyógyszered. - Sietett el anya, ekkor bukkant fel az apám, fejemet rázva igyekeztem elmenekülni előle, de elkapta a karomat és berángatott a szobába, belülről bezárva az ajtót. Már a könnyek ömlöttek a szememből, de nem tehettem semmit. Nadrágövével összeszíjazta a kezem és az ágyra lökött. Sikoltozni kezdtem, ütésekkel kábított el és lerángatta rólam a nadrágomat. Könnyektől homályos tekintettel kerestem menekülő utat, mindhiába, megint megtörtént az, amit nem akartam.