Álomjárók árnyai

XIX.

- Vízre van szüksége, igaz?

- Kristálytiszta vízre.

- Segíthetek valamit?

- Tüntesd el az undormányt! Nem akarom erre hazahozni.

- Rendben, számíthatsz rám. - Aztán megint sötétbe borult az elmém. Színes fénybuborékok táncoltak szemeim előtt és kellemes, de hideg zsibbadás uralta a testemet. Nem fáztam, csak hideg volt. Iszonyú hideg. A lelkem viszont fázott. Meztelen didergett, egyedül. Egy szerelmet elveszítettem, egy eldobott. Magányt éreztem és hideget, semmi mást. Az anyukámat akartam. Vele akartam lenni. Utána akartam menni.

Sehun szorgosan végezte rábízott feladatát. A vérfoltok hamarosan kioldódtak a szőnyegből és az ismét hófehér volt, kint száradt a hűvös tavaszi napon, akárcsak az ágynemű. Az árny reggelre végzett feladataival, utána csak az ablakban ülve pihent. Szerette az ablakot, akárcsak gazdáját. Ragaszkodott hozzá. Várta haza Dashimint és bizakodóan a legjobbakat remélte. Hitt Taeminben. Látta a fiú milyen szeretettel néz a démonra és látta, hogy Dashimin hogy szenved. Szerette volna eltörölni azokat a fájdalmakat. De ezt nem tehette meg.

Olyan szép vasárnap reggel volt. Elképzelte, hogy barátokként együtt mennek valahová. Akár vásárolni, akár egy közeli parkba, vagy együtt takarítják ki a lakást. Ott volt Taemin Dashimin oldalán, de ott volt Jongin is. Sehun behuny szemmel mosolyodott el. Jonginnal nem volt rendben valami, mégis így volt jó. Így volt tökéletes a kép. Még ha ott is motoszkált a tudata határán az az ismeretlen rendellenesség.

Tíz óra múlt, mikor Taemin kinyitotta a ház ajtaját és léptek dobbantak az előszoba padlóján. Dashimin megnyugodva nézett körbe a házban. Jobban biztonságban érezte magát itt.

- Most már elmondod mi történt?

- Előbb menjünk fel! – Válaszolt az árny halk hangon. A lépcső halk nyikorgása jelezte útjukat fel, majd hamarosan kitárult az emeleti szoba ajtaja és némi fény szaladt a folyosóra, megtörve az öreg félhomályt a folyosón. Dashimin belépett a világos szobába és meg sem állt árnyáig, szorosan ölelte magához ölelte.

- Tudtam, hogy hamarosan hazajössz. – Motyogta Sehun elégedetten. Sokáig álltak így, Taemin csak csendben, kirekesztve ült az ágy szélén mindeközben. A démon végül elengedte árnyát és a másik mellé telepedett.

- Jongin volt, igaz?

- Igen, megint ő volt. – Morogta az árny. Sajgó szívvel nézett a lány az ajtó felé, nem is sejtette, hogy a démon ott állt a túlfelén és figyelt. Figyelt minden rezdülést, hallgatta hangját és már ettől boldogabb, bár bűntudata mit sem változva mardosta. – Bár Hayana vette rá, megbocsáthatatlan. Majdnem belehaltál.

- Tudom. Elvette a hangom. Miért akarta annyira, hogy megöljön?

- Mert akkor szenvedett volna. – Válaszolta Taemin nemes egyszerűséggel. Dashimin jobban értette ezt, mint bárki más. Ismerte Hayana indítékait és tudta, hogy milyen reménytelenül vágyakozni Jongin után.

- Fura, de megértem őt. – Bámulta apró kezeit elgondolkodva.

Hayanat egy dolog miatt gyűlöltem. Az az egy dolog pedig Taemin volt. Amiért elvette a legnagyobb kincsem, az első igazi szerelmem. És a Jongin okozta csalódás csak megerősített ebben. Továbbra is éreztem iránta valamit. Elengedhetetlen szeretetet, de haragom és sértettségem most milliószor erősebb volt. Csalódtam benne azok után, amik köztünk történtek.

- Minden bizonnyal van okod megérteni őt. – Mondta Taemin halkan. Rápillantottam arcára, kedvesen nézett engem. – Most egy időre el kell mennem. – Szólalt meg óvatosan – Kérlek vigyázz magadra!

- Ígérem, vigyázok. – Simogattam arcát. Elmosolyodva fogta meg kezem, majd arcát belefordítva szorította ajkait tenyerembe. De most nem húzódtam, vagy menekültem el. Megbántam volna. Elmosolyodva nézett rám, mintha örült volna, hogy nem riasztott el. Majd megszakadt a szívem.

- Sietek vissza, vigyázok rád. – Állt fel és még visszamosolyogva kiment a szobából. Remegő sóhajjal szakadt fel mellkasomból a feszültség, de célomban nem ingatott meg ez a szerelem, ami hozzáfűzött és minden alkalommal levett a lábamról.

Előszedtem két nagy bőröndöt és pakolni kezdtem bele. Ruhákat, könyveket, tankönyveket, személyes holmikat.

Sehun meghökkent csuklása zökkentett ki a munkából.

- Mit csinálsz Dash?

- Elköltözünk. – Mondtam halkan. Így nem hallatszott hangom remegése.

- Akkor Taemin ezért nincs most itt?

- Nem, Sehun. Taemin nem jön velünk. – Csuktam le az egyik táskát. – Neki Kai mellett a helye. Az ajtó másik oldalán. – Sehun a vállamra simította a kezét és maga fele fordította, majd szorosan megölelt.

- Elmenekülni nem megoldás. Te is tudod.

- Ebben igazad van – motyogtam vállába – de Kai előbb utóbb meg fog ölni. Legközelebb minden bizonnyal már nem lesz szerencsém. – Az árny csak aprót sóhajtott, majd bizonytalanul, de biccentett.

- Rendben, akkor menjünk el innen.

- Ne hidd, hogy nincs lelkiismeret furdalásom Taemin miatt! De van, amit le kell zárni. És ez az.

- Nem hiszem azt. – Simogatta meg hátamat – Csak féltelek. Itt viszonylag biztonságban vagy.

- Már rég nem vagyok biztonságban sehol. – suttogtam – Főleg nem itt. – Csak jobban szorított magához.

- Akárhová mész, veled megyek. Ezt sose felejtsd el!

- Ígérem, nem fogom. – Engedtem őt el és könnyes tekintettel mosolyogtam fel rá.

- Na, ne sírj! – Simogatta arcomat, majd kaptam egy puszit is. – Minden rendben lesz. Ígérem. – Ölelt megint magához, mert ahelyett, hogy megnyugodtam volna, eleredtek könnyeim. Pólójába kapaszkodva bújtam hozzá és igyekeztem csak hátam simogató kezére koncentrálni.

Hosszú időbe telt megnyugodnom, majd elmentem megmosni az arcom. A tükörből egy meggyötört, keserves arc nézett vissza rám. Egy hónapja még közel sem így festettem. Egészséges, babás arc, hatalmas, csillogó szemek, hosszú, puha haj. Most arcom sápadt, beesett volt, a vágás pedig elcsúfította. Szemem szinte fénytelen, táskás volt, a sírástól pedig püffedt is. Épphogy vállam alá érő hajam pedig fénytelen, töredezett volt. Undorodtam magamtól. Nem értettem Taemin vagy Jongin hogyan tudott egyáltalán rám nézni. De már mindegy volt. Itt hagyom őket, még az elkövetkezendő tíz percben. És soha, de soha nem fogok visszanézni.

- Sehun, indulunk. – Nyitottam ki az ajtóm, mire felkapta fejét és leugorva az ablakból felkapta bőröndjeim, majd elindult ki. Telefonom kijelzőjét figyelve követtem, a házból kilépve pedig tárcsáztam egy számot. Öt csengés után egy jól ismert hang szólt bele. – Anya? Dashimin vagyok.

Kai elkeseredetten ért hozzá az ajtó kopott festékéhez, majd hangosan felsóhajtott. Mikor Dashimin elmondta Sehunnak, hogy elmennek, azt hitte, a szíve szakad meg. Az egyetlen nő, az egyetlen szerelem a világon, éppen magára hagyta őt. És erről csak ő maga tehetett.

- Sajnálom Dash. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. – Suttogta, mikor a léptek elhalkultak. Dayoung is valahogy hasonlóan hagyta el. De az más volt. Dayoung megharagudott rá mert túl ragaszkodó volt. De Dashimin, az édes, drága Dashimin annyi mindent megbocsátott neki. Elvette tőle Taemint, elérte, hogy azokat a borzasztó gyógyszereket szedje. Bántotta őt, meg akarta erőszakolni. És most, mikor ő maga annyira tudta mit érez, és mit szeretne a lánytól, az már nem tudott megbocsátani neki. De amit tett, az megbocsáthatatlan volt.

Fejét lehorgasztva sétált el az ajtótól. Mindent tönkretett. Nem csak a saját, de Taemin és Dashimin életében is. Mindent.

Mikor Taemin hazaért, behozta a megszáradt ágyneműket és szőnyeget. Mosolyogva ment fel Dashimin szobájába, alig várta, hogy láthassa a lányt, de nem volt ott senki sem. A szoba zavaróan üres volt. A szekrények, polcok és fiókok is. Mind. Tudta, Dashimin elment. Sehun pedig ment vele, vagyis nem jönnek vissza. Összetört lélekkel jrt körbe és huppant az ágyra, majd kezeibe temette arcát. Fejét mélyen lehorgasztotta, sose hitte, hogy valami így fájhat. Magát okolta, még ha lelke mélyén tudta is, ez mind Kai miatt van. Javarészt. Annyira emlékezni akart. Talán most még annyira, mint soha. Mert úgy érezte, akkor talán megtalálná Dashimint. Csak hogy tudja, biztonságban van és boldog.

- Vissza fog jönni, ugye? – Sóhajtotta elveszetten. – Vissza kell jönnie! – Bólintott az árny magának. Ebben a percben azonban még túl erős volt az összetört lány hiánya, hogy nem tudott reménykedni. A szoba látványától pedig rosszul volt, így köddé válva szivárgott be Kai birodalmába.

A démon megilletődve nézett rá. Nem várta ezt a pillanatot.

- Taemin, én… - és nem tudta mit is mondhatna. Soha nem bánt még igazán egyenlőként árnyával, de most nem tudott másként gondolni rá.

- Tudom, hogy nem akartad bántani. Most legalábbis nem. – Bólintott az árny. – De ami megtörtént, megtörtént. Már senki sem változtathat rajta.

- Mégis úgy érzem, hogy kell. Hogy belepusztulok, ha nem tehetek valamit. Ha nem fejezhetem ki neki, mennyire megbántam, amit tettem. – csuklott el a hangja – Hogy mennyire szeretem. El akarom mondani neki.

- Ez a bűntudat.. – Mormolta Taemin. – Akárhányszor hazudtam neki, ebben volt részem. – Kai megborzongott.

- Soha többé nem látom viszont. – Sóhajtott fel, majd lehunyta szemét. A bűbáj, melyre készült, önmagában tett egyfajta kárt, amit most áldásként várt.

Még utoljára mélységes szerelemmel gondolt Dashiminre, majd jégbe fagyasztotta saját szívét és Kai, a szörnyeteged gyengédséget mellőző, negédes, csábító mosolya felragyogott. – A démon élet hatalmi játszmák sora, kedves Taeminem. – Pillantott az árnyra, aki mellkasára fektetett kézzel állt. A fagy őt is érte. Érezte azt, amit Jongin, még ha neki nem is ártott. Nem készült fel erre. De ismerős érzés volt. – Ideje visszatérnünk a csúcsra. Sokan hiányolhatnak már bennünket.

- Minden bizonnyal. – Szegte fel az árny az állát és gazdája nyomában, mint hű háziállat, indult a birodalmon át, szórakozni. Még utoljára visszatekintett, bár tudta, hamarosan hazatérnek ide. Kai imádott itt lenni, Taemin jól tudta, és már ő maga is. Bár most nem töprengett rajta mi is az oka, tudta, hogy megvan az oka.

Anya mosolyogva fogadott minket és Sehunra sem nézett gyanakodva. Nem értettem hirtelen ezt a változást, édesanyám egyszerűen kivirult.

- Gyertek be! – Tárta szélesre kis lakása ajtaját. Kíváncsian néztem körbe. Minden anyára vallott ebben a lakásban. – Mindjárt főzök egy teát, pakolj le! – Mutatta Sehunnak egyik félreeső kis sarkot, az árny szorgosan cipelte oda a bőröndöket. Követtem anyát a napfényes konyhába, dúdolva tette fel a vizet a tűzhelyre. – Elmeséled nekem, hogy mégis mi ez az egész, amibe belekeveredtél? Taeminnel, ezzel az új fiúval, meg mi köze volt ehhez apádnak?

- Elég nehéz… elmesélni, de megpróbálom. – vettem mély levegőt – Van két világ. A miénk és a démonvilág.

- Démonvilág, értem.

- Ennek a világnak hat nagy birodalma van, hat vezetővel. Mint a királyok a régi időkben. Legalábbis én így gondolok rá.

- Hat uralkodó. – Bólogatott anya.

- És az egyik nagy uralkodó leszármazottja vagyok.

- Pontosabban a halála előtt az egyik ősödnek adományozta a lelkét és az egybeforrt az övével. – Jelent meg Sehun mosolyogva – És mint a gének, sorra öröklődött ez a féldémoni vonás a gyermekekkel. Míg meg nem találta a megfelelő gazdatestet. Hogy Dashimin lett, csupán a véletlenek műve.

- Hogy érted azt, hogy megfelelő? – Dőlt anya a pultnak.

- Dashimin testileg és lelkileg is egyaránt ellenállóbb és alkalmazkodóbb, mint az átlag.

- Jó, ezt értem. Ez a démonság olyan, mint egy évtizedek óta megbújó gén. És Taemin meg a… bátyja?

- Jongin egy egyszerű ember volt, Taemin pedig az ikerbátyja, ő maga korán meghalt. Egy démoni uralkodó pedig hatalmat és démoni lelket ígért Jonginnak, ha megöli azt, aki én vagyok.

- Azt, aki te vagy. – mondta anya velem egyszerre – Tehát Jongin megölte őt és így lett…

- Kai, a démon. Ugyanolyan örökölt lélek, mint én, tehát Jongin is megmaradt, összeolvadta a démonnal, Kaijal.

- És Taemin? – pislogott anya – Azt mondtad meghalt.

- Taemin egy árny, akárcsak Sehun. Képes bizonyos mértékig változtatni a külsejét, árnyékká válni, de ők már halottak.

- Így van, egyszer már meghaltunk. Én a második világháború alatt estem el, de ez egyfajta új esély a démonvilág jóvoltából. A mi feladatunk követni és szolgálni a démont. Ha ő meghal, mi is. Viszont fordítva ez nem érvényesül, ők nem függnek tőlünk. – Anya kicsit elszörnyedt.

- Ez olyan embertelen.

- Sajnos az. – sóhajtottam fel – De én mindig vigyázni ogok Sehunra – szegtem fel az állam, az árny nevetve ölelt maghoz, anya pedig mosolygott.

- Elég hihetetlen történet… de értem. És elfogadom, mert úgy érzem, más magyarázatot úgysem kapnék soha.

- És veled mi újság, anya? Szinte ragyogsz. – Anyukám kissé elpirulva kuncogott fel, majd megsimogatta fejem.

- Apád halála felszabadított. Nagyon jól tudom miket tett veled, de rettegtem, gyáva voltam megmenten a lányom. El kellett volna válnom tőle már régen. Annyit bántott téged kicsim. Nagyon jól tudom, Kai miért tette, amit tett. És inkább végignézném még egyszer, ahogy az a fiú kiharapja a torkát, csak ne kelljen megint a sikolyaid hallanom. Sajnálom kicsim. – cirógatta arcom – Viszont… talán az élet ajándéka, megismertem valakit a munkahelyemen. Apád emiatt is fordult ki magából teljesen. – pirult el anya. Kicsit szégyen, kicsit zavar volt látható arcán, mire felkuncogtam.

- Ez nagyszerű hír, anya!

- Igen… elvált férfi és vannak már gyermekei, családja, akik vele élnek. De rendes és kedves. És… megkérte a keze,m. – tette anyukám kezeit arcára, vigyorogva néztem rá. Olyan boldog volt.

- Akkor gondolom, hamarosan hozzájuk költözöl innen.

- Ami azt illeti igen is, meg nem is. Egy nagy közös otthonba költözünk. És szeretném, ha velünk jönnétek.