Álomjárók árnyai

XVII. 

Ma este Taemin ott maradt velünk végre. Csak őt tudtam figyelni, továbbra is lüktető ürességgel a mellkasomban, akárhányszor üresen pillantó szeme találkozott a tekintetemmel. Kihunyt benne minden, ami hozzám kötötte és úgy féltem, hogy ez makacsságom miatt örökre így marad. Jongin önként bevette volna a mérget. Erre az önző gondolatra megborzongtam. Hiszen szeret engem, azért tette volna. És én is szeretem őt.

Csendben voltunk mind. A démon a szilánkok ejtette vágást cirógatta tenyeremben, Sehun szinte némán szundikált az ablakban, Taemin pedig a majdnem teljesen elnémított tv-t szuggerálta. Néha arcélére lestem, de nem mertem rajta hagyni tekintetem. Kint borús, kissé szeles este volt, a hangjait hallgattam, mit beengedett az ablak.

Sorra elaludt mindenki körülöttem.

A tv kikapcsolva, sötéten meredt rám, a viharos szél zúgott csak kint is. Fejem Jongin karján nyugodott, fagyos kezem mellkasán. Éreztem minden nyugodt szívdobbanását, és mikor már megnyugodva álomba szenderültem volna, ha csak egy kis időre is, a mozdulatlanságban, fagyott kezemben mintha megmozdult volna valami. Azonnal kinyitottam szemeim. Mintha millió bogár fagyos lába kaparta volna az utat megkövült ereimben, kézfejem felé. Megijedtem. A démon szívdobbanásait egyre erőteljesebben érzékelte testem és hamar rájöttem, mint egy időzített fegyver, arra fókuszálok akaratlan is, a méreg pedig kúszik felé ereimben. Riadtan húztam el a kezem és felülve megdörzsöltem a szemem. De a mozgás még nem állt meg a kezemben és most, hogy Jongin testének melege nem adott irányt, szabálytalanul eredt széjjel a méreg dermesztő folyadéka, pokoli fájdalmat okozva. Könnyekkel szemem sarkában, beharapott ajakkal kimásztam Taemin mellett az ágyból és leosonva a lépcsőn, a hátsó kert fele indultam.

A medence partjára érve belemártottam kezem a vízbe, de semmit sem éreztem vele. Elkeseredett sóhajjal engedtem mellé másik kezem is. Most még az is lelombozott, hogy azzal kiválóan érzékeltem a víz simogató szeretetét. Csak szomorúan bámultam magam elé, majd némi idő elteltével, változatlan kínlódással visszamentem a házba, hogy utcai ruhát öltsek. A három fiú továbbra is mozdulatlan aludt, így nyugodt szívvel hagytam el a házat, magukra őket.

Csupán céltalanul sétáltam a néptelen, szeles városban, oly feleslegesnek tűnt a világítás. Megnézegettem a sötét kirakatokat, horrorisztikusak voltak, mégis nyugodtabb voltam itt, mintha Jongint veszélyeztettem volna pusztán azzal, hogy biztonságot adó melegéhez bújok. Nem akartam őt bántani. Semmi esetre sem. Akkor inkább lemondtam volna Taeminről. Nem voltam olyan telhetetlen, hogy mindkét fiút akarjam. Még ha ez a fordulat álmodozó tiniként tetszett is.

Tudtam, hatalom van a kezemben és ez a hatalom veszélybe sodorhatja minden szerettem és magam is.

- Talán el kellene bujdosnom... - suttogtam egy fehérneműs próbababának, mikor a városi fényt tükröző üveg túloldalán, a bolt feketeségében megmozdult valami. Megdermedtem és igyekeztem fókuszálni. Közelebb léptem és kezemmel igyekeztem árnyékolni, hogy a benti világot lássam a hátam mögött tükröződő helyett.

Hunyorogtam, leskelődtem, de percek óta semmi sem mozdult meg. Lehet, hogy csak optikai csalódás volt. - Biztos megőrültem. - sóhajtottam fel és továbbra is befele figyelve indultam el. A következő üvegen egy hatalmas tábla hirdette, hogy az üzlet bezárt, és a porból ítélve, ami a tábla tetejét fedte, nem a napokban. Így még kellemetlenebb érzés gyűlt a gyomromban, de lenyelve a túl sok könyvnek betudható gyanakvásom, ismét továbbléptem.

De alig tettem alig előrébb a lábam, az üveges, kartonnal fedett ajtó, mintha szél csapta volna ki, port engedve az utcára, szélesre tárult. Megdöbbenve, hevesen dobogó szível néztem az eddig masszívan zártnak hitt ajtót.

Végül győzött általános kíváncsiságom és vonzalmam az ajtók iránt, így megfogva a kilincset, óvatoskodva lestem be a sötétbe. Mint egy macska. – A gondolatra eszembe jutott Jongin és az a csodás pár óra, amit együtt töltöttünk az erdőben. Gyönyörű emlék volt. Mindenesetre, mivel kinyílt az ajtó, valakinek lennie kellett bent. Tehát nem tévedtem. A betonra kisodort porszőnyegre lépve beléptem a dohszagú helyiségbe. Valamiért egyáltalán nem éreztem okot félni. Az ajtó hangtalanul, de nagy huzatot kavarva csukódott be mögöttem. Abban a pillanatban elhalt a távoli Szöul belvárosának hangja, amit eddig észre sem vettem és sípoló csend támadta a fülemben.

A csend egyszerre ült bele Jongin és Sehun fülébe, mire mindkettő felébredt.

- Hol van? – Nézett a démon a csendes árnyra.

- Nem.. nem érzem őt. – Simította a kérdezett tenyerét hirtelen üres mellkasára, majd felnézve, felfedezve valamit Jonginra mutatott. A fiú inge alól kilátszó csupasz mellkason, pont a szíve felett egy tenyérnyom éktelenkedett, mintha beleégették, vagy belefagyasztották volna. – Az mi? – Kai is értetlenül állt a dolgok előtt, és most, hogy felfedezte a sérülést, az egyre kellemetlenebb lett.

- Hayana mérge. – Taemin hangjára mindketten felpillantottak. Az árny már az ágy mellett állt és farmerját gombolta be. – A keze a szíveden volt, a méreg dolga pedig megfagyasztani a szíved. – Jongin megborzongott. Dashimin emiatt tűnt volna el? – Maradj itt, ez még jobban fog fájni, ha kienged! Emlékszem, legutóbb is majdnem belehaltál, nem kell megint kísérletezni. – Bújt bele a felsőjébe, majd elillant.

- És ez most hova ment?

- Remélhetőleg Dashimin után. – Dőlt vissza Jongin az ágyba, majd a tanácstalan árnyra. – Mond csak Sehun, vannak emlékeid?

Taemin fürge árnyként suhant a városon, követve vak megérzéseit. Meg kell találnia Dashimint – ez űzte előre. Ez volna a lány neve? Melegséggel töltötte el lelkét egy újabb kis emlék, információ, amibe kapaszkodhatott.

Tudta, hogy meg tudja őt találni, mert furcsamód mintha egy számára idegen kötelék egyre inkább fűzte volna a lányhoz.

Hosszasan bolyongott a városban, közben eleredt az eső is, így inkább anyagi alakban folytatta a keresést, még ha így kevesebbet is látott, mint árnyékként. Sietve rohant az utcákon, bár fogalma sem volt róla, merre megy. Találomra kanyarodott be a sarkokon. Nem is sejtette, hogy ugyanazt az utat teszi meg, amit egy apró lány nem sokkal előtte.

Az egyik utcán rohanva egy pillanatra izgatott görcsbe ugrott gyomra, majd pillanatokkal később el is múlt, minek hatására megtorpant, hátrálni kezdett. Megérzései egy elhagyott bolthoz vezették, előtte por hevert, apró kis lábnyomokkal. Megpróbálkozott az ajtóval, de az masszívan ellentartott. Tanácstalanná vált.

Bár Sehun történetei a második világháborúról lekötötték Jongint, Kait, az egy csodás, vérrel rajzolt korszak volt, lelke mégsem tudott nyugodni, lángoló mellkasa pedig megbolondította.

Végül egyszerűen kipattant az ágyból, de meg is tántorodott.

- Utána megyek. – Jelentette ki a falba kapaszkodva, jóval határozottabban, mint amilyennek festett. – Maradj itthon kérlek, ha hazaérne, vagy sérülései lennének! – Sehun bólintott, egyébként sem hitte, hogy másban segíthetne. Vagy éppen máshol. Csalódott magában, amiért nem érzékelte a lányt.

Jongin biccentett és a következő pillanatban kivetődött a szellőztetés céljából nyitva levő ablakon, majd testét megcsavarva a levegőben, macskaügyességgel érkezett, aztán rohanvást indult a város felé.

Kíváncsian pillantottam körbe a boltban, innen már nem is bolt volt. Egy körszerű helynek tűnt.

- Van itt valaki? – Csuklott meg a hangom.

- Nén.. Niquis.. – Felkaptam a fejem, egy macskaszemű, köpenyes férfi sétált felém. – Nem kell félned, Niquis! – Valahol a tudatom értettem szavait. Vagy ott tudtam, hogy más nyelven beszél. Nem tudom.

- A kezem miatt mondja ezt?

- Arancë – ez egy bizonytalanabb hang volt, egy kevésbé határozott megjelenésű férfi volt az.

- Kik vagytok? – Bizonytalanodtam el.

- Tündék.

- Gyógyítók. Segítünk kezeden, Niquis.

- Honnan tudjátok, hogy meg kell gyógyítani?

- Lomba.

- Titok? – Néztem a határozott férfi után. Az, amelyik démonnak nevezett, most mellettem állt.

- Maur Arancë tulajdona?

- Nem. – szólt ismét az idősebb – Dæ szerelme. Melessë… Erős démon lesz belőle, de még sebezhető. Csak a szárnyait próbálgatja. – Eközben egyre több tündemágus jelent meg.

- Fájni fog? – Kérdeztem óvatosan, azt sem tudtam kire nézzek.

- Jobb, mint kín, amit tested most áll démonodért. – Ezt egy nő mondta és kezem megfogva egy kör közepére vezetett. – Angaitya – érintette meg fagyos kezem – Szörnyű kín. Mérges átok, melyben szív megfagy. Vagy tiéd, vagy övé.

- Enyém?

- Átoknak nem lenni célpontja csak feladata! – mordult fel – Méreg, mint mérges bogár, terjed, kúszik. – Nézett most szemembe a nő. Íriszei szürkén fénylettek. – Már ott van szilánkja szemedben. Megállíthatom – nézett társaira – de elpusztításához egy del kell, kinek ayagassë ül szemeiben. És az ő szerelme.

- Taemin?

- Dæ. – Bólintott a nő. – Árnyék csókja megvéd minden ártótól. Szerelme vigyáz rád, óv. – Könnyek gyűltek a szemembe akaratlan. – Démoni csók veszélyt hoz. Halált, akár kínt. De démon szerelme kincs. Nem kell sírj! Árnyék emléke csak csapdában. Arancë nem pusztíthatja el. Csak ő maga.

- De hogyan nyerheti vissza?

- Ő már tud, de még nem mer. – Vigyorodott el a nő. – Kell hozzá angaitya, ayagassë. Tiéd. – Nézett le szemembe, megfogta kezem, mire pokoli fájdalom hatolt csontjaimba. – Assari.. csontokig hatoló. – Sziszegte a nő, velem pedig fordult egyet a világom és elsötétült minden, a sípoló csend is megszűnt.

Jongin mellkasa minden lépésnél szaggatott, nem tudta mi kárt tehetett benne a méreg, vagy csak a fájdalom érte el, ami a faggyal járt. Reménykedett az utóbbiban. Mindesetre nem sokat törődött fájdalmával, aggodalma nem hagyta. Taemin nyomát követve sietett, itt-ott lerövidítve az utat. A hideg eső valamelyest nyugtatta bőrét, haja nedvesen tapadt arcára, arcélére, olykor két kézzel hátrasimította az elnehezült tincseket és sietett tovább.

Árnyára egy bolt előtt téblábolva bukkant rá, a fiú szakadt, csuromvíz volt már, de a szél így is tépte pólóját és haját. Taemin könyörgő tekintettel meredt. Jongin már a sarokról érezte a kétségbeesését és azt a szerelmet, amit nem olyan még szánalmasnak vélt, most viszont féltette azt, mert ha az a szerelem nem talál utat, össze is törheti Dashimint és akkor Jongin nem tudja betartani ígéretét sem a lánynak, sem bátyjának.

- Odabent van? – Kérdezett a démon. Az árny szóra nyitotta a száját, de egy torz sikoly elhallgattatta.

- Én, én nem tudom kinyitni.

- Hányszor töröm még össze magam ezért a nőért? – Morgott Jongin, inkább motivációként, mintsem háborgásként és öklét az üvegbe vágta. Újra és újra.

Vérzett keze, mire akkora rést ütött, hogy beférjenek rajta, kirugdosta a kartont és azonnal alakokat pillantott meg. Körbeálltak valamit, minden bizonnyal azt, akiért jöttek.

- És most? – Súgta Taemin.

- Fogjuk, amiért jöttünk és elmegyünk. – Dorombolta Kai, láncai pedig fagyos csörgéssel zuhantak a padlóra. – Bezárjuk a jós bandát. Minden bizonnyal jövendöltek eleget. – Indult a tömeg fele, árnya pedig szinte állatias, görnyedt tartással követte, mint hű szolga.

Tíz percen belül a tündék kis csoportjából csak a kör közepén kuporgó fekete nő és az ölében fekvő Dashimin maradt.

- Ravasz démon… jön már. – Nézett fel a nő, majd tekintetét Taeminre fordította. – Fájni neki szíve. Gyógyítani komoly munka. – Nézett ismét Jonginra, majd halott társaira. – Assari.. Megöl családom. Így a lány marad. – A démon megrökönyödött. Ez az apró nő csak így ellent mondott. – Kell gazdámnak. A Legfőbb akarja a tündért.

- Ó, már minden világos. Üzenem a gazdádnak, hogy felőlem tisztára nyalhatja a múltam, se kapja meg. – Mordult fel Kai és a következő pillanatban a nő élettelenül, vérző mellkassal terült el.

Taemin gyengéden vette a kezébe az eszméletlen Dashimint, majd egyszer sem hátra pillantva hazaindultak. 

Az ágyamban ébredtem fel, ahogy az szokott lenni, ha elveszítem az eszméletem. Kicsit helyezkedtem, de nem sokat tudtam mozdulni, mert két kar fogott körbe bilincs szorossággal. Egy sötétebb és egy világosabb. Álmodtam volna az egész éjszakát? Viszont Taemin haja vizes volt, akárcsak Jonginé. Megilletődve leskelődtem ölelésükből, mire kuncogás hangzott fel. Sehun figyelt az ágy végéből.

- Mennyi az idő?

- Fél nyolc múlt. Ne ijedj meg, szombat van! – Mosolyodott el, mikor látta, hogy elsápadok. – Inkább élvezd még ki a helyzeted! – Illant el, fogalmam sincsen hová. De igaza volt, így lehunyva a szemem, a lehető legjobban odasimultam mindkét fiú meleget adó testéhez. Jongin mocorogni kezdett, majd teljesen Taemin mellkasához préselt.

- Eszembe juttatod azt a délelőttöt, mikor először érhettem hozzád. – Suttogta a démon a nyakamba és apró csókokat lehelt oda ahol megborzongtam. – Hogy érzed magad?

- Nem tudom, mert be vagyok szorítva.

- És jó így? – Ez a hang nem Jonginhoz tartozott, Taemin figyelt kíváncsian. Kételkedtem benne, hogy emlékezne. Inkább csak ismét közeledett hozzám.

- Igen, kifejezetten jó. – Mosolyodtam el, mire szorosabban ölelt magához és ismét lehunyta a szemét. Magyarázatért pislogtam a démonra, aki csak mosolygott.

- Nem ébredt fel teljesen. – Lehelte fülembe. – Van egy olyan érzésem, hogy a tudatalattijára már rászabadítottad az emlékeket az éjszakával.