Álomjárók árnyai

XXVIII.

Reggel napsütésre keltem, hunyorogva takartam az elmúlt időszakban inkább sötéthez szokott szemeimet és sóhajtva másik oldalamra fordultam, szembetalálva magam egy csupasz, szobor simaságú mellkassal. Finom érintések húzták el arcom elől a hajtincseim és puha ajkak nyomódtak a tincsek helyére.

- Jó reggelt! – suttogta Taemin arcomra, nem mosolygott, mégis mély gyengédség uralta a légkört. Hamar eszembe jutott miért is. Mély sóhajjal fúrtam arcom mellkasába és lehunytam a szemem. A karok szorosan fonódtak körém és ujjak cirógatták hátam, most realizáltam, nem csupán Taemin fekszik ruhátlan az ágyban, ez pedig arcomon fokozatosan elterülő pírt okozott. – Hogy vagy?

- Üresnek érzem magam. – motyogtam bőrére, nem akartam előbújni innen.

- Én is. – suttogta tovább simogatva, én pedig minden akaratom ellenére hamarosan mély, álomtalan álomba zuhantam a napfény által védelmezett szobában, kedvesem karjaiban.

Taemin egy ideig figyelte az ismét álomba merülő lányt, majd óvatosan elhúzva karjait róla, kimászott az ágyból. Lassan öltözködött fel, elmosolyodva érve a jelhez fehér bőrén. Visszakapta, amiért küzdött és tudta, soha nem fogja még egyszer elveszíteni. Sokkal jobban fog vigyázni rá, ezt megfogadta.

- Hogy van? – üdvözölte Sehun azonnal a tárgyra térve, a makacs fiúnak esze ágában sem volt elhagyni egykori gazdáját.

- Jobban, de még nincs túl a nehezén. Valamit motyogott Hayanaról félálomban, hogy el fog jönni és megöli. – vakarta meg tarkóját zavartan, Sehun értetlenül pislogott. – Nem értettem én sem.

- Jongin…?

- Mi van vele?

- Mármint… biztos… hogy tudod… halott? – Taemin érdeklődve lesett Sehunra, de a másik árny belezavarodva a gondolataiba, csak pislogott.

- Hogy érted?

- Hát… egy démont nem olyan egyszerű megölni. Főleg ha az Kai. – Taemin nemet intett a fejével.

- Ezúttal biztosan sikerrel jártak. Azt bánom, hogy senki sem tudja milyen ő valójában. Hogy csak egy irány kellene neki, amit Dashimintől meg is kapott, hogy hatalmas szíve van és hogy mennyire küzdött a gonosz ellen, hogy elég jó legyen a választottja mellé. Átéltem, amit ő, hála a kapocsnak. Sajnálom, hogy mindenki csak a rosszat látta benne. Néha még Dashimin is. De tudom, hogy ez most vigasztalja, akármennyire is szerette őt. – befejezve mondandóját, némán emelte ajkaihoz a teáscsészét és kortyolt a forró italba. Semmit sem ártott neki.

- Sajnálom, hogy nem tudhattam igazán ki ő. – rázta meg Sehun fejét. – Dashimin ragaszkodása azonban elég indok volt nekem, hogy ne ítéljem el. Mi lesz vele most?

- Mármint Dashiminnel? Hayana hoz neki egy új árnyat a napokban. Talán már holnapra megérkeznek.

- Holnap lesz a bál. – fűzte hozzá Sehun a gondolatait. – El kellene vinned, egyedül úgy sem menne el egy ilyen válságos időben. Elterelné a figyelmét a veszteségről. – Taemin aprót biccentet és megnyalta ajkait.

- Tényleg az lesz a legjobb, ha elmegyünk. Most talán jobb lesz, ha az emberek felé húzódik. A másvilág veszélyesebb nem is lehetne számára. Megölte a Legfőbb fiát és egyébként is túl értékes. – Sehun volt a soros a bólogatásban. – De minden rendbe fog jönni. Először Dash, utána pedig az élet is talpra áll. Edom ismét igazi hazánk lesz. – suttogta az árny maga elé meredve, majd biccentett.

Valahol Edom szívében, a föld gyomrában, labirintusok mélyén egy kék folyó hömpölygött földöntúli fénnyel. Az úrnő alakja ott magasodott partján. Büszke tartása nemesi vérről tanúskodott. Családját még senki sem rengette meg, vér szerinti örököse volt démonjának. Mosolyogva emelte kezét a vízhez, nem szégyellve leguggolni a partra és belemártani a békés folyóba kecses kézfejét. Fény foszlány tekeredett fel ujjai mentén, majd siklott be két résnyire nyílt ajak közé.

A test mély hörgéssel kapott levegő után, köhögött fel, majd nyugodott meg némi zihálás után. A tekintet riadtan járt körbe a sötét teremben, a nő pedig csak mosolygott rá.

- Ne félj kedves! Biztonságban vagy, csupán újjá születtél. Hogy érzed magad?

- Rettentő könnyűnek érzem a lelkem.

- Borzasztó terhet cipeltél idáig, de a halál elragadta. – cirógatta meg az újszülött arcát. – Az emlékeid hamarosan teljesek lesznek, addig nem fog senki zargatni, míg jól nem érzed magad. De szorít az időnk. – a fej némán biccentett, a pupilla befele figyelt már. Elöntötte a testet az emlékek első rohama.

Így született meg egy árny valaki szolgálatára.

Mikor ismét magamhoz tértem, a nap sugarai messze jártak ablakomtól, fáradtan nyújtóztam ki az ágyban. Egyedül voltam, Taeminnek pedig nyoma sem volt. Reméltem, nem csak álmodtam mindazt, amit előző éjjel adott nekem. Most is beleborzongtam.

- Felkeltél. – a halk hang hátam mögül érkezett, az árny ott ült fehér ingében az ablakban, akár egy sápatag, vézna hóhér. Megborzongtam a gondolatra. Tekintetem találkozott Taeminével, a fiú arcán pedig gyengéd mosoly szelt utat magának.

- Felkeltem. – bólogattam. Sokkal jobban éreztem magam a hosszú alvás utáni zavartságnak hála. Mosolya szélesedett és a földre huppanva hozzám lépkedett, hogy hozzám bújhasson, akár egy hatalmas vadmacska. Szeretettel adtam neki ölelésem, simogatásom, a fiú pedig lehunyt szemmel élvezte mindet. – Szerinted elfelejtem őt valaha is?

- Senki sem várja, hogy elfeledd. Pusztán a fájdalmad kell szabadjára engedned. – nem értettem mi a kettő közti különbség, de nem bolygattam a dolgot, még súlyos, vérző seb volt nekem Jongin elvesztése. – Sehun arra kért, holnap vigyelek el a bálba. – folytatta Taemin halkan, míg kényeztettem őt a szoba bensőségében. – Csak akkor teszem ezt meg, ha te magad is akarod. – elgondolkodtam szavain. Nem volt túl sok kedvem megmozdulni sem, de úgy gondoltam, nem ártana, ha nem itthon lennék az idő alatt.

- Azt hiszem Sehunnak igaza van és jót tenne nekem. – bólintottam belegyezően. Lassan tolta el magát tőlem és bólintott.

- Reggelizz a kedvemért! – csak megszeppenten bólogattam. Nem tudtam volna kimondani, a kedvéért bármit megtennék, ahhoz ezek a szavak túl kínosak voltak. – Utána annyit pihensz, amennyit szeretnél.

- Rendben. – indultam az ajtó felé, de Taemin megállított és testemre mutatott. Elpirulva fedeztem fel ruhátlanságom. Sietősen kaptam egy póló és egy nadrág után, majd öltözés közben felfedeztem valamit combjaimon. Vöröses-lila foltok voltak, olyasmik, mint egy sérülés. Pár pillanatig figyeltem őket, mire ráébredtem, ezeket a foltokat telt ajkak hagyták rajtam még az éjjel. Elpirulva bújtam nadrágomba és a mit sem sejtő Taeminre lesve bólintottam, mehetünk. Hűségesen követett ki a konyhába, ahol már anya serénykedett hálóingben. Elálló szavakkal meredt Taeminre, majd mit sem törődve másokkal a karjaiba zárta a megszeppent fiút. Nem hallottam mit mond neki, csak láttam, mozognak ajkai a füle mellett, árnyam pedig szelíd mosollyal bólint neki.

- Hogy érzed magad? – fordult utána anya felém, de a válaszadásban egy rám csimpaszkodó Miryu fékezett meg. A széllel bélelt, fiatal, mit sem értő kislány azonnal Jongin felől kérdezett, mire Sehun szinte kikapta őt a kezemből, anya a szája elé téve kezét figyelt, Taemin azonban higgadt maradt, reakciómra várva, ami nem következett be. Csak elnyomtam magamban a késztetést a kiborulásra és leültem enni. Síri csendben.

- Ne nyomd el! – mondta Taemin halkan, alighogy beléptünk a szobámba és becsukódott az ajtó. Szorosan állt mögém, hozzám simult, nyakamba rejtette édes csókjait, melytől a remegés szinte levett lábaimról és kezei útnak indultak a testemen. – Csak így tudlak vigasztalni, engedd meg kérlek! – pár perc hezitálás után belementem ebbe a kérésbe. Szeretkezni Taeminnel a megnyugvásért, nem hangzott olyan rosszul.

És még kevésbé volt rossz. A délelőttbe, majd délbe forduló reggel nyögéseimtől, biztatásaimtól vált színessé, bár fogalmam sem volt róla, odakint hogyan reagálhatnak Taemin állandó becézésére és a fiú néha feltörő túlontúl érzéki hangjára, ami hallhatóan ágyba csalogató volt azután is, hogy megkapott.

Ebédkor, mindenki szeme elé állni némi szégyenpírral járt, nem éreztem okát valódi szégyenkezésnek. Taemin és a lehető legnagyobb intim közelség tudott csak megnyugtatni és feledtetni. Titkon pedig még mindig reménykedtem, Jongin egyik nap megjelenik. Talán ez a szívszorító reménykedés soha nem múlik majd el.

Taemin, miután kimentek ebédelni, féltéssel figyelte kedvesét, aki amint távolabb keveredett tőle, elkezdett magába süllyedni, tekintetében pedig fájdalom tükröződött. Jól tudta, hogy Dashimin jelenleg elszántan kapaszkodik belé, az utolsó szeletbe, ami maradt Jongin után. Ő maga is gyászolta öccse elvesztését, azonban fel sem tudta fogni minden bizonnyal azt, amit most Dashimin érzett. Szeretett volna segíteni, de úgy festett, ennek egyetlen módja, ha támogatja kedvesét és megadja azt, amire vágyik. Ami jelenleg a közelségben és az intimitás minden formájában nyilvánult meg. Taemin nem tudott most többet adni és ez frusztrálta az árnyat. Szabad volt, azonban amibe ütközött, erősebben korlátolta, mint eddig bárki, vagy bármi.

Mingmin nem nézett Dashimin felé. Taemin jól tudta, a férfi most lenézi a fiatal lányt, amiért vele szeretkezett délelőtt. Hétköznapi ember volt, akinek a hűség többet jelentett, mint a szerelem szabadsága. Taemin már tudta, hogy nem elég az édesanyának ismernie a titkot. Mindenkivel meg kell osztaniuk, hogy Dashimin biztonságban lehessen itt, amíg odaát háború dúl. Túl értékes volt, vigyázni kellett rá. Ezért is reménykedett benne, Hayana időben érkezik az új árnnyal és elé erős teremtést hoz Dash számára. Amennyi bajba ő keveredett, lehetetlen volt egy egyszerű árnynak védelmeznie.

Dashimin délután álomba merült az ágyán összegömbölyödve, Taemin óvatosan takarta be a kis testet és Sehunhoz csatlakozott. A lány azonban estére is kitartó álomban feküdt, Taemin úgy sejtette, a gyász túlzottan levette őt lábáról, így egy zuhany után kedvese mellé simult és védelmezően ölelte magához.

Reggel pedig ő kelt később, még így is rettentő korán. Éppen hajnali öthöz érkezett még csak az óra mutatója és a nap sem kelt fel. Taemin pedig kedvese keresésére indult. A kertben talált rá, a medencében volt, ruhái a peremen elszórva. Elmosolyodott a neki háttal fürdőző lány látványán és megszabadult vékony ingétől, majd nadrágjától is és ruhátlanul siklott bele a vízbe, majd simult a meglepett lányhoz. Dashimin beleolvadt ölelésébe, sóhaja pedig arról árulkodott, kellemes neki a közelsége.

- Hiányoltalak már. – mosolyodott el, hátra hajtva fejét.

- Akkor miért jöttél ki?

- A víz sokat segít. Főleg ez az ősi víz. Gyógyítja a látható és láthatatlan sebeket is. – fordult felé, Taemin pedig bólogatott párat, majd megcsókolta kedvesét. – Akarom… akarlak. – suttogta ajkaira, az árny pedig megborzongott.

- Most?

- Igen.

- Akkor csöndben kell lennünk.

- Tudom. – karolta át nyakát, lábait pedig a fiú derekára fonta.

Sehun Miryu mocorgására riadt fel az ablakban ülve, mire azonban magához tért a hajnali órán, a kislány már fel is kapaszkodott mellé, tenyereit és kis orrát pedig az üvegnek nyomta.

- Dashimin a kertben van. – derült fel. Sehun követte a kislány tekintetét, Dashimin valóban ott volt, majd levetette ruháit és a vízbe siklott. Hosszú percekre eltűnt a mélyben, mielőtt a fára támaszkodva nézelődni nem kezdett. A kert pedig újabb vendéget fogadott ekkortájt, Taemin követte Dash példáját és ruháit elszórva érkezett a vízbe. Sehunt annyira nem érdekelte a dolog, hogy figyelmet fordítson rá, álmos volt még ugyanis. – Mit csinálnak vajon?

- Fürden… - nézett ki Miryu kedvéért az ablakon, majd sietősen elcipelte onnan a kislányt.

- Láttam már ilyet, nem baj.

- Nem baj, de ez az ő pillanatuk. – magyarázta ki az árny saját zavarát. Nem illet belelesni ebbe az intim közegbe.

Mire anyáék felbukkantak a nappaliban, ahová Taeminnel gömbölyödtem egy pokróc alá a TV elé, mind a ketten megszáradtunk és megnyugodtunk.

- Taemin? – szólaltam meg halkan, meg akartam osztani vele a gondolataim akkor is, ha nevetségesek.

- Mond, édesem!

- Gondolod… hogy tényleg semmi esély rá, hogy újra lássam? Csak hogy elbúcsúzhassak tőle? – gyűltek könnyek a szemembe, nem érdekelt, ha a család többi tagja is hallja a beszélgetést.

- Sajnos nem hiszem. Nem mondott neked semmit akkor?

- Azt mondta, hogy így legalább többet nem bánthat… és minden áron megvéd.

- Tudta! – ugrott fel Taemin, mire összerezzentem.

- Mit tudott?

- Tudta, hogy meg fogja ölni. És mégis odament? Mégis mit képzelt magáról?! Hogy gondolta? – kezdett azonnal járkálni az árny, én pedig elkeseredetten figyeltem mozdulatait. Szóval Jongin tudta… Jobban fájt ez, mint a tudat, hogy tőrbe csalták. – Most inkább készüljünk a délutánra! El fog rohanni az idő. – sóhajtott szemembe nézve. Letörölve egy kósza könnycseppet, bólintottam.

Taeminnek pedig igaza lett. Mire végeztem a készülődéssel, az ebéddel és mindennel, lassan indulni kellett. Kint szakadt az eső és villámok hasogatták az eget, a víz ömlött nagy ablakomon, én pedig tükröződtem az üveg belsején. Víz puhaságú halványkék ruhám, koromfekete hajam, sminkelt kiemelem szemeim és ajkaim, egy torz valóságban álltak velem szemben, elmosva a zuhatag által.

- Gyönyörű vagy. – mosolygott rám anya, mikor kiléptem szobám biztonságából. Taemin is kint ült a nappaliban, fekete ingben és fekete nadrágban. Nem zavart, hogy ennyire sötétbe öltözött, földöntúlian vonzóvá tette.

- Tündér. – mosolyodott el lágy ravaszsággal, majd fülelve kapta fel a fejét, akárcsak Sehun, aki a földön ült a gyerekekkel. A két árny egyszerre mozdult az ablakhoz. – Vendéged van. – fordult hátra hozzám Taemin és biztatóan biccentett, tekintete azonban felhős volt. – Én inkább bent maradnék.

- Hayana… - suttogtam és nagyot nyelve biccentettem. Talán hiba volt azt kérnem a szívességért, hogy öljön meg. Hogy tehetném ezt Taeminnel? Mégis kifele indultam. Kinyitottam az ajtót és a fedett verandán állva figyeltem, ahogyan Hayana kiszáll a tőlünk kölcsönzött kocsiból és esernyőt bontva felém sétál.

- Talán tévedtem veled kapcsolatban. – mért végig. – Nem csak bátor, de szép is tudsz lenni. – villant tekintete az ablakra, ami mögül Taemin villámgyorsan tűnt el. Elmosolyodott. – Visszaadtad nekem a legnagyobb kincsem, és megölted azt, aki bántotta az én csodálatos árnyaim, ezzel pedig kivívtad az elismerésem, démonmester. – hajtott fejet. Nem volt mozdulataiban semmi mesterkélt, ez pedig összezavart. – Ma azonban csak a kötelességem teljesítem és elhoztam hozzád az új árnyad. Kérlek tisztelj meg és vigyázz rá! – csak biccentettem. – Sehun érkezése nem várt volt, így nem volt alkalmam ismertetni veled a szabályokat. Az árnyad nem töltheti be a párod szerepét, csupán szeretőként szerepelhet egy démonmester listáján. Nem nemzhet gyermeket. Amennyiben ez megtörténne, a magzatot el kell pusztítani. – mért végig. – Ez a múltra nem vonatkozik.

- A múltra?

- Amennyiben az árny, amely szolgálatba áll, szolgálata előtt nemzett gyermeket, vagy lépett szeretőnél magasabb rangú szerepbe, ezek az apró kikötések érvénytelennek minősülnek. – ismét bólintottam, ahogyan ő is. – És egy apró ajándék tőlem, amit ígértem. Megkapod, amire a leginkább vágysz. – szóra nyitottam a szám, hogy elmondjam, nem akarok meghalni, ő azonban csak elmosolyodott és hátat fordítva nekem visszalépkedett a kocsihoz, beszállt, az pedig kifordult az útra. Egy magányos alakot hagytak hátra. Összehúzva magát állt a hideg esőben. Ő fog megölni. Könnyek gyűltek a szemembe és szipogva kiléptem az esőbe. Ostoba voltam. De elhatároztam, szembenézek a sorsommal. Magassarkúmban kissé esetlen egyensúlyoztam a kavicson, imbolyogtam, meg-megbotlottam, majd kis híján tényleg összeestem, mikor a sarkam egy hegyes kőre ért és az kifordult lábam alól. Az alak felém mozdult, karok ragadták meg derekam és tartottak meg.

Az árny figyelte, ahogyan gazdája kilép az esőbe és cipőjében egyensúlyozva felé indul. Elmosolyodott magában, olyan ügyetlen. Azért féltette is a csuromvíz lányt, nem akarta, hogy baja essen, szoros kötelék fűzte hozzá, ez természetes volt. Mikor azonban mégis kicsúszott lába alól a talaj, a villámnál is sebesebben termett előtte, hogy megtartsa. Maga sem tudta, hogy tudta megtenni ezt a sok méteres távot ilyen gyorsan. Mindenesetre időben foghatta meg a keskeny kis derekat, hogy lábon tartsa a tündért. Megilletődve nézett fel rá, arcát teljesen szembefordítva az esővel, a fekete festék pedig könnyeként folyt le szemeiről. Az árny látta, hogy szeme fehérje rózsaszínbe vált, innen tudta, hogy sír. Tudta jól azt is, saját szemeiből is ömlenek a könnyek. Elképzelhetetlen pillanat volt ez. Végül gazdája ajkai elnyíltak, megmozdultak, de hang alig jött ki rajta.

- Jongin… - suttogta elfulladva és felé nyújtotta kezét.

- Itt vagyok. – bólintott az árny, előrébb döntve fejét, hogy Dashimin elérhesse, megérinthesse.

- Itt vagy. – simogatta az esőtől hideg arcot. – Tényleg itt vagy.

- Szeretlek. – suttogta az árny és magához húzta a még mindig bizonytalan lábakon álló lányt, ajkai pedig vakon találtak rá kedvese ajkaira. Hosszú utat meg idáig, hosszú keserves utat. Mostmár azonban nem kellett attól félnie, hogy fájdalmat okoz neki, mostantól mindenképpen Dashiminé volt a szíve.