Álomjárók árnyai

XXVII.

Otthon, a ház előtt Sehun fogadott, mellkasára fektetett kézzel állt, az eget bámulva. A talpam alatt ropogó kavicsokra figyelt fel, tekintete elkerekedett, ahogy felismert és elém rohanva kapott a karjaiba.

- Azt hittem belehalok, úgy fájt, amit tettél. – suttogta nyakamba, szorítva magához, ahogy csak tudott. – És azt hittem elveszítettelek.

- Jól vagyok. – suttogtam hozzá hasonlóan elszoruló torokkal. – De nem szándékoztam visszajönni. – a karok azonnal ragaszkodóbban öleltek.

- Gyere, menjünk be! Róluk amúgy is le kellene venni azt a sok vasat. – meglepetten fordultam hátra, Victoria engem, Taemin a földet figyelve állt nem messze tőlem.

Minseok a szobámban várt, mellkasán összefont karokkal, haragos tekintettel.

- Ideje lenne elmondanod mi volt az a búcsú, hol is jártál és miért csupa vér az arcod, meg a kezed. – riadtan kaptam arcomhoz, ragacsos, nedves volt, pólóm ujjával igyekeztem lemaszatolni. – Szóval? – letelepedtem mellé az ágyra, közben Sehun beterelte a két rabot kezeiben vésővel és kalapáccsal.

- Azt nem bent kellene csinálnod… - motyogtam, de a máskor is makacs árny ügyet sem vetett rám. – Én… nem hittem, hogy élve kijutok. – sütöttem le szemem Minseok előtt állva. Éreztem magamon Taemin pillantását, de rá még kevésbé tudtam nézni.

- De itt vagy. – fogta meg bátyám a vértől maszatos kezeim és megszorította őket. Bátortalanul lestem rá, biztató mosollyal figyelt. – És itt van Taemin is. – szavaira elszorult a torkom. Nem voltam képes Taeminre gondolni.

Vas kopogott le a földre, érdeklődve néztem Sehunra, a fiú éppen Victoriat szabadította meg a bilincsektől, a lány pedig csuklóit dörzsölve nézett végig rajtunk. Árnyam, volt árnyam csendben lépett Taeminhez, ő pedig továbbra is lefele meredve előre tartotta csuklóit. Mikor a véső felsértette érzékeny bőrét, összerezzentem, Taeminnek csak állkapcsa feszült meg.

- Kész is vagy. – vette fel Sehun a láncokat és kifele indult velük.

- Hálás vagyok a megszabadításomért. – Victoria hangjára rákaptam szemeim. – Nővérem is az lesz minden bizonnyal, a fémkorbács pedig nem lendül fel, míg a legfőbb nem áll előtte az életéért könyörögve. – szavaira elgondolkodtam. Szentül hittem, Jongin az ikermester és neki van „vaskorbácsa”. Ezek szerint tévedtem, Hayana az. – Tarts velem! Nővéremnek kedvére való lesz jelenléted. – nézett Taeminre, gyomrom görcsbe állt. Ha Taemin elmegy, abba belepusztulok. Az árny kerek szemekkel bámult rá egy darabig, Victoria biztatóan biccentett.

- A nővéred elvette az öcsém életét, mert nem tudott átlépni a csalódásán. Ha azt hiszed, veled megyek, hogy a kutyája legyek, nagyot tévedsz.

- Megbecsülne. Kedvére való vagy.

- Itt maradok. – húzta ki magát, közelebb lépve hozzám, Victoriat figyelve. – Itt van, akihez tartozom. Aki itt tart. – kérdőn pislogtam körbe, de senki sem figyelt rám ezekben a percekben.

- Megbánod még, de a döntésed szabad. – biccentett Victoria és elfordulva beleveszett az árnyékokba.
Megilletődve álltam Taemin oldalán, észre sem vettem, Minseok mikor hagyott minket magunkra. Óvatosan vezettem tekintetem a fiú koszos arcára. Egyenes orra végén cimpái idegesen remegtek, az apró anyajegyet pedig elfedte a mocsok. Hosszú pilláinak íve lefele vezette tekintetét, ajkait óvatoskodva szorította össze, arccsontján pedig lilás zúzódás éktelenkedett. Mikor megérezte, figyelem, lassan emelte rám tekintetét, oldalra lesve.

- Miért maradtál? – nyögtem ki. Türelmetlen feszültek egymásnak a puha, telt ajkak, tekintete pedig körbejárt a szobában.

- Nem egyértelmű? – suttogta az árny, ismét engem nézve, lassan felém fordulva testével. – Szeretlek te őrült démon. – szavam elakadt és tátogva néztem rá. Kétségbeesetten próbáltam kinyögni a választ. Én is szeretlek Taemin, de a szívem szilánkosra zúzva hever bennem. Most mégis heves kismadárként verdesett mellkasomban. Ez a férfi még mindig szeret engem. Minden történtek ellenére. Reméltem, szavak nélkül is eljut hozzá, mennyire hevesen reagál a testem erre a pár kis szóra, ami elhagyta ajkait.

- Én… - suttogtam, a folytatás azonban néma maradt. Nem hagytak neki helyet. Arcom tenyerei közt nyugodott, bizonytalanul remegő ujjaim pedig pólójában kerestek kapaszkodást. Reszketve csókoltam a szárazságtól sós ajkakat, hosszú percekre elfeledve minden engem ért kínt. Csak mi voltunk a néma, éjszakai világban, mi és az érzések, amiket kiváltott belőlem. Nem akartam őt elengedni soha többet. Kapaszkodtam első és utolsó megmentőmbe, aki mindig itt volt, ha kinyújtottam érte karjaim. Arcom cirógatva hagyott végül levegőhöz jutni, remegő ajkakkal, könnyes tekintettel néztem őt. Olyan csodálatos volt.

- Nem kell válaszolnod. – suttogta ajkait homlokomhoz nyomva, továbbra is csak pólóját markolva álltam. – Sokat bántottak, bántottalak. Nem voltam őszinte. Még mindig vannak titkok és hazugságok, amiket magamban kell tartanom, de szétfeszítenek. Képtelen vagyok hazudni, neked még is muszáj… még… egy kis ideig. – mellkasára meredve hallgattam homlokomra suttogott szavait.

- Milyen hazugságok? – suttogtam gyenge hangon. – Mivel kapcsolatban hazudtál?

- Nem vagyok elég erős most, hogy megvédjelek tőlük, ha elmondom neked.

- Van közük… kettőnkhöz? – reméltem, érti, mire célzok.

- Némi. – biccentettem aprót – De nem kettőnkről hazudtam neked. Nem az érzéseimről, vagy a gondolataimról feléd.

- Tehát tényleg nem akarod magadon a démonok jelét?

- Ezt nehéz elmondani. Nehéz elmagyarázni hogyan is érzek…

- Azért megpróbálhatnád. – vágtam szavába, kicsit távolabb húzódva tőlem. Láttam, keresi tekintetem, de nem bírtam belenézni szemeibe.

- Rendben… Előbb zuhanyozz le, csupa vér és kosz vagy, utána megpróbálom elmondani. – túrt a fekete tincsek közé, elfordulva tőlem. Bólogattam és megfogva pizsamám, törölközőm, kifele indultam.

- Jongin… ő sosem akadékoskodott, ha az igazságról kérdeztem. Ő őszinte volt és nem hazudott nekem. Innen tudtam, hogy tényleg szeret. – láttam szemem sarkából, ahogy felém kapja tekintetét, de elfordultam és a fürdőbe indultam. Beletapostam a lelkébe, jól tudtam. Mégis haragudtam Taeminre valamiért. Ő élhetett, Jongin pedig nem. Igazságtalanság volt.

Lassan vettem le véres, szakadt, mocskos, átizzadt ruháim, egy ideig bámultam is az idegen, komor lányra a tükörben. Megint össze voltam törve. Fogalmam sem volt mit láthat így bennem az az árny. A sarokba dobálva a ruhákat, halk sóhajjal álltam be a meleg víz alá. Csípte szétszabdalt ujjbegyeim, remegett a kezem miatta, de nem mozdultam. Mindössze pár perc telt el és ömleni kezdtek eleinte lassan kibuggyanó könnyeim. Azt kívántam Taemin bár itt lenne velem most, bárcsak érezném magam körül a vékony, de izmos karokat. Bár úgy ölelne magához, mint az első közös zuhanyzás alkalmával. Felsejlettek előttem a képek. A rettegés Kaitól, az árny bátor szembeszállása a gazdájával, a szeretete felém, a folytonos gondoskodása. És eszembe jutott miért is tört össze ez kettőnk közt. Én tehettem róla. Majdnem megöltem őt. Hayana tönkretette cserébe a múltunkat. Vagy Taemin, vagy Jongin. Én pedig a démont választottam. És bár Taemin elvesztette az emlékeit, küzdött értük, értünk. Semmibe vettem az érzéseit…

Zokogva, kezeimbe rejtve arcom álltam a víz alatt, ami most nem tudott vigaszt nyújtani. Égett arcom a szégyentől, és a lelkemben újfent tomboló fájdalom sokszor olyan intenzív volt, mint amit Jongin elvesztése okozott. A tompa, mély, folytonos gyászolásra ösztönző fájdalmat mélyen elnyomta az önostorozás, a féltékenység, a reménytelennek festő, eddig elbújt szerelem, amit az árny ébresztett bennem abban az időben, mikor még csak ő volt nekem. Kockáztatta az életét értem minden áldott nap, mikor megvédett, mellém állt, én pedig csak bántottam őt. Aki akkor is mosolygott rám, mikor Kai büntetése után, szanaszét szabdalt háttal csak az én életem érdekelte.

Határozott mozdulattal zártam el a vizet a fürdés és sírás közepén. Volt valami nagyon fontos dolog, amit helyre kellett hoznom.

Taemin nyugalommal arcán, tisztán, másik ruhában üldögélt az ablakomban, kifele bámulva, csak azután nézett felém, hogy felmásztam az ágyamra. Nem volt bátorságom arra kérni, jöjjön ide mellém. Csak csendben vágyakoztam ölelése után.

- Miről szeretnél tudni? – kérdezte halkan, hangja semmilyennek, színtelennek tűnt. Megint el tudtam volna sírni magam. Ezt én tettem vele. Szóra nyitottam a szám, majd még párszor nekifutottam, mire megfogalmaztam az első kérdésem.

- Emlékszel, mikor Kai először ölt meg majdnem?

- Soha nem fogom elfelejteni.

- A hegeim feketék lettek, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna és a fájdalom is emberivé vált órák alatt. Hogy csináltad? Mert a víz nyomtalanul tünteti el a sebeket azonnal. – apró, esetlen kis nyögés hagyta el ajkait, mintha nem akarna válaszolni a kérdésre, mégis megtette.

- Belehaltál volna abba a kínba, hiába találtam neked tiszta vizet és hiába reménykedtem az erődben, túl gyenge voltál. Bár korlátozott a hatalmam, mivel a gazdám okozta a fájdalmat, egy módon jogom volt elvenni, ha átveszem. – kerek szemekkel néztem rá. Átvenni a fájdalmat. Minden ütés, ami ért… - Ekkor olyan intenzitással érezzük azt a fájdalmat, ahogy az áldozat tette. – a mondat végén beharapta ajkát és szinte háttal fordulva nekem bámult ki az ablakon.

- Hányszor csináltad ezt?

- Az maradjon az én titkom. – suttogta. – Miről akarsz még kérdezni?

- A jelek… - piszkáltam ujjaimmal a takaróm ráncait.

- Azt már elmondtam mi célt szolgálnak. Napjainkban pedig minden erősebb démon rendelkezik jellel. Ellenben velünk, árnyakkal.  Mindamellett, hogy későn ébredtem rá, mekkora szégyen több jelet viselnem magamon, szembesültem azzal is, hogy mivel én nem rendelkezem ilyesmivel, a kettőnk kapcsolata mindig egy irányúnak fog festeni én pedig szeretlek mindennél jobban, akkor is csak egy alábbvaló maradok, egy szolga, akit kiváltság ért…

- Akkor ezért nem akarsz egy jelet sem? Szégyennek érzed.  Mintha kihasználnának.

- Ki is használtak, aztán odébb rúgtak. Kivéve egy valakit… és én csak az ő jelét akarom. Nem többet, csak egyet. Arra vágyom, hogy egy valakié legyek. – nem tudtam ki lehet az a valaki. Én biztosan nem. Ugyanúgy eldobtam magamtól Taemint, mint mások. És végig magamat sajnáltam, végig azt hittem én vagyok a legnagyobb áldozat.

- Értem…

- Van még valami, amit el akarok mondani. Megkérdezni úgysem fogod, de én rákérdeznék… Soha nem érdekelt miért vigyáztam ennyire rád?

- Soha nem gondoltam bele. – néztem rá – Miért? Miért tetted?

- Eleinte nem gondoltam magamra. Tudtam, éreztem, hogy fontos vagy. Furcsa volt Jongin ellenszenve irántad, úgy éreztem te vagy az, aki még kell neki, akire szüksége lesz. Végülis nem tévedtem… Próbáltalak megvédeni tőle, hogy nehogy kárt tegyen a jövőjében.

- Akkor végig Jonginra gondoltál? Erre a hazugságra céloztál? – kérdeztem kibuggyanó könnyekkel, csak felsóhajtott.

- Soha nem voltak emberi érzéseim. Évszázadok alatt egy sem. Te viszont… felrobbantottál. Mindent felborítottál, amit magamról hittem és véltem hinni. Ráébresztettél, hogy igenis emberibb vagyok, mint hiszem. Túl hamar és túlságosan beléd szerettem. És ez a szerelem volt az, ami mindent ilyen katasztrofális irányba terelt. Ha Hayananak nem lett volna mitől megfosztania, meg tudtalak volna védeni. Sőt, ha nem szerettelek volna, nem akartam volna hazudni sem neked és titkokat őrizni, mert nem szégyelltem volna azt, ami vagyok. Valaki, akinek csak kihasználják a testét múló örömökre. Egy üzleti alany, aki számtalan démont megnyert a siker érdekében. Melletted ez mind szánalmasnak és szégyellni valónak tűnt. Ezért is voltam hálás Jonginnak. Meg tudott téged védeni, mikor én már képtelen voltam rá.

- Miért nem tudsz önző lenni, ha annyira emberi vagy? – fakadtam ki hirtelen, haragosan, ijedten nézett rám. – Szembe mentél Jonginnal. Egészen idáig azt hittem értem tetted, de nem. Csak a gazdád érdekében volt mindez. Ne csodálkozz, ha mindenki képes téged kihasználni!

- Amikor azt mondtad szánalmas, amit irántad érzek, igazad volt. Azt az emléket kaptam vissza Hayanatól először. Mégsem vettem figyelmezető jellegűnek. Lehet, hogy szánalmas, figyelemre nem méltó számotokra, de engem ez tart életben idebenn. – bökött mellkasára. – Ez a szerelem volt az, ami miatt képes voltam legyűrni a feléd táplált rettegést és ez a szerelem volt az, ami segített visszanyerni az emlékeim. Ez tartott életben, miközben láncra vertek, hogy majd valaki megint kihasználhasson…

- Azt hiszed, én nem szeretlek téged te idióta? – kiabáltam rá, nem érdekelve, nem csak ketten vagyunk itthon. – Te voltál az első lény a világon, akit nem voltam köteles szeretni, mégis szerettelek. Elérted, hogy beléd szeressek, aztán feladtál mindent Jonginnal szemben. Ne csodálkozz, ha elnyomtam magamban és más felé fordultam! Kettőnk közül pedig csak én vagyok szánalmas… - néztem rá könnyek fátylán át. – Pont úgy kihasználtalak, mint mindenki más. Nem tudom ki az, akitől örömmel veszed a jelét, de ő a legszerencsésebb a világon. Miért nem veszed észre mennyire csodálatos vagy?

- Mégis kinek a jele lenne? – nevetett halkan, mire még jobban eleredtek a könnyeim és elrejtettem előle az arcom. Pár pillanattal később az áhított ölelés körém fonódott és nem eresztett. Némi hezitálás után készségesen bújtam az árny mellkasához. – Te vagy az egyetlen, akire vágyom, szóval felesleges bárkire is irigykedned. Megtanítottál szeretni, szeretkezni és igazi áldozatot hozni valakiért, akinek az élete fontosabb nekem, mint a sajátom. Nem mindenki olyan önzetlen árny, mint Sehun, de megtanultam, hogy van, akiért megéri annak lenni. És ez mind olyan csodás dolog, mint amit irántad érzek. És ezeket nem fogod tudni eltörölni pusztán azzal, hogy ellöksz magadtól.

- Annyira szeretlek. – suttogtam szorosabban odabújva hozzá, szorosan lehunyva szemem. Hallgattam heves szívverését, éreztem, hogy mosolyog. Az egész lénye. Gyengéden, törődően, ahogy mindig tette.

- Én is nagyon szeretlek. – csak csuklottam egyet válaszára és próbáltam visszanyelni a sírást. Nem emlékszem mikor tolt el magától és fogta kezei közé arcom, így törölgetve a könnyeim, keresve tekintetem, és mikor megtalálta, belevesztem sötét szemeibe. Megannyi fájdalom mellett csak mély szeretetet láttam. Nem neheztelt rám, nem volt haragos semmiért sem. Csupa szeretet élt benne. Arra sem emlékeztem, mikor csókolt meg végre, mikor tekintetem szemeiről folyton ajkaira kalandozott, de életem legszebb csókja volt. Végre eszembe juttatta, ő volt az, akibe beleszerettem és én voltam az, akibe ő szeretett bele. Sokat változtunk azóta, lassan egy éve volt, de ugyanúgy szerettük a másikat. Aznap éjjel teste, lelke, érintései és elfojtott, vagy épp hosszan kiengedett sóhajai mind erről biztosítottak. Ahogy azt suttogta hajamba, szeret, ahogy szorosan simult rám, támaszkodott felem, hogy végigcsodálhassam testét, egy mélyen belül szomorú, mégis gyönyörű éjszaka emlékéve vált minden perce, ahol nem volt helye alvásnak. Felelevenedett az az érzés bennem, amit az első együttlétünk váltott ki belőlem, hogy neki mindenzt szabad, Taemin hozzám érhet ilyen módon. Csakis Taemin.

Reggel tűző napra kelt fel az árny, egy a karjai közt kis gömbben alvó lánnyal. Mosolyogva nézett le rá. Csodás éjszaka állt mögöttük, bár csak hajnalban aludtak pár órát. Örült, hogy sikerült eltörölnie Dashimin fájdalmának nagy részét pusztán azzal a szeretettel, ami összekapcsolta őket. Nem ébresztette még fel kedvesét. Tudta, a mai nap még nehéz lesz neki, ahogy a következők is, a gyász ugyanis nem múlt, ahogy az ő lelkét is belepte testvére elvesztése. De remélte, hogy a gondoskodás, amit szabad teremtényként végre nyújthat, elég lesz enyhíteni ezt a fájdalmat. Nem így képzelte el szabadságát, valaki túl nagy árat fizetett ezért. Valaki, akit szeretett, és aki a lelke mélyén szerette őt, még annyira Dashimint. Ha lett volna módja rá, visszahozta volna Jongint, de talán nem volt szükséges. Végre megértette, a szeretetet nem csak önzetlenséggel fejezheti ki. Nem kell mindig áldozatokat hoznia, hogy kedvese lássa, mi mindent jelent neki.

- Mindig szeretni foglak. – suttogta szinte hangtalan, az alvó lány arcát figyelve, egy apró tincset elhúzva a teljes rálátásért. – És ő is mindig szeretni fog téged. Hidd el, vigyázni fog rád, minden éjjel őrzi majd az álmaid és letörölné minden csepp könnyed, amit ezek után miattam ejtesz. Mert pont úgy szeret, ahogyan én is. Éreztem minden percben, míg ő volt melletted.

Edom sivatagos vidékeinek mélyén, egy labirintus gyomrában pedig egy nővér hazatért, hogy sírva ölelhesse zokogó másik felét. Egy démon pedig orrát szinte egy kis, édes orrhoz nyomva lassan, gondoskodóan elmosolyodott.

- Ideje szívességet tennem valakinek, neked pedig hazatérned ahhoz, akihez a szíved tartozik.