XXI.

Sehunnak hosszas könyörgés és győzködés árán sikerült rávennie, hogy átlépjem a ház küszöbét, nehéz szívvel tettem meg.

Közös szobánk a lehető legtávolabb volt az eddigitől, de feszültségem nem csökkent, hiába láttam neki már most a pakolásnak, figyelem elterelésként.

Anya kopogott az ajtófélfán, egy gőzölgő bögrét tartott maga előtt. Még a szobaajtót sem mertem becsukni.

- Hoztam neked teát kincsem. Kamillatea, ez majd megnyugtat kicsit.

- Köszönöm anya. – Vettem el a bögrét és fújni kezdtem a finom illatú italt, majd belekortyoltam. Csak egy cseppnyi méz volt benne, ahogy szeretem.

- Ők is itt vannak most? – Nézett körbe anya egy nőstény oroszlán gyanakvásával.

- Taemin igen, ő szabadon járhat. Jongint csak bizalommal lehet kiengedni.

- És az a Taemin hol van most? – Sehunra pillantottam válaszért anya kérdése hallatán.

- Fent Miryu szobájában. De rejtőzködik, gondolom, ismerkedik az új lakosok jelenlétével. És úgy sejtem nem tudja, hogy Dashimin is itt van.

- Kérlek, egy ideig ne alakulj át! – Néztem az árnyamra. – Hátha csökken a kíváncsisága és visszamegy az ajtón túlra.

- Te ismered, te tudod.

- Ajtó? – pislogott anya – Milyen ajtó?

- Minden birodalomba ajtók vezetnek. A legelehetetlenebb helyeken is előfordulnak. És csak a másvilágra érzékenyek láthatják őket. A régi házunkban is volt egy a gardróbban.

- Szóval azért bújtál mindig oda. – csak bólintottam – És itt is van ajtó?

- Miryu szobájában. Ami az enyém volt. Oda menekültem apa elől.. – csuklott el a hangom.

- Miryu biztonságban van?

- Megtiltottam neki, hogy bemenjen rajta. De eddig se csinált ilyesmit. Azt mondta nem merne átmenni rajta. – Anya megnyugodva fújta ki a levegőt.

- Nyugodj meg! Itt nem Miryu van a legnagyobb veszélyben, Dashimin pedig tud vigyázni magára. Ezért vagyok én is. – Tette Sehun anya vállára a kezét. Hihetetlen volt, anya mennyire megbízott az árnyban, és mennyit tanult a fiútól a világunkról, hogy ne legyen többé tudatlan.

- Rendben. Megyek, csinálok vacsorát, majd gyertek enni! – Csak bólogattam, majd az ágyra huppantam, aminek fagyos kezemre löttyenő tea lett az eredménye. Alig-alig, de már éreztem a meleget.

- Nem használhatom az erőm, ugye?

- Ha nem akarod, hogy megtudják, itt vagy, nem szabad engedned a víz dalának. Pedig szépen fejlődött a kezed. – Lehorgasztottam a fejem. Nem tudtam miért vonzott ennyire ide vissza a sorsom. Hiszen minden vágyam volt elmenekülni innen.

Miközben teám iszogattam, Sehun a hajam piszkálta, de most ez sem nyugtatott meg. Pedig más esetben teljesen ellazított volna.

Vacsoraidőre elfogyott a teám, de ételt nem kívántam, mégis megadtam a tiszteletet családomnak és kimentem a vacsoraasztalhoz.

- Minden rendben? – kérdezte Minseok halkan, nagyon a szívén viselte a sorsom – Olyan idegesnek, nyomottnak festesz.

- Csak meg kell szoknom az új házat. – Mosolyogtam rá bágyadtan.

- Tudom, hogy itt éltél a szüleiddel. – Mondta kicsit sértetten, mire nyugtalanul dobbant meg a szívem. Körbe pillantottam a konyhába és tekintetem egy sarokra függesztettem. Szinte láttam, ahogy Taemin vérben fürödve rogy össze ott. Soha nem leszek már nyugodt itt.

Miryu halkan dúdolva pakolta ki játékait a polcokra, amiket frissen kapott a nagy szobába. Dashimin olyan nyugtalan volt. Aggódott nővéréért, mert nagyon megszerette a Minseoknál is sokkal apróbb lányt.

Egy régi altatódalt énekelt kislány hangján. Még az anyukájától tanulta, mielőtt ő elment, nagyon szerette ezt a dalocskát, mert hozzá tudta képzelni az ő tündér anyukáját, de az utolsó sorra sajnos nem emlékezett. Pedig tudta, hogy az a legszebb sor. Így szokás szerint, hangocskája hirtelen akadt el.

De valaki befejezte helyette az utolsó sort, ami után mindig áhítozott. A valakinek pedig gyönyörű hangja volt. Miryu mégis megijedt tőle. Hevesen verdeső szívvel fordult hátra. Egy Sehun alkatú, de sokkal gyönyörűbb, ártatlanabb fiú mosolygott rá, vele egy magasságba guggolva.

- Szia! – köszönt rá, mire a kislány pislogott párat. – Ne aggódj, nem foglak bántani!

- …Szia! – motyogta Miryu. – Te ki vagy?

- Az én nevem Taemin. És a tied?

- Miryu vagyok. – Hajolt meg a kislány esetlenül, mert úgy érezte meg kell hajolnia a gyönyörű fiú előtt, mire ő elmosolyodott, tekintete ezer fénnyel ragyogott fel. – Az ajtó mögül jössz?

- Igen, onnan jövök. De neked oda soha nem szabad bemenned. Nekem pedig kijönnöm nem szabadna.

- Mégis kijöttél.

- Beismerem. – Mosolyodott el ismét. A mosolya is szép volt. Szénfekete haja mellett pedig fehér bőre enyhén kísérteties volt. Mintha csak papír lett volna bőre. Miryu kíváncsi volt, tényleg papír-e. – Keresek valakit. – zökkentette ki a fiú – Egy lányt. Aprócska, nagyjából ekkora. – nyújtotta fel kezét, hogy mutassa a magasságot. – Fényes fekete haja van, bíborszínben csillog a napfényben. A szeme pedig hatalmas és kékes. Mint a haragos tenger, olyan sötét. Az arcán pedig van itt egy vékony ezüst heg. – Húzta mutatóujját az elképzelt heg vonalán. – Nem láttál egy ilyen lányt, Miryu? – A kislány nagyon jól tudta kit keres a titokzatos, gyönyörű fiú, de Dashimin riadt tekintete, és szavai emlékeztették, akik az ajtó túl felén vannak, mind rosszak.

- Nem ismerek ilyen lányt. Mindössze hat éves vagyok. Ő bizonyára idősebb nálam.

- Igen, ő idősebb. Igazad van.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni neked.

- Semmi baj. – Egyenesedett fel Taemin, Miryu gyanakodva figyelte. – Mennem kell. – nézett az árny az ajtóra, mint egy kutya, akit gazdája hív, de nem tudja szót fogadjon-e. – Ígérd meg, hogy anélkül a lány nélkül nem jössz be azon az ocsmány ajtón! – A kislány ártatlanul bólogatott. – Mert aki ott van, nem ismer kegyelmet. Neki csak ez a lány tud parancsolni. Vigyázz magadra, apró kis angyal! – Mosolyodott el az árny, majd az ajtó fele indult és füstként szivárgott be a réseken.

Miryu még sokáig figyelte az ajtót és tanakodott, majd szeretett apukája jött egy puha törölközővel, mentek fürdeni. A kislány lelkesen pancsolt a nagy fürdőkádban, közben ezen a Taemin nevű, naiv, gyönyörű fiún járt az esze. Teljesen megbízott benne, nem feltételezte, hogy hazudna. Miryu úgy érezte, még senki sem tartotta őt ennyire szavahihetőnek az idegen előtt és némileg mardosta a lelkiismeret, amiért hazudott. De elhatározta, hogy egy szót sem fog szólni Dashiminnek.

Este tíz is elmúlt, mire csend telepedett az egész házra és az édesapa még egyszer körbejárta a házat. Csókot lehelt három lánya homlokára, majd menyasszonya mellé feküdt a hívogató ágyba. Kialudt az utolsó villany is.

A csendben pedig meztelen kis talpak találkoztak a padlóval, kulcs fordult halk nesszel egy zárban, majd lánc csörgött nyájas kígyóként az egyik szoba sötétjében.

Némileg lenyugodva mentem el zuhanyozni, majd bújtam bele hófehér hálóingembe és fésülgettem kusza tincseim, mikor Sehun szólt, hogy Taemin visszament a birodalomba.

Még elmosogattam a teás bögrém, hosszan áztattam a kezem a csap alatt a langyos vízben, de nem használtam az erőm, csak élveztem a víz simogatását. Még ez a kis kényeztetés is némi üdeséget csempészett az estémbe.

Anyáékkal és Minseokkal kötöttem ki a nappaliban, valami kosztümös, viktoriánus korabeli filmet nézve. Ugyan egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem, aludni úgy sem tudtam volna.

De egyszer a hosszú és unalmas filmnek is vége lett és mind elmentünk aludni. Bebújtam a már alvó Sehun mellé a nagy és hideg ágyba, bőven volt hely benne, és elhelyezkedtem. Mégsem jött álom a szememre. Csak hallgattam az öreg ház neszeit. Az apró nyikorgásokat, mintha maga a ház is lélegzett volna és figyeltem a függöny résein beszűrődő utcai lámpák narancs fényét. Mikor elhaladt egy autó, mintát húzott a plafonra.

Halk sóhajjal fordultam oldalamra. Már szinte félálomban lebegtem és talán sikerült volna elaludnom egy kis időre a zavaros álomképek közt, amiket tudatalattim festett szemhéjamra, mikor sikolyt hallottam. Zihálva, fülemben dübörgő vérrel ültem fel, de a házban némaság uralkodott saját szívem dobogásán kívül. Idegesen füleltem. Léptek.. Azután a fejem felett csörgött lánc, mire a plafonra néztem. Valaki az emeleten. Viszont Miryu szobája a ház másik végében volt. Fölöttem nem is volt szoba, csak fal. Rögtön tudtam honnan érkezik hozzám a nesz. Félelmet abban a pillanatban nem ismerve ugrottam ki a paplan hatalmas súlya alól és rohantam. Feltéptem az ajtóm, átszeltem a nappalit, még a kanapét sem kerültem ki, hanem átvetődtem felette, majd keresztül rohantam a konyha holdfény lepte, hideg padlóján, mintha kilométereket tettem volna meg. Az előszobában sötét volt, de ismertem a járást, vakon vágtattam fel az emeletre, kettesével szedve a fokokat a néma, új lépcsőn, meg-megbotolva hosszú hálóingem szegélyében. Megpróbáltam kinyitni Miryu fehérre meszelt ajtaját, de nem nyílt. A kislány biztosan bezárta.

- Kérlek, ne bántsd! – Nyöszörögtem és éreztem, könnyek gyűltek a szemembe. Megfogva a kilincset, vállam dobtam neki, de még csak meg se moccant az ajtó. Egy könnycsepp utat talált arcom sima bőrén. Csak reszkető kézzel szorongattam a fémkilincset, mikor kulcs fordult a zárban és Sehun belülről tárta ki az ajtót. Magamhoz öleltem volna önmagam megnyugtatására, de most nem volt időm rá. - Maradj távol az ajtótól! – Parancsoltam a néma árnyra és átsietve a szobán körmöm szakadtából kezdtem tépni a masszív láncokat. Ujjaim hamarosan véres nyomokat hagytak az ajtó pergő festékén, mégsem adtam fel. Minden pillanat és minden elejtett vércsepp számított. Már mindkét tenyerem beborította a fémes, sós folyadék, mikor a láncok kicsúsztak láthatatlan tokjukból és a jól ismert ajtó halk, szinte üdvözlő nyikorgással tárult ki előttem.

Miryu érdeklődve lépte át a határt a két világ közt, majd alig érkezett meg erre az idegen helyre, az ajtó becsukódott mögötte. Szent célja volt, hogy megmondja az itt élő idegeneknek, ne merészeljék bántani Dashimint. Hamarosan egy magas alakot pillantott meg, így felé igyekezett. Elsőre azt hitte Taemin lehet az.

Az idegen hamarabb felfedezte jelenlétét, minthogy odaért volna hozzá. Lassan fordult felé, arca rideg volt, majd egy bizarr mosoly terült el rajta, ami sehogy sem illett finom vonásaihoz, mély tekintetéhez. Miryu félt, de kihúzta magát.

- Lám, lám mit sodort ide a szél. – Mormolta a fiú. Ő is olyan szép volt, mint Taemin, mégis valahogy természetesebb. Ez a modor nem illet hozzá. – Te volnál a szoba új tualdonosa? Dayounggal tudtam mit kezdeni. – hümmögött – Dashimin naivan belém szeretett. – kuncogott fel hátborzongatóan. – De veled sajnos semmit sem tudok kezdeni. Sajnálatos. Meg kell, hogy öljelek. Pedig egy nap biztos gyönyörű nő leszel. Nekem viszont nincs annyi időm.

- Kai, csak egy kislány. Nem ölheted meg! – Miryu a hang irányába nézett, Taemin szinte a semmiből tűnt elő. Olyan, mint Sehun.

- Miért ne ölhetném meg? Itt én rendelkezem. Ez az én földem. És meg akarom őt ölni. Megölöm, aztán babát csinálok belőle.

- Kai..

- Hallgass! – Csattant fel a gonosz fiú, és Taemin nyögve szorította hasára kezeit, majd véreset köpött. Miryu ijedtében felsikított. Ilyet még csak a tévében látott, akkor is csak véletlen. – Most te is hallgatni fogsz. A hangod sérti a fülem. Apró babám. – Vigyorgott a fiú és láncok csavarodtak elő ruhája ujjából. Vastag hajóláncok voltak, ember meg se bírta emelni őket. Miryu patakzó könnyekkel hátrált tőle. Ő csak nővérét akarta megvédeni ettől a gonosz fiútól. A gyönyörű Dashimint. Aztán a gonosz fiú ütésre emelte láncát és Miryu összeszorította szemeit. Dashiminre gondolt. Nővére, pót anyukája szeretetére, arra hogy az a szeretet talán most is megmenti.

- Anya…

Kai már az ütés gondolatának pillanatában tomboló, forró elégedettséget érzett mellkasában és minden figyelme áldozatára összpontosult. Imádta ezt az érzést.

- Jongin, nem! – Éles kiáltás zökkentette ki támadásából. A név, amin szólították, végigszáguldott tudatán, tekintetét felemelte áldozatáról. Hófehér hálóing és majdnem ugyanolyan sápadt bőr, mindenfele repkedő bíborfény fekete tincsek, a tekintete pedig a tenger haragja.

- Dash.. – suttogta elvarázsolva, nem rántotta tovább láncát, így az kellemetlen robajjal zuhant mellé a földre, áldozat nélkül. Aztán a lánc másik vége is földet ért, kicsúszva a démon karcsú ujjai közül. Jongin elveszetten állt a lánnyal szemben, mint aki eddig a percig egyáltalán nem tudta ki is ő és hová tart. De már tudta. Ő Jongin. Aki új szívet kapott ettől a kis csodától. Aki meg is halna ezért a lányért.

Szeme sarkából látta Taemint, aki a lányhoz lépett. Hallotta árnya halk hangját, de csak féltékeny fájdalmat érzett.

- Dash.. én… szeretlek, hiányoztál.. – Motyogta az árny, nem tudta mit mondhatna még.

- Te is hiányoztál, Taemin. – Suttogta a lány, majd gyengéden ölelte magához az árnyat.

Jongin elárultnak érezte magát. Taemin eddig mellette volt, de most Dashimin visszaért. És ő maga is szerette Dashimint. Nagyon. Tulajdonképp ő volt az egxetlen, akit valaha is szeretett.

- Én… én is szeretlek. – A szavak meggondolatlanul csúsztak ki a száján. Csak azt mondta, amit helyesnek vélt. Hangjában azonban túl sok volt a sértettség, és túl sok volt hallható a lelkét uraló fájdalomból.

- Bántottál… - Engedte el a lány az árny nyakát és szemeibe nézett. Csak rá figyelt végre.

- Kai bántott. Amint tudtam uralkodni rajta, megbántam mindent. De a hangod… az egyetlen dolog, ami kordában tudja őt tartani. – Hajtotta le fejét szégyenkezve.

Megesett a szívem rajta. Még mindig szerettem őt, hiába éreztem megannyi fájdalmat a szívemben miatta, a szeretetem még mindig erősebb volt. És most olyan elveszetten állt ott előttem. Ahogy figyeltem, egyre csak szeretet éreztem iránta.

- Unnie, menjünk haza! – Suttogta Miryu, mire hozzá fordultam és finoman karjaimba vettem, majd kicipeltem. Tudtam, hogy Jongin és Taemin is jön utánam.

Gyengéden fektettem az ágyába a kislányt, elakadó lélegzettel nézett a hátam mögé.

- Ne aggódj, nem fog bántani! – Mosolyogtam le rá. – Sehun itt maradjon veled?

- Igen unnie.

- Gondolom, úgyis van mit megbeszélnetek. – Mosolygott Sehun ahogy végigmérte a sarkamban toporgó démont. Tudtam, hogy árnyam egyáltalán nem látja veszélyesnek Jongint. Csak intettem a fiúknak és elindultam lefele, Taemin hangtalanul csukta be az ajtót maga mögött, majd leosontunk a lépcsőn a szobámba.

- Ez a szoba jobban tetszik. – Nézett körbe Jongin, majd rám emelte bánatos tekintetét. – Nagyon hiányoztál. Amikor elmentél… én… én azt hittem megbolondulok. Úgy fájt. – Lépett hozzám közelebb és megérintett arcom. – Nem akarlak többet bántani. Engedd meg, hogy vigyázzak rád! Kérlek!

- Megengedem.. – suttogtam hosszú szünet után és megfogva kezét, rendesen arcomhoz érintettem. Olyan boldognak tűnt most. – De idő kell, hogy ismét feltétel nélkül bízzak benned.

- Minden időm a tiéd. – Lehelte, majd ajkait homlokomhoz szorította. Ezelőtt nem is tett még ilyet, így megrökönyödve vártam a végét. Bizonytalan, várakozó tekintettel nézett le rám, akaratlan is könnybe lábadt a szemem, ma éjjel már másodjára. A lelkem mélyén már jól tudtam, ez a fiú soha nem szeretett még előttem senkit, és nem fog érzelmekkel ragaszkodni utánam sem. Tudtam, ha elfogadom a szeretetét, hatalmas felelősség nehezedik rám, ha Kait csak én irányíthatom. De ebben a percben, ahogy a szemembe nézve várakozott, rám várt, úgy éreztem, képes vagyok kordában tartani démonját, ahogy Taemin közelsége is teljesen le tudta nyugtatni az enyémet.

Végül tenyerem tarkójára siklott és előre húzva fontam karjaim nyaka köré, öleltem magamhoz. Karjai egyre magabiztosabban fonódtak derekam köré és egy mély sóhaj szakadt fel mellkasából. – Mindent meg fogok tenni, hogy ismét az enyém legyen minden bizalmad. – Suttogta a fülembe. Szavai nagyon jól estek és úgy éreztem, halálosan komolyan gondolja a dolgot.

- Tudom, hogy újra képes leszek megbízni benned. – Engedtem el halvány, könnyes mosollyal, majd Taemin fele fordultam. El akartam mondani neki, hogy hiszek benne, hogy egy nap minden helyreáll, de bennem rekedtek a szavak, mikor megfordulva karjaiban kötöttem ki.

- Mindenre emlékszem. – Nézett le rám gyanúsan csillogó szemekkel. – Hogy mennyire fájt, hogy minden küzdelmem ellenére Kait mindig jobban szeretted. Hogy mit tettél velem. – Majd megszakadt a szívem a szavak hallatán. El akartam mondani, hogy téved, nem szerettem jobban Jongint soha, de nem hagyta. – Hogy én voltam az egyetlen, aki mindig melletted állt. Szeretlek és emlékszem… emlékszem, hogy bennem bíztál először, én voltam az első férfi, akinek önként odaadtad magad, a csókjaid, az ölelésed, azt mondtad szeretsz. És tudom, hogy így is érezted, nagyon jól tudom. – Suttogta, nem volt időm mit hozzáfűzni, mert ajkai már birtokba vették enyémeket. És hónapok óta most éreztem azt, hogy hazaértem. Otthon voltam ott a karjai közt, a csókjában. Tudtam, hogy hosszú az út, mire ismét minden rendben lesz, Jongin pedig megtanulja uralni Kait, és teljes biztonságban leszek a karjaiban, de most, hogy Taemin ismét az enyém volt, minden előttem álló küzdelem könnyebbnek festett.

XX.

Egy hónap telt el, mióta anyához menekültem az életem elől.

Hamarosan megismerhettem vőlegénye kis családját is. Három lány és egy fiú tartozott hozzá.  A három kislány közül a legkisebb, Miryu került a legközelebb hozzám. Imádta Sehunt és úgy sejtettük, a kislánynak több köze van a másvilághoz, mint gondolnánk. Így az árny rajta tartotta a szemét. Minah és Minha közt éppen három perc eltérés volt, elragadó lányok voltak ők is. A fiúval azonban nem találkoztam ezalatt az egy hónap alatt, ahogy arról sem volt fogalmam, hol lesz a közös családi otthon, ahova pedig anya és Mingmin folyton jártak a felújítások miatt.

De türelemmel voltam. Az otthonunkkal és a rejtélyes fiúval is. Úgy gondoltam, mindennek eljön a maga ideje.

Éppen egy hűvösebb szombat reggel volt, mikor Miryu nevetve rám ugrott és így keltett fel. Náluk aludtam az este. Mosolyogva öleltem magamhoz az élénk kislányt.

- Hogy aludtál hercegnőm?

- Nagyon jól. Az új anyukám énekelt nekem este, viszont a viharra kelni nem volt kellemes.

- Soha nem jó viharra kelni. - Simogattam hátát és kinéztem a vendégszoba ablakán. Én imádtam viharra kelni. - De három nap és költözünk. Nem várod?

- Dehogynem várom. Képzeld, apa nekem ígérte a legnagyobb szobát!

- Akkor valaki nagyon jó gyerek lehetett. - Kuncogtam, mire bólogatott.

- Hol van Sehun? - Kíváncsiskodott a csend beálltával.

- Nem tudom szivem. Majd idővel előkerül, ha kedve lesz. Te is tudod milyen. - Ültem fel és elvettem az odakészített vizet az éjjeliszekrényről.

- És ti is szoktatok úgy szerelmeskedni, mint azok a fiúk és lányok a filmekben, amiket Minhaék néznek? - Félrenyelve az éltető kortyot kezdtem köhögni, aggodalmasan nézett rám. Erőlködve szabadultam meg a tüdőmbe jutó víztől és könnybe lábadt szemmel pislogtam az ártatlan kislányra.

- Miryu.. mi Sehunnal nem vagyunk szerelmesek. Ő csak a legjobb barátom. Mintha a bátyám lenne.

- Akkor valaki mást szeretsz? - Kíváncsiskodott. Azonnal eszembe egy gyönyörű szempár és a párja, a játékosan fénylő feketeség. Megráztam a fejem.

- Nem Miryu. Én nem vagyok szerelmes senkibe sem.

- Akkor én leszek Sehun felesége. - Húzta ki magát, mire felnevettem.

- Viszont - komolyodtam el - fontos dolgot szerettem volna kérdezni tőled. Tudom, hogy apukád nagyon sokat visz téged orvoshoz. Megkérdezhetem miért? Hiszen makkegészségesnek tűnsz. - Szégyenkezve, szomorúan sütötte le szemét. Türelemmel vártam válaszát. Biztosan nehéz lehetett neki erről beszélni.

- Azt mondják, beteg a fejem.

- Beteg a fejed? - hitetlenkedtem - Ezt hogy érted?

- Látok dolgokat, amiket mások nem. Képzeld, egy csomó helyeken ajtók vannak. És nincs ám két egyforma. Mind mind egy másik világba nyílik. Tudom, hogy butaság...

- A legkisebb mértékig sem az. - cirógattam meg arcát. - Én is látom azokat az ajtókat és be is tudok menni rajtuk. Nem vagy beteg Miryu. - Mosolyogva bújt oda hozzám, ez a tény pedig még nagyobb ragaszkodásra ösztönzött irányába.

- Te vagy a legjobb nővér a világon.

- Biztos vagyok benne, hogy van nálam jobb. Viszont most ideje reggelizni. Gondolom azért küldtek fel, hogy felkelts.

- Igazad van. - Gondolkodott el, mire felkuncogtam.

- Akkor menjünk! - Leugrott az ágyról és előre szaladt. Mosolyogva néztem az árnyékot a sarokban. - Nem illik hallgatózni. - Sehun vidáman ragyogó tekintettel vált anyagivá.

- Van egy menyasszonyom. - Kuncogott, mire fenéken billentettem. - Amikor megkérdezte szeretsz-e valakit, rájuk gondoltál, igaz?

- Sehun.. igyekszem felejteni. Kérlek... - Átkarolta vállam és lefele terelgetett, majd halántékon puszilt.

Már mindenki lent volt és reggelizett, mire leértünk. Engem pedig ott várt a egy tányér felkarikázott ananász. - Szóval voltál már lent.

- Lebuktam. - Nevetett Sehun. Mingmin mosolyogva nézett. Azt hiszem megszeretett engem, minket.

- Dashimin, hamarosan anyukád után megyek a házhoz. Ma festjük ki az utolsó szobákat. A fiam nemsokára itt lesz, biztos, ami biztos figyel a lányokra, hogy nyugodtan tanulhass. De ha segítség kellene, nyugodtan szólj neki.

- Köszönöm. - Mosolyogtam rá.

- Remélem, jól kijöttök. Az új otthonunkban már ő is ott lesz velünk mindig.

- Minden bizonnyal nagyon kedves fiú. - Mingmin mosolyogva bólintott, majd egy-egy puszival elköszönve kislányaitól, már indult is.

Miryu Sehunnak mesélt valamit, Minha és Minah pedig a konyhai tévében nézett egy lányoknak való sorozatot, egy agyonsminkelt "helyes" fiúval. Sosem értettem ezeket.

Ebben a furcsa, a vihar ellenére idilli csendben nyílt az ajtó, kíváncsian néztem oda. Mire feleszméltem, Miryu már az alacsony fiú nyakában csüngött. Megmosolyogtatott.

- Sziasztok! - Cipelte be húgát a kissé ázott fiú. - Bizonyára te vagy Dashimin, Minseok vagyok. - Nyújtotta kezét, vidám mosollyal el a baráti gesztust.

- Örülök, hogy végre találkoztunk. Sokat mesélnek rólad errefele, csupa jót.

- A rosszakat nem merik elmondani. - kuncogott - Kim Minseok. - Mutatkozott be az árnynak is.

- Oh Sehun. - Viszonozta a jóval magasabb fiú vidáman.

- Látod Sehun milyen magas? - Szidta meg testvérét Miryu, mire felkuncogtam, Minseok pedig lebiggyesztette ajkát. Már most láttam milyen kedves, aranyos fiú. És erről eszembe jutott egy nagyon fontos mondat.

,,Vicces, hogy az emberi érzelmek milyen gyorsan változnak. De a helyedben nem feledkeznék meg Jonginról. Messzire elér a keze."

Csak egy pillanatra lehunytam a szemem, majd tovább ettem. Sehun kíváncsian pillantott rám, de nem tanúsított nagyobb figyelmet a dolognak. Minseok pedig visszaültette az asztalhoz Miryut.

A reggeli végeztével a mosogatóba raktam a tányérom és mentem is tanulni. Direkt hoztam pár tankönyvet. Szívesen áthívtam volna a mindig segítőkész Baekhyunt, de ilyen ítéletidőben nem volt szívem hozzá. Hát egyedül szorgoskodtam a leckémmel.

Kora délután talált rám egy szélesen mosolygó vendég, Miryu képében.

- Játszol velünk Cluedot unnie? Én leszek Sehunnal, te Minseokkal és Minhaék együtt.

- Ez ilyen páros játék? - Vettem ölembe.

- Igen, párban kell játszani. Jössz ugye?

- Persze kicsim, játszok. - Álltam fel az asztaltól és letéve a kislányt, mentem utána a nappaliba. Már mindenki a játéktábla körül ült. Mosolyogva telepedtem le Minseok mellé. - Sose hallottam még erről a Cluedoról.

- Apa akkor vette mikor Minah és Minha mindig veszekedett. Jól erősíti a csapatszellemet. Válassz egy színt nekünk!

- Én? Akkor a kék. - Vettem el a kérdőjeles bábut a dobozból.

- Akkor mi leszünk a kékek. - Értett egyet a fiú, majd hamarosan kezdetét vette a játékunk. Eleinte inkább hagytam, hogy a vidám Minseok irányítson helyettem.

Aztán kezdtem feloldódni, ellent mondtam neki, nevetve veszekedtünk, a többiek is jól szórakoztak rajtunk.

Erre a hangzavarra értek haza anyáék, aggodalmasan siettek a nappaliba, de nem volt mitől tartaniuk.

Egy-egy kávéval telepedtek a kanapéra és figyelték a játék alakulását. Fél szemmel néha őket figyeltem. Igazán jól mutattak egymás mellett. Végül Sehun és Miryu nyert, az ikrek láthatóan hagyták nyerni őket. Mi pedig a sok veszekedés és felesleges lépés miatt nem is sejtettük ki lehet a tettes. Így ránk maradt a játék elpakolása.

- Kincsem, holnapra van időpontod a fodrásznál. Rendben? - Mosolygott rám anya. Csak lelkesen bólogattam. Nagyon gyorsan és nagyon sokat nőtt a hajam, de a derekam verdeső alja még csúnyácska volt.

Hamarosan vacsoraidő volt, segítettem Sehunnak és anyáéknak megteríteni. Finom illatok kalandoztak a konyhában, biztos voltam benne, nagyon finom vacsora lesz. Miryu volt a következő, aki kirontott a konyhában bátyja nyakában ülve, mosolyogva figyeltem őket.

- Örülök, hogy boldog vagy. - Mormolta Sehun a fülembe. - Egyszerűen kivirultál ebben a hónapban.

- Én is így érzem. - Sóhajtottam megkönnyebbülten. Boldog voltam. Lett egy családom, olyan, amilyenre vágytam.

Este az ágyban elgondolkodtam. Miryu már hozzám bújva aludt. Kíváncsi voltam hová költözünk. Hogy szeretni fogom-e azt az életet. De biztos voltam benne, hogy igen. 

Sehun most is az ablakban ült, imádta figyelni a világot. És ilyenkor biztos voltam benne, biztonságban vagyok. Hittem az árnyamban. Ezekkel a bizalmas gondolatokkal aludtam el. Már nem volt mitől félnem.

Reggel kivételesen nem Miryu, hanem Sehun keltett. Álmosan pislogtam rá.

- Menned kell készülni, picur! Fodrász, utána pedig anyukád el akar vinni ruhát venni a tavaszi bálra. Reggeli az asztalon. – Csókolt homlokon és mikor a kislány mellől, ő befeküdt a helyemre. Fogva a mára kikészített puha szürke pamutruhám és fekete harisnyám, mentem öltözni és rendbe szedni magam a fürdőszobába. Azután pedig lea konyhába. Ma mangó várt rizspudinggal, lelkesen faltam be reggelim. Megittam a szokásos vizet, majd megkerestem anyukámat. Már a kocsifelhajtón várt rám.

- Mehetünk? – Mosolyodott el mikor meglátott, lelkesen bólogattam.

Mikor kiléptem a fodrászat ajtaján, új embernek éreztem magam. Hajam puha tincseivel az a kevés szél is játszott, ami mozgott az utcákon. A tegnapi viharos nap pici utóhatása volt. Nagyon jól éreztem magam és anyán is látszott a boldogság. Mindketten tudtuk mekkora rend van most velünk.

A ruhavásárlás is kellemes hangulatban telt, egy halvány égszínkék ruhát vettünk teljes hátkivágással, anyaga pedig olyan finom és selymes volt, hogy szinte kifolyt az ember ujjai közül. Kerestünk hozzá egy csinos cipőt is, meg ugyanolyan színű köves csatokat a hajamba. Pihenésként pedig egy kávézóban kötöttünk ki, én egy nagy bögre karamellás cappuccinoval és egy málnás tiramisu szelettel, anyukám pedig espressoval és túrótortával. – És kivel mész a bálba? Sehunnal?

- Még fogalmam sincsen, anya. Senki sem hívott el. Chanyeol Hayaval megy, néhány hete randizgatnak, nagyon aranyos pár, Baekhyun pedig értelemszerűen a barátnőjével. – eszembe jutott Jaemin, akivel akár valami jó is kialakulhatott volna, ha én nem vagyok fura és Kai meg Taemin öli meg. Hamar elkergettem a gondolatot. – Minden bizonnyal Sehunnal megyek. Úgy sem lehetne otthon tartani. – Anya halkan kacagott aprót. Hangja szinte csilingelt. Csodáltam őt. Hihetetlen változáson ment át. Követnem kellett volna a példáját, de egyenlőre nem volt kiért változnom.

- Nagyon ragaszkodik hozzád. Igazi védelmező barát. Mert látom, hogy számára ez nem csak kötelesség.

- Igen, igazi barát. – Mondtam meghatottan, halkan. Nagyon megszerettem Sehunt.

Az elkövetkezendő két nap hol el sem akart telni, hol szinte repült. Miryuval, Sehunnal és a pimasz, mosolygós, vidám Minseokkal töltöttem az időm, mikor nem suliban voltam. Baekhyun egyik délután átjött és kikérdezte a leckét, míg csomagoltam. Nagyon sok lemaradásom volt, de a sok segítségnek hála, gyorsan fejlődtem fel. Természetesen új mostohabátyám felügyelete alatt folyt a tanulás, hiába magyaráztuk el neki Sehunnal, hogy Baekhyun tényleg egy barát, semmi több. Nagyon megkedveltem ez idő alatt Minseokot. Rendes volt velem, vigyázott rám és ő is érdeklődött a bál felől. Még kíséretnek is szívesen jelentkezett, ha Miryu véletlen nem engedné el Sehunt. Így esett meg, hogy kettesben maradtunk egyik este.

- Feltűnt valami, amit szeretnék megkérdezni… ha nem baj.

- Kérdezz csak! – Mosolyogtam a fiúra felelőtlenül és meggondolatlanul.

- Először is az, hogy igazán csinos lány vagy, és ahogy látom, kijössz a srácokkal is. Még sincs egy fiú sem körülötted, aki nem a barátságod akarná. Nem értem. – Elpirulva néztem le kezeimre, amik zoknikkal voltak tele. – Talán van valami kellemetlen oka?

- Nincs.. nincsen oka. – akadtam el picit – Egyszerűen csak így alakult a dolog.

- Értem. – Bólogatott megnyugodva. Úgy festett fezültségem betudja a téma kínos mivoltának. – A másik, hogy látom, apa mennyire igyekszik. És látom, hogy nem vagy vele ellenséges. De mintha megtartanád a kötelező kartávolságot. Ez miért van? – Azonnal hevesebben vert a szívem és egy pillanatyni szünet után megráztam a fejem.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is kellemes lenne ez a téma. Nem akarod tudni…

- Talán köze van édesapádhoz? – Ült közelebb hozzám. Mintha rákapott volna a horogra és mindenáron információt aart volna. Makacsul ráztam meg a fejem. – Kérlek Dashimin! – Fogta meg óvatosan a kezem, mire összerezzentem. Eddig nem is érintett meg. Azonnal elhúzta a kezét. – Ne haragudj!

- Nem.. nem a te hibád. – Sóhajtottam fel és leültem mellé. – Az apám nem volt épelméjű. Gondolom, tudsz Miryu gondjáról..

- Neki is az volt?

- Nem, az nekem van. – Ráztam meg a fejem. – Meg lehet tanulni vele élni. De az apám mindent elkövetett, hogy kétségbeesetten ragaszkodjak ahhoz a valósághoz.

- Ezt hogy érted?

- Olyan dolgokat tett velem… a testemmel, amiket a legbetegebb filmekben sem látni. – Nyeltem nagyot és úgy festett kezdi megérteni, mert megfeszült állkapcsa, majd óvatosan megfogta a kezem.

- Ugye már nem bánthat?

- Halott. – Bólogattam.

- Hogyan…?

- Egy… veszett vadállat kitépte a torkát. – Bólogattam magamnak, majd halvány mosolyt küldtem a fiúnak. – Kihevertem. Anya is kiheverte. Már minden rendben van. – Viszonozta az apró mosolyt, majd kaptam egy puszit.

Aznap este Minseok sokáig ott maradt velem, lefekvéskor Miryu és Sehun is csatlakozott hozzánk. A kislány hamar elaludt, én pedig csendben cirógattam puha, göndör kis fürtjeit. Egy igazi kis angyal volt.

Reggel, a költözés napján korán talpon voltunk mind, a kései lefekvés ellenére. Gyorsan ettem meg a joghurtot, amit Mingmin hozott nekem a közértből, majd felöltözve várakoztam.

Nyolcra érkeztek meg a költöztetők, vidáman, egymással élcelődve láttak munkához és pakolták ki az első emeleti lakást.

Unalmas és hosszú napnak néztem elébe, főleg mert senki sem hagyta, hogy én is cipekedjek, vagy hasznossá tegyem magam. Az én csomagjaim is Sehun és Minseok vitte le.

A lányokkal mi voltunk az utolsó szállítmány. Estefele jött értünk Mingmin és az árnyam. Mikor a bútorok már mind el voltak rendezve odaát. Sehun elég komornak festett, de hiába kérdeztem, csak azt mondta, hogy szimplán fáradt, ne is foglalkozzak vele.

Izgatottan remegő gyomorral ültem be a kocsiba a felhajtón és Miryuval azt játszva, hogy meglepjük magunkat, egész úton eltakartuk a szemünket, míg Mingmin nem sólt, hogy megérkeztünk és le nem állította a motort. Lassan engedtem le a kezem, majd lehajtott fejjel szálltam ki a kocsiból és felnéztem az öreg, régi építésű, emeletes házra. Gombóc szorította össze a torkomat, szívem pedig riadtan dübörgött mellkasomban. Nem tudtam közelebb menni, akarattal sem.

Anya kedves ölelése zökkentett ki gondolataim tornádójából.

- Belül szinte teljesen át lett alakítva. A te szobádból kettőt csináltunk Miryunak és Minseoknak, te pedig a földszinten fogsz aludni, Sehunnal egy szobában. Gyere, nézz szét bent, meglátod, semmi nem emlékeztet már bent az eredeti formájára! Tetszeni fog. – Csak boldogan befele igyekvő anyukám után néztem.

Tekintetem lassan vándorolt fel az emeleti ablakra, Miryu volt a szobám ablakában és nevetve integetett nekem. Megdermedve meredtem háta mögé, egy magas, kissé görnyedt, vézna árnyék sétált el mögötte.

- Taemin.. – Suttogtam, Miryu pedig hátrakapta fejét, azután eltűnt az ablakból. Pár pillanat múlva lelkesen szaladt felém, szóra nyíló szájacskával.

- Unnie, unnie! Van egy ajtó a szobámban. Megnézzük együtt, mi van a túloldalán? – Kapaszkodott fel karjaimba.

- Nem Miryu. Azon az ajtón soha, de soha nem mehetsz be. A kedvemért!

- Miért? – Biggyesztette le szív alakú kis ajkát.

- Mert ami a túloldalon van, meg fog engem ölni.

XIX.

- Vízre van szüksége, igaz?

- Kristálytiszta vízre.

- Segíthetek valamit?

- Tüntesd el az undormányt! Nem akarom erre hazahozni.

- Rendben, számíthatsz rám. - Aztán megint sötétbe borult az elmém. Színes fénybuborékok táncoltak szemeim előtt és kellemes, de hideg zsibbadás uralta a testemet. Nem fáztam, csak hideg volt. Iszonyú hideg. A lelkem viszont fázott. Meztelen didergett, egyedül. Egy szerelmet elveszítettem, egy eldobott. Magányt éreztem és hideget, semmi mást. Az anyukámat akartam. Vele akartam lenni. Utána akartam menni.

Sehun szorgosan végezte rábízott feladatát. A vérfoltok hamarosan kioldódtak a szőnyegből és az ismét hófehér volt, kint száradt a hűvös tavaszi napon, akárcsak az ágynemű. Az árny reggelre végzett feladataival, utána csak az ablakban ülve pihent. Szerette az ablakot, akárcsak gazdáját. Ragaszkodott hozzá. Várta haza Dashimint és bizakodóan a legjobbakat remélte. Hitt Taeminben. Látta a fiú milyen szeretettel néz a démonra és látta, hogy Dashimin hogy szenved. Szerette volna eltörölni azokat a fájdalmakat. De ezt nem tehette meg.

Olyan szép vasárnap reggel volt. Elképzelte, hogy barátokként együtt mennek valahová. Akár vásárolni, akár egy közeli parkba, vagy együtt takarítják ki a lakást. Ott volt Taemin Dashimin oldalán, de ott volt Jongin is. Sehun behuny szemmel mosolyodott el. Jonginnal nem volt rendben valami, mégis így volt jó. Így volt tökéletes a kép. Még ha ott is motoszkált a tudata határán az az ismeretlen rendellenesség.

Tíz óra múlt, mikor Taemin kinyitotta a ház ajtaját és léptek dobbantak az előszoba padlóján. Dashimin megnyugodva nézett körbe a házban. Jobban biztonságban érezte magát itt.

- Most már elmondod mi történt?

- Előbb menjünk fel! – Válaszolt az árny halk hangon. A lépcső halk nyikorgása jelezte útjukat fel, majd hamarosan kitárult az emeleti szoba ajtaja és némi fény szaladt a folyosóra, megtörve az öreg félhomályt a folyosón. Dashimin belépett a világos szobába és meg sem állt árnyáig, szorosan ölelte magához ölelte.

- Tudtam, hogy hamarosan hazajössz. – Motyogta Sehun elégedetten. Sokáig álltak így, Taemin csak csendben, kirekesztve ült az ágy szélén mindeközben. A démon végül elengedte árnyát és a másik mellé telepedett.

- Jongin volt, igaz?

- Igen, megint ő volt. – Morogta az árny. Sajgó szívvel nézett a lány az ajtó felé, nem is sejtette, hogy a démon ott állt a túlfelén és figyelt. Figyelt minden rezdülést, hallgatta hangját és már ettől boldogabb, bár bűntudata mit sem változva mardosta. – Bár Hayana vette rá, megbocsáthatatlan. Majdnem belehaltál.

- Tudom. Elvette a hangom. Miért akarta annyira, hogy megöljön?

- Mert akkor szenvedett volna. – Válaszolta Taemin nemes egyszerűséggel. Dashimin jobban értette ezt, mint bárki más. Ismerte Hayana indítékait és tudta, hogy milyen reménytelenül vágyakozni Jongin után.

- Fura, de megértem őt. – Bámulta apró kezeit elgondolkodva.

Hayanat egy dolog miatt gyűlöltem. Az az egy dolog pedig Taemin volt. Amiért elvette a legnagyobb kincsem, az első igazi szerelmem. És a Jongin okozta csalódás csak megerősített ebben. Továbbra is éreztem iránta valamit. Elengedhetetlen szeretetet, de haragom és sértettségem most milliószor erősebb volt. Csalódtam benne azok után, amik köztünk történtek.

- Minden bizonnyal van okod megérteni őt. – Mondta Taemin halkan. Rápillantottam arcára, kedvesen nézett engem. – Most egy időre el kell mennem. – Szólalt meg óvatosan – Kérlek vigyázz magadra!

- Ígérem, vigyázok. – Simogattam arcát. Elmosolyodva fogta meg kezem, majd arcát belefordítva szorította ajkait tenyerembe. De most nem húzódtam, vagy menekültem el. Megbántam volna. Elmosolyodva nézett rám, mintha örült volna, hogy nem riasztott el. Majd megszakadt a szívem.

- Sietek vissza, vigyázok rád. – Állt fel és még visszamosolyogva kiment a szobából. Remegő sóhajjal szakadt fel mellkasomból a feszültség, de célomban nem ingatott meg ez a szerelem, ami hozzáfűzött és minden alkalommal levett a lábamról.

Előszedtem két nagy bőröndöt és pakolni kezdtem bele. Ruhákat, könyveket, tankönyveket, személyes holmikat.

Sehun meghökkent csuklása zökkentett ki a munkából.

- Mit csinálsz Dash?

- Elköltözünk. – Mondtam halkan. Így nem hallatszott hangom remegése.

- Akkor Taemin ezért nincs most itt?

- Nem, Sehun. Taemin nem jön velünk. – Csuktam le az egyik táskát. – Neki Kai mellett a helye. Az ajtó másik oldalán. – Sehun a vállamra simította a kezét és maga fele fordította, majd szorosan megölelt.

- Elmenekülni nem megoldás. Te is tudod.

- Ebben igazad van – motyogtam vállába – de Kai előbb utóbb meg fog ölni. Legközelebb minden bizonnyal már nem lesz szerencsém. – Az árny csak aprót sóhajtott, majd bizonytalanul, de biccentett.

- Rendben, akkor menjünk el innen.

- Ne hidd, hogy nincs lelkiismeret furdalásom Taemin miatt! De van, amit le kell zárni. És ez az.

- Nem hiszem azt. – Simogatta meg hátamat – Csak féltelek. Itt viszonylag biztonságban vagy.

- Már rég nem vagyok biztonságban sehol. – suttogtam – Főleg nem itt. – Csak jobban szorított magához.

- Akárhová mész, veled megyek. Ezt sose felejtsd el!

- Ígérem, nem fogom. – Engedtem őt el és könnyes tekintettel mosolyogtam fel rá.

- Na, ne sírj! – Simogatta arcomat, majd kaptam egy puszit is. – Minden rendben lesz. Ígérem. – Ölelt megint magához, mert ahelyett, hogy megnyugodtam volna, eleredtek könnyeim. Pólójába kapaszkodva bújtam hozzá és igyekeztem csak hátam simogató kezére koncentrálni.

Hosszú időbe telt megnyugodnom, majd elmentem megmosni az arcom. A tükörből egy meggyötört, keserves arc nézett vissza rám. Egy hónapja még közel sem így festettem. Egészséges, babás arc, hatalmas, csillogó szemek, hosszú, puha haj. Most arcom sápadt, beesett volt, a vágás pedig elcsúfította. Szemem szinte fénytelen, táskás volt, a sírástól pedig püffedt is. Épphogy vállam alá érő hajam pedig fénytelen, töredezett volt. Undorodtam magamtól. Nem értettem Taemin vagy Jongin hogyan tudott egyáltalán rám nézni. De már mindegy volt. Itt hagyom őket, még az elkövetkezendő tíz percben. És soha, de soha nem fogok visszanézni.

- Sehun, indulunk. – Nyitottam ki az ajtóm, mire felkapta fejét és leugorva az ablakból felkapta bőröndjeim, majd elindult ki. Telefonom kijelzőjét figyelve követtem, a házból kilépve pedig tárcsáztam egy számot. Öt csengés után egy jól ismert hang szólt bele. – Anya? Dashimin vagyok.

Kai elkeseredetten ért hozzá az ajtó kopott festékéhez, majd hangosan felsóhajtott. Mikor Dashimin elmondta Sehunnak, hogy elmennek, azt hitte, a szíve szakad meg. Az egyetlen nő, az egyetlen szerelem a világon, éppen magára hagyta őt. És erről csak ő maga tehetett.

- Sajnálom Dash. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. – Suttogta, mikor a léptek elhalkultak. Dayoung is valahogy hasonlóan hagyta el. De az más volt. Dayoung megharagudott rá mert túl ragaszkodó volt. De Dashimin, az édes, drága Dashimin annyi mindent megbocsátott neki. Elvette tőle Taemint, elérte, hogy azokat a borzasztó gyógyszereket szedje. Bántotta őt, meg akarta erőszakolni. És most, mikor ő maga annyira tudta mit érez, és mit szeretne a lánytól, az már nem tudott megbocsátani neki. De amit tett, az megbocsáthatatlan volt.

Fejét lehorgasztva sétált el az ajtótól. Mindent tönkretett. Nem csak a saját, de Taemin és Dashimin életében is. Mindent.

Mikor Taemin hazaért, behozta a megszáradt ágyneműket és szőnyeget. Mosolyogva ment fel Dashimin szobájába, alig várta, hogy láthassa a lányt, de nem volt ott senki sem. A szoba zavaróan üres volt. A szekrények, polcok és fiókok is. Mind. Tudta, Dashimin elment. Sehun pedig ment vele, vagyis nem jönnek vissza. Összetört lélekkel jrt körbe és huppant az ágyra, majd kezeibe temette arcát. Fejét mélyen lehorgasztotta, sose hitte, hogy valami így fájhat. Magát okolta, még ha lelke mélyén tudta is, ez mind Kai miatt van. Javarészt. Annyira emlékezni akart. Talán most még annyira, mint soha. Mert úgy érezte, akkor talán megtalálná Dashimint. Csak hogy tudja, biztonságban van és boldog.

- Vissza fog jönni, ugye? – Sóhajtotta elveszetten. – Vissza kell jönnie! – Bólintott az árny magának. Ebben a percben azonban még túl erős volt az összetört lány hiánya, hogy nem tudott reménykedni. A szoba látványától pedig rosszul volt, így köddé válva szivárgott be Kai birodalmába.

A démon megilletődve nézett rá. Nem várta ezt a pillanatot.

- Taemin, én… - és nem tudta mit is mondhatna. Soha nem bánt még igazán egyenlőként árnyával, de most nem tudott másként gondolni rá.

- Tudom, hogy nem akartad bántani. Most legalábbis nem. – Bólintott az árny. – De ami megtörtént, megtörtént. Már senki sem változtathat rajta.

- Mégis úgy érzem, hogy kell. Hogy belepusztulok, ha nem tehetek valamit. Ha nem fejezhetem ki neki, mennyire megbántam, amit tettem. – csuklott el a hangja – Hogy mennyire szeretem. El akarom mondani neki.

- Ez a bűntudat.. – Mormolta Taemin. – Akárhányszor hazudtam neki, ebben volt részem. – Kai megborzongott.

- Soha többé nem látom viszont. – Sóhajtott fel, majd lehunyta szemét. A bűbáj, melyre készült, önmagában tett egyfajta kárt, amit most áldásként várt.

Még utoljára mélységes szerelemmel gondolt Dashiminre, majd jégbe fagyasztotta saját szívét és Kai, a szörnyeteged gyengédséget mellőző, negédes, csábító mosolya felragyogott. – A démon élet hatalmi játszmák sora, kedves Taeminem. – Pillantott az árnyra, aki mellkasára fektetett kézzel állt. A fagy őt is érte. Érezte azt, amit Jongin, még ha neki nem is ártott. Nem készült fel erre. De ismerős érzés volt. – Ideje visszatérnünk a csúcsra. Sokan hiányolhatnak már bennünket.

- Minden bizonnyal. – Szegte fel az árny az állát és gazdája nyomában, mint hű háziállat, indult a birodalmon át, szórakozni. Még utoljára visszatekintett, bár tudta, hamarosan hazatérnek ide. Kai imádott itt lenni, Taemin jól tudta, és már ő maga is. Bár most nem töprengett rajta mi is az oka, tudta, hogy megvan az oka.

Anya mosolyogva fogadott minket és Sehunra sem nézett gyanakodva. Nem értettem hirtelen ezt a változást, édesanyám egyszerűen kivirult.

- Gyertek be! – Tárta szélesre kis lakása ajtaját. Kíváncsian néztem körbe. Minden anyára vallott ebben a lakásban. – Mindjárt főzök egy teát, pakolj le! – Mutatta Sehunnak egyik félreeső kis sarkot, az árny szorgosan cipelte oda a bőröndöket. Követtem anyát a napfényes konyhába, dúdolva tette fel a vizet a tűzhelyre. – Elmeséled nekem, hogy mégis mi ez az egész, amibe belekeveredtél? Taeminnel, ezzel az új fiúval, meg mi köze volt ehhez apádnak?

- Elég nehéz… elmesélni, de megpróbálom. – vettem mély levegőt – Van két világ. A miénk és a démonvilág.

- Démonvilág, értem.

- Ennek a világnak hat nagy birodalma van, hat vezetővel. Mint a királyok a régi időkben. Legalábbis én így gondolok rá.

- Hat uralkodó. – Bólogatott anya.

- És az egyik nagy uralkodó leszármazottja vagyok.

- Pontosabban a halála előtt az egyik ősödnek adományozta a lelkét és az egybeforrt az övével. – Jelent meg Sehun mosolyogva – És mint a gének, sorra öröklődött ez a féldémoni vonás a gyermekekkel. Míg meg nem találta a megfelelő gazdatestet. Hogy Dashimin lett, csupán a véletlenek műve.

- Hogy érted azt, hogy megfelelő? – Dőlt anya a pultnak.

- Dashimin testileg és lelkileg is egyaránt ellenállóbb és alkalmazkodóbb, mint az átlag.

- Jó, ezt értem. Ez a démonság olyan, mint egy évtizedek óta megbújó gén. És Taemin meg a… bátyja?

- Jongin egy egyszerű ember volt, Taemin pedig az ikerbátyja, ő maga korán meghalt. Egy démoni uralkodó pedig hatalmat és démoni lelket ígért Jonginnak, ha megöli azt, aki én vagyok.

- Azt, aki te vagy. – mondta anya velem egyszerre – Tehát Jongin megölte őt és így lett…

- Kai, a démon. Ugyanolyan örökölt lélek, mint én, tehát Jongin is megmaradt, összeolvadta a démonnal, Kaijal.

- És Taemin? – pislogott anya – Azt mondtad meghalt.

- Taemin egy árny, akárcsak Sehun. Képes bizonyos mértékig változtatni a külsejét, árnyékká válni, de ők már halottak.

- Így van, egyszer már meghaltunk. Én a második világháború alatt estem el, de ez egyfajta új esély a démonvilág jóvoltából. A mi feladatunk követni és szolgálni a démont. Ha ő meghal, mi is. Viszont fordítva ez nem érvényesül, ők nem függnek tőlünk. – Anya kicsit elszörnyedt.

- Ez olyan embertelen.

- Sajnos az. – sóhajtottam fel – De én mindig vigyázni ogok Sehunra – szegtem fel az állam, az árny nevetve ölelt maghoz, anya pedig mosolygott.

- Elég hihetetlen történet… de értem. És elfogadom, mert úgy érzem, más magyarázatot úgysem kapnék soha.

- És veled mi újság, anya? Szinte ragyogsz. – Anyukám kissé elpirulva kuncogott fel, majd megsimogatta fejem.

- Apád halála felszabadított. Nagyon jól tudom miket tett veled, de rettegtem, gyáva voltam megmenten a lányom. El kellett volna válnom tőle már régen. Annyit bántott téged kicsim. Nagyon jól tudom, Kai miért tette, amit tett. És inkább végignézném még egyszer, ahogy az a fiú kiharapja a torkát, csak ne kelljen megint a sikolyaid hallanom. Sajnálom kicsim. – cirógatta arcom – Viszont… talán az élet ajándéka, megismertem valakit a munkahelyemen. Apád emiatt is fordult ki magából teljesen. – pirult el anya. Kicsit szégyen, kicsit zavar volt látható arcán, mire felkuncogtam.

- Ez nagyszerű hír, anya!

- Igen… elvált férfi és vannak már gyermekei, családja, akik vele élnek. De rendes és kedves. És… megkérte a keze,m. – tette anyukám kezeit arcára, vigyorogva néztem rá. Olyan boldog volt.

- Akkor gondolom, hamarosan hozzájuk költözöl innen.

- Ami azt illeti igen is, meg nem is. Egy nagy közös otthonba költözünk. És szeretném, ha velünk jönnétek.