XXIV.
Pár perccel
később hárman ültünk törökülésben az ágyamon és Jongin beszélt épp.
- Biztos vagyok
benne, hogy nem halott. Talán csak elájult. Vagy elaltatták… - Erősen
gondolkodtunk mind, hogy mégis ki lehetett az az alak, aki Taemint kereste.
- Magas, egészen
erőteljes alkatú, fekete ballonkabát, fekete kalap. – Motyogta Sehun újra és
újra. Ha Jongin sem ismerte, és Taemin sem, mert megbízott benne, ez az alak
újdonság lehetett.
- Nem lehetett
démon. Vagy ha az is, csak egy szolga. – Ingatta démonom a fejét.
- Kinek kellhet
Taemin?
- Vegyük sorra
kikkel hált mostanában… - Nézett el mellettem Jongin. Nem mert a szemembe nézni
Taemin helyett se. Mégis miért? – Dash… Hayana, azután Dayoung… - Dayoung neve
hallatán elszorult a gyomrom, majd halkan megköszörültem a torkom.
- Bocsánat. –
Motyogtam és ott se voltam. Hallottam, hogy Jongin aggodalmas hangon próbál
visszahívni, de nem érdekelt. Elárulva és becsapva éreztem magam. Pont Taemin
által. Akinek oly sok mindent odaadtam és megadtam volna még.
Leültem a
lépcsőre a ház előtt és kezeimbe rejtettem szégyentől piros arcom, könnyeimnek
pedig szabad utat adtam. Mind-mind keserű volt lelkem fájdalmától. Bárki jobb
lett volna, mint Dayoung.
Egy ilyen
helyzetben Taemin lett volna az egyetlen, aki utánam jön, és most, hogy nem
jött senki, csak még inkább elkeseredtem. Csak sírtam egy darabig, keservesen,
panaszosan, de csendesen, majd a könnyeim is elfogytak.
- Lassan ideje
volna bejönnöd. – A hang idegen volt a szívemnek, de ismerős nekem. Könnyes
pillákkal néztem fel az ajtófélfának dőlő Minseokra. Ki tudja mióta állt ott.
Lágy mosollyal nyújtotta nekem kezét, amit némi hezitálás után elfogadtam és
hagytam, hogy felhúzzon. Ezek után ő hezitált és kis gondolkodás után magához
ölelt. – Minden rendben? – Mormolta halkan hajamba, buksim simogatta.
- Nem, semmi
sincs rendben.
- Ez kedves
tőled. De soha nem hinnél nekem.
- Yara tudja.
- Igen… de anya
mindent látott. – Csak sóhajtva szeretgetett tovább.
- Ha arról van
szó, hogy elraboltak az ufók… én lojális leszek.
- … démonok. –
Mondtam kis szünet után, míg szavain rágódtam.
- Szóval
elraboltak a démonok.
- Nem raboltak
el… én is az vagyok.
- … démon?! –
Nézett rám hitetlenkedve, eltolva magától, hogy lásson.
- Látod? Nem
hiszel nekem.
- Oké, démon
vagy, folytasd, kérlek!
- Minseok… ez
nem egy vicc. – Léptem el tőle fejem rázva és befele indultam, e megfogta a
kezem és visszahúzott.
- Én pedig nem
vagyok hülye. Oké? – Nézett rám rondán, mire elhúztam a kezem.
- Ezért nem
akartam egy szót sem szólni neked. – Mentem be, vissza a szobámba.
- Minden
rendben? – Szaladt elém Jongin, mikor már a nappaliban voltam.
- Köszönöm, hogy
nem jöttél utánam. – Simogattam meg arcát – Azt hiszem, kicsit jobban vagyok. –
Lágyan csókolt homlokon, én pedig élveztem, ameddig tartott. – Van valami
Taeminnel kapcsolatban?
- Nem tudom, mi
lehet vele… - Rázta a fejét. – A másik felem, de se kép, se hang. A bátyád? –
Hangsúlyozta ki erőteljesen a báty szót, mire hátralestem.
- Ne mondj
semmit. Se magatokról se semmiről, mert meggondolom magam. De segíteni akarok.
Bármi legyen is a baj. – Három perc elteltével ismét az ágyamon ültünk, immár
négyen, szendvicsekkel.
- Tehát,
nagyvonalakban. Taemin és Dash kicsit összekaptak. Úgymond. Taemin beszélni
akart Dashiminnel, de valaki kereste kint. Nem jött vissza este se. Dashimin,
aki közülünk a legjobban ismeri, – Jongin bólintott megerősítésként – sehol sem
találta. Jonginnak pedig éreznie kellene őt, vagy mi. De nem érzi. –
Magyarázott Sehun gyorsan, tárgyiasan. Minseok csak bólogatott párat, hogy
érti. – Ja és sokan vadászhattak rá. Jonginnak és neki igen sok ellensége van.
- De a jeleknél
tartottunk. – Nézett rám Jongin óvatoskodva. – Dayoung nem mondana semmit sem.
Dashimin jele pedig nem elég erős, hogy megérezze. Hayana az egyetlen, akivel
tárgyalhatunk.
- Hayana meg
akar ölni.
- De Dayoung
téged ölne meg. Azonnal. – Vágta rá a fiú riadtan.
- Akkor
elmegyünk Hayanahoz. – Egyeztem bele szomorúan.
- Meg kell
próbálnunk! Még a héten elmegyünk hozzá. Pénteken.
- Az holnapután
van...
- Már csak
holnap. – Nézte Sehun az órát. – Egy szóval ideje lesz aludni. – Egyetértően
bólogattam és két perccel később ténylegesen kettesben maradtam Jonginnal.
Kedvesem végtelen gyengédséggel takargatott be, majd mellém bújva zárt karjaiba
és simult teljesen hozzám.
- Holnap minden
szebb lesz, kis virág. – Suttogta fülembe lágyan. Nem tudtam volna mit mondani,
de szavai jól estek. Lehunytam szemem, de nem tudtam aludni, próbálkoztam.
Kiélveztem, hogy biztonságban vagyok a karjai közt, semmi többre nem futotta
ma.
Reggel álmosan,
fájó fejjel keltem fel, Jongin már fent volt, fel-le járkált a szobában, meglepve
pislogtam rá.
- M... mi az?
- Anyukáddal már
beszéltem. Nem mész ma iskolába, se holnap. Baekhyun elhozza majd a leckét, agy
elküldi Sehunnal.
- Miért nem
megyek iskolába?
- Mert úgy
érzem, minél gyorsabban tanulnod kell. Semmit se tudsz magadról, Sehun pedig elég
keveset segíthet. Taemin ugyan nincs itt, de azt én is tudom, hogyan lehet
mágiát alkalmazni. – Azonnal kireppent az álom a szememből és figyelmesen
hallgattam. – A víz téged követ. Elrejt, meggyógyít, megóv. – Csak bólogattam,
ezzel már tisztában voltam. – Fegyvert még nem választottál, de egy képesség
téged is megillet, mint minden női démont, bár kevesek tudnak róla. Ez a
hisztéria. Tulajdonképp szó szerint veheted. Düh, sértettség, bosszúvágy,
akaratosság. Ha bajban vagy, mint te a púkákkal, ez ad egy plusz löketet.
Kiüríti a fejed, teljesen ural a démonod.
- Értem.
- Kiváló. Ez a
két nap mindössze arra lesz elegendő, hogy megtaláljuk a te fegyvered. Mint a
láncaim. A fegyvert nem te választod, az választ téged a végzeted által.
Dayoungot agyonvágta egy villám, akkor lett démon. Én rab voltam. A felkelők
vezetője a Legfőbb ellen, mikor egyedül uralta a démonvilágot. Elbuktam, de a
felkelés nyert, míg én rabláncokon lógtam. Hayana a legemberibb démon, az
eszközei is olyan aljasak, mint az embereké. Mérgek, üzletek, alkuk, kések.
- Hogy találjuk
meg a fegyverem, ha mindenkinek a végzete az?
- Bár fogalmam
sincs mi lesz az, nem is nekem kell rájönnöm, csak a te tested képes érzékelni
őt. – Elkeseredetten szusszantam, mire elmosolyodott. – Ne aggódj, hamar
rájössz mi is az! – Mászott mellém és finoman megcsókolt. – De most gyere,
reggelizz, mielőtt elcsábulok! – Mosolygott továbbra is, jobb híján követtem ki
a konyhába. Habár túl izgatott voltam ahhoz, hogy egyek.
Jongin szentül hitte, hogy Dashimin ma rá fog
bukkanni a fegyverére. Figyelte, ahogy a lány nagy nehezen reggelizik valamit,
édes volt, ahogy lerítt róla az izgatottsága.
Hamarosan kiürült a lakás. Hárman maradtak
mindössze, a démon pedig csak erre várt. Kedvesen terelgette ki párját a
kertbe, volt pár alapvető fegyver kint, hátha rávezeti valamelyik őket a
megoldásra. Most is érdeklődve figyelte a lányt, ahogyan tanulmányozta a
fegyvereket. De arcáról most nem lehetett leolvasni semmilyen konkrét,
jelzésértékű érzelmet.
- El tudod mondani melyik micsoda?
- Persze. Ez kétkezes nagy kard, kasza, ez könnyű,
egy kezes kard. Csatabárd, korbács, íj és nyíl, tőrök, dupla kard, és bot.
Mágiához. – A démon elégedetten bólogatott.
- Ez már jó. Ha tudod a nevét, meg tudod nevezni.
Egészen addig haszontalan egy eszköz, míg nem tudod mi az. – A lány értő
tekintettel bólogatott ismét. – Van olyan, ami szimpatikus? – ismételt
bólogatás – Akkor vedd magadhoz és próbáld használni a benned meginduló érzések
szerint!
Bizonytalanul
nyúltam az asztal felé, majd elvettem a könnyű kardot. Még végig se gondoltam a
dolgot, fordult velem egyet a világ és egy üres tükörteremben álltam, Jongin
velem szemben.
- Nem foglak
bántani, csupán megtanítalak küzdeni. – Nézett szemembe mélyen és pár pillanat
múlva gyűlölt láncai kicsusszantak inge ujjából. Hangjuk hallatán végigcikázott
a hátamon a hideg. – A démonok, a te kultúrádban a párbaj kultikus, és minden
esetben döntő. Aki kihív, mindent feltesz, akit kihív, attól kérhet valamit. A
kihívó pedig nem hátrálhat meg.
- Értem.
- Ne feledd, a
démon benned tud küzdeni! Csak hagyd, hogy az ösztönök irányítsanak, ne az
elméd. – Lehunytam a szemem és megkerestem őt. Taemin, aki úgy hatott rám, mint
én Jonginra, nem volt itt, a fúria szabad volt. Átadtam magam ennek a vad
ösztönnek, kitöltött, démon voltam.
Felnéztem a
várakozó fiúra, ő bólintott, én pedig megindultam felé. Fél perc alatt a kard
csilingelve hullott ki a kezemből és én ismét a kertünkben voltam. – Válassz másikat!
– Parancsolta a démon, mire ismét az asztalhoz léptem és elvettem a tőröket.
Ezek a fegyverek egy félköríves terembe repítettek. Jongin láncai könnyedén
gáncsoltak ki és a fegyverek kihullottak a kezemből. Mikor kinyitottam a kezem,
a fűben hevertem. – Nem azonosulsz eléggé. Tényleg meg kell támadnod. Bármilyen
gyengéd érzelmeket is táplálsz felém. – Nézett félre. Igyekezett szigorúan
tanítani, mégis zavarba jött saját magabiztos szavaitól. – Újat! – Húzta ki
magát, én pedig felkelve ismét léptem is az asztalhoz, a korbácsot vettem el.
Hiba volt. A
suhogó láncok fél pillanat alatt kettészelték a vaskos bőrt. – Válassz nehezebb
fegyvert, ne könnyűeket! – Segített fel, de a bárdot csak karjai közt, az ő
segítségével tudtam felemelni. Így a nagykard maradt és ismét a tükörteremben
jelentem meg. A láncok rácsavarodtak a hosszú pengére és kirántották azt a
kezemből. Bosszúsan néztem rá, mire elmosolyodott. – Újat! – Szusszanva,
gondolkodás nélkül a dupla kardokat vettem el. Ismét a tükörterem. Már túl
soknak éreztem a negatív tapasztalatot. – Gyerünk édesem! – Mosolyodott el
mélységes gyengédséggel. Ki akart zökkenteni még inkább. Rögtön éreztem, hogy
pirulni kezdek. Haragosan indultam felé, nagyon csúnya húzás volt ez tőle. Tudtam,
hogy közel kell kerülnöm, hogy ne tudjon rendesen támadni és védekezni.
Hosszasan
küzdöttem magam felé, de végül most is elbuktam. – A dupla kard nem azt
jelenti, hogy van egy pót fegyvered. – Nézett rám rosszallóan. Fáradtan hunytam
le a szemem. – Gyerünk Dash!
- Elfáradtam.
- Még csak egy
órája vagyunk itt. Talpra, gyerünk! – Sehun segített fel.
- Tényleg
elfáradt…
- Van még benne
energia. Gyerünk, válassz fegyvert! – kegyetlensége nagyon rosszul esett.
Megbántott. – Még ma, ha lehet. – Mordult rém, mire neki háttal a fegyvereket
nézve könnybe lábadt a szemem. – Válassz már! – Emelte fel hangját, ökölbe
szorítva a kezem letöröltem a könnyeim és mély levegőt véve vakon nyúltam az
asztal fele és megragadtam az első kezembe illő markolatot. Szinte azonnal
fordult velem a világ és ismét a félköríves teremben találtam magam. De
tükrökkel volt teleszórva, mindenhonnan én bámultam magamra vissza. – Azt
hittem már itt öregszem meg. – Horkantott gúnyosan, mire növekvő sértettséggel
szorosabban markoltam a kezemben nyugvó fegyvert, az pedig furcsamód egyre hidegebb
lett. Megemeltem a botot és megforgatta felé irányítottam, hegyes jégdarabok
repültek felé minden lendítésemre. De láncai elértek ide és egyszerűen
kettétörték a botot. Szinte már dühtől remegve álltam a kettétört pálcával a
fűben. – Újat. – Hangja hideg volt, nem figyelt rám csak türelmetlenül topogva
várt. Felém se nézett. Megragadtam a kaszát, az íjjal és nyíllal nem tudtam
volna bánni, a bárd pedig kilőve, és pillanatokkal később egy szántóföldön
találtam magam. Jongin unottan nézett rám, kizártam a tudatomból minden
felesleges tényezőt, lenéztem az egyszerű, gyöngyházfényű, szürkés kaszára,
szorosabban fogtam rá és derékmagasságban meglendítve a fegyvert hagytam, hogy
a lendülete magával lendítsen és fordítson, láncai, amelyek felém lendültek,
szikrázva pattantak le a sebesen suhanó kasza éléről. Egyre inkább
belelendültem és vállból forgatva a hatalmas fegyvert, egyre közelebb kerültem
hozzá. Csak a célpontomra koncentráltam, magával ragadott a harc és a mozgás.
Aztán egyik
lánca rácsavarodott a kasza nyelére, éreztem, ahogy megfeszül az egész a
kezemben, hogy Jongin kiránthassa onnan. Bal kezemmel feljebb nyúltam a nyélen,
hátha meg tudom tartani, de keresztben álló kezeim közt egész egyszerűen
kettényílt a markolat, a nagy fegyver szétbomlott két kisebb kaszára mindkét
kezembe. Meglepve pislogtam kettőt, összehúzva szemem ráztam ki a láncból a
karcsúbb pengét és indultam ismét előre. Nem győzte visszahúzni láncait, amik
hamarosan túl hosszúnak bizonyultak, én pedig egyre gyorsabb lettem neki.
A lánc ismét a
fejre csavarodott, szinte gondolkodás nélkül illesztettem egymásnak a két nyél
végét, mire a fegyver egybeforrt, egy fej maradt és a lánc a semmibe hullott
le. A következő csapásommal pedig a puha földbe szegeztem lánca egyik felét és
rátaposva lépegettem rajta fel, kitartóan védekezve a másik ellen. Tengelye
körül megfordulva akart a másik irányból csapni, de földhöz szegezett lévén elvesztette
egyensúlyát és a hátára gördült.
Egyik lábam
mellkasára téve szegeztem a torka elé a kaszát. A győzelem pillanatával
varázserőm visszavonulót fújt és fegyverem kis szentjánosbogarak képében lett
semmivé, mindössze egy marokba illő kis csontrúd maradt a kezemben, azt pedig
zsebre tettem.
- Tudsz te, ha
akarsz. – Mosolygott rám kedvesem, már a kert füvéből feltápászkodva, majd
magához vonva ölelt meg.
- De miért
voltál velem olyan? – Motyogtam ajkaira.
- Hogy végre
kicsit harciasabb legyél. – Seperte ki arcomból a hajam – csss! – Morogta kissé
elfintorodva mikor ismét meg akartam szólalni és hosszan megcsókolt.
Aznap még
számtalanszor megküzdöttem Jonginnal, miután egy óra pihenőt rendelt el és
egyre biztosabbá vált, tényleg megtaláltam a fegyverem. Azonban a késő délutáni
utolsó küzdelem kissé furcsa véget ért. Egyszerűen félbeszakította és a földön
ülve bánatosan nézett rám.
- Minden
rendben? – Motyogtam riadtan, ujjaim tördelve, mellé térdelve.
- Haragszol rám?
Bárhol a lelkedben. Azokért, amiket veled tettem.
- Nem… én nem.
Legalábbis nem érzek ilyesmit. – Csak bólogatott, majd mellkasomhoz bújt.
Finoman kezdtem fésülgetni kissé összegabalyodott tincseit.
- Mert a démonod
igencsak haragos. – Meglepetten pislogtam – Amit akkor látok a szemedben,
amikor elengeded őt, az ijesztőbb, mint bármi más. Úgy érzem, egyetlen
pillantásoddal el tudnál morzsolni.
- De én nem
akarom… akarlak…
- Tudom. –
Simogatta meg oldalam.
- Gyere, menjünk
be! Úgyis esteledik. – Pusziltam hajába, a következő pillanatban pedig már
karjaiban utaztam befelé.
- Van kedved
zuhanyozni? – Suttogta fülembe, olyan halkan, hogy éppen meghallottam.
- Én… - Pirultam
el, mire felkuncogott és a fürdő fele fordult velem.
- Kezd el, hozom
a törölköződ. – Szerzett apró csókot, majd halkan becsukva az ajtót maga után,
egyedül hagyott. Némán láttam neki az öltözésnek, álmodozva, szokás szerint
gondolataimba merülve. Ezek a gondolatok pedig szokás szerint Taeminhez
sodortak. Megnyitva a vizet elképzeltem, ahogy sarkamban lép be a forró víz
alá, magához von, lágy, puha ajkai a vállamhoz nyomódnak, hosszan időznek ott,
mellkasa melegíti a hátam.
- Hiányzol… -
Sóhajtottam bánatosan és magányosan emeltem fejem a zuhanyrózsa fele, hogy
Jonginra várva elmossa az elérhetetlen vágyakat a víz.
