XXVI.

Millió folyosón kanyarogtam át, fordultam vissza a zsákutcákon, mire kijutottam a szabadba. Ott volt a néma puszta, a messzeségben csillogott a fekete kocsi, amivel jöttünk. Felsírva rogytam le a porba, és csak kapkodva a levegőt, mellkasom ütemesen verve öklömmel, hátha valaha is jobb lesz, zokogtam és zokogtam. Szívem fájdalma pedig nem látszott enyhülni. Azt se tudtam, hogyan juthatnék el innen minél messzebb, hátha akkor jobb lesz. A város ki tudja merre és hány napi járófölre volt innen. Azt se tudtam merre mehetnék. Minden tönkrement, minden.

- Minden, minden, minden… - nyöszörögtem alig hallhatóan és fejem is s porba hajtottam. – Jongint akarom. – suttogtam lábam kapargatva, arcom karmolva, amiről azt hittem elmúlt, ismét elkezdődött. Magam elé idéztem arcát, mosolyát. Ahogy szemembe nézve azt mondta, szeret. Hagytam, hogy a keserűség és a gyász letaglóűzzon és beburkolja a lelkemet sötét védelmébe. Elvesztettem Jongint… elveszítettem vele Taemint is, ha még élt egyáltalán. – Sajnálom… - csuklottam halkan – Szeretlek. – szipogtam kezembe törölve orrom és átölelve térdeim magzatpózban kapaszkodtam az egyetlen dologba, amim maradt. Magamba. Mégis rettegtem, hogy darabokra hullok, most végleg.

Egészen besötétedett és lehűlt a levegő, mire alábbhagyott a fájdalom intenzitása és a kényszerű zokogás után csak száraz szemeim maradtak. Lassan felemelve fejem felültem és körbepillantottam a sötétbe burkolózó pusztán. Talán szerencsém lesz, jön egy pszichopata, vagy valami fenevad és megöl. Nehézkesen mozgattam meg a sok fekvésben elzsibbadt tagjaim, majd talpra vergődtem, körbepillantva ismét. Fogalmam sem volt most sem, hogyan is jutok majd haza.

- Már vártam, hogy jobban légy. – halálra váltan fordultam hátra, egy lány állt az ajtókeretnek lazán nekidőlve a hátam mögött. – Hayana parancsolta meg, hogy vigyelek haza. A nevem Ria, árny vagyok. – nyújtotta kezét, de nem fogadtam el. – Itt vannak a kulcsok… megértem, ha nem szívesen…

- Csak, menjünk. – suttogtam homlokomra fektetve tenyerem. Szörnyen fájt a fejem. Ria bólintott és elindult a kocsi fele.

- A démonom meghalt, mielőtt a szolgálatába állhattam volna… hihetetlen vérontás zajlik most a démonvilágban. Edom lassan a darabjaira hullik.

- Edom sosem volt a részem. Meghalok, mielőtt az lehetne. – fojtottam belé a szót ismételten.

Beültem hátra a kocsiba és elfeküdtem az üléseken. Fejem alá gyűrtem hátizsákom és bebugyoláltam magam egy Jongin illatú pokrócba, majd lehunytam a szemem. Ismét elmerültem fájdalom szennyezte kis világomban. Hagytam könnyeim végigcsorogni arcomon, hogy a fájdalom uralja a testem.

- Sajnálom, ami történt. – Ria hangja halk volt, őszinte. – De Kai nélkül talán van jövőnk. Engem ő ölt meg.

- Ő nem csak Kai volt, hanem Jongin is. Hatalmas szívvel. – nyitottam ki a szemem felsóhajtva. – Igazán szerettem őt.

- Az árnya… ő is meghalt. Igaz?

- Taemin? Igen… Ha a démon meghal…

- Igen, ismerem a mondást. – sóhajtott fel most Ria. – Az árny… a démonok ribanca. Azt mondtad Taeminnek hívják?

- Igen. Taeminnie… - suttogtam elszoruló torokkal és könnyeim ismét eleredtek. – Nem akarom, hogy halott legyen. El sem mondhattam neki mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tett…. szükségem van rájuk. – robbant ki belőlem a keserves zokogás és elnyelt a fájdalmas éjszaka.

Mikor ismét ura volt magamnak és tetteimnek, már Szöul utcáin jártunk. Alaposan kiüthetett a kimerült gyász. Kimerített a sírás. A gondolatra pedig máris könnyek gyűltek a szemembe.

- Nos, itt volnánk. – mondta Ria halkan. Felülve meredtem a házunkra, nem akaródzott egy lépést sem tennem felé.

- Köszönöm Ria. – motyogtam és táskám felkapva kimásztam a kocsiból. Hallottam, ahogy felpörgött a motor, majd sofőröm el is hajtott. Szipogva néztem a nagy családi házra, majd leszegve fejem siettem fel a felhajtón és beléptem az ajtón.

Amint leejtettem magam mellé a hátizsákot, karok közt találtam magam, Sehun ragaszkodóan ölelt magához. Könnyeim abban a pillanatban eleredtek és szorosan ölelve a fiú vékony derekát, mellkasába zokogtam. Éreztem, ahogy tenyerei folyamatosan simogatják hátam. Az erre való koncentrálás segített lassan megnyugodnom.

- Mégis mi történt? – suttogta halkan, mire ismét felzokogtam. Azonnal tovább simogatott és többet egyikünk sem szólalt meg.

Sokáig álltam így a karjaiban, mielőtt lassan elhúzódtam volna tőle. – Zuhanyozz le! Jót fog tenni a meleg víz, én pedig főzök neked egy teát. Meg keresek nyugtatót éjjelre. – csak erőtlenül bólogattam párat és elcsoszogtam a fürdőszoba fele.

A meleg víz hatalmas erővel zúdult a nyakamba és szinte azonnal leseperte, elfeledtette velem a gondjaimat. Meg is feledkeztem róla, milyen elemi hatással van rám a víz. Leültem a zuhany alá és játszottam a cseppekkel, elterelődtek a gondolataim egy időre Jonginról és Taeminről. Teljesen kizártam őket a fejemből. Így akartam élni, egy burokban elzárva a fájdalomtól.

Egy órával később törölközőbe csavarva léptem be a szobámba és fekete ruhába bújva az ágyam végébe kuporodtam, kicsire összehúzva magam, mintha el akarnék tűnni, egy párnát mellkasomhoz ölelve, hogy bent tartsam a tollakkal és a huzattal mindazt, ami ki akart törni. Minseok lépett be hamarosan a szobába, kezeiben egy-egy bögre gőzölgő teával. Bezárta maga után az ajtót, Sehunnak az úgy sem jelentett akadályt.

- Sehun nemsokára jön, csak Miryu rosszat álmodott… - motyogta és szorosan mellém telepedve kezembe nyomta a teám. Hosszúra nyúló csendben kortyolgattuk italainkat, ahogy a gőzbe bámulva fújtam a forró teát, volt időm gondolkodni.

Tudtam, hogy örökségem miatt sokkal nagyobb felelősség nyomja a vállaim, hogy csak úgy meghalhassak valakiért, akit szerettem. Mégsem éreztem úgy, hogy felelősséggel kellene gondolkodnom.

- Halott.

- Halott? – lesett rám Minseok meglepetten. Ő nem osztozott velem a lelkem egy részén, mint Sehun. Fogalma sem volt.

- Jongin és Taemin is. Halottak. – szipogtam, igyekezve visszanyelni kibuggyanni készülő könnyeimet. – rohadtul halottak. – tört ki mégis belőlem a zokogás. Éreztem, ahogy Minseok óvatosan kifejti kezeimből a bögre fülét, majd némi csend után karjaiba zárt. Buksim, hajam simogatta. Keservesen sírva kapaszkodtam bele, hátába, vállaiba, elbújva, menedéket keresve a kegyetlen világ elől ölelésében.

Addig ültünk így és simogatott vigasztalóan, míg el nem aludtam. Kínzó rémálmok közt hánykolódva, hideg verejtékben forogva. Egészen addig szenvedtem, míg ki nem szakadtam a képek közül, fulladva, hevesen kapva a levegő után ültem fel. Éjszaka volt. A hold jeges fénye befestette a szobát az ablakon át, Minseok pedig ott aludt, ahol velem üldögélt az ágy végében. Hosszú percekig csak remegve üldögéltem, fázva a verejtéktől, ami beborította egész testem. Úgy éreztem valamit sürgősen tennem kell, mert rövid idő alatt bele fogok bolondulni ekkora veszteségbe. Minden éjjel ilyen rémálmokkal, lázasan küzdve ellenük.

Egyetlen megoldás jutott csak eszembe. Ha meg tudom menteni Victoriat, Hayana kész lesz megölni engem, csak azt kell mondanom, a halálra vágyom. Csak el kell mennem az ópium házba. Óvatosan kezdtem keltegetni Minseokot, míg Sehun nem volt itt. Álmosan pislogott rám. – El kell mennem.

- Mégis hova? – ült fel azonnal.

- Tudod esetleg, hogy hol van az ópiumház? – egy ideig csak nézte arcom, majd felsóhajtott és hajába túrva biccentett nekem.

- Lent van a téli kikötőnél, ahol a roncsokat tárolják. A rakodó dokkok után. Egy régi, romos ház.

- Köszönöm Minseok. – öleltem magamhoz szorosan, majd gyorsan felgumiztam hajam. – Ha csak rövid ideig is, de igazi, szerető báty voltál. Szeretlek. Mond meg a többieknek is, hogy köszönöm és sajnálom. Sehunnak pedig, hogy mindennél jobban megszerettem és ő volt a legjobb árny, akit csak kívánhattam, sajnálom, hogy el kell válnom tőle. – lábadt könnybe a szemem. – Sajnos se időm, se erőm elmondani nekik. Lehet, hogy nem is lenne már alkalmam.

- Várj Dash… - kapott utánam, de kifordultam keze útjából és cipőmbe belelépve elrohantam. Könnyekkel a szememben ki az ajtón és nyakamba vettem a hatalmas várost. Folyton törölnöm kellett könnyeim, hogy láthassak, tüdőm pedig sípolva kapott levegő után, mire elértem a Han partját és a kis erdőn át vágva a város szélén, a romos téli kikötőhöz értem. Inkább volt roncstelep, mintsem kikötő. Csak az járt a fejemben, hogy mihamarabb teljesíthessem Hayana alkujának rám eső felét. Hogy mihamarabb Jonginnal lehessek ismét. A megnyugvás, beteljesülés vágya hajtott, hogy minél előbb végső nyugalomra lelhessek valahol.

Minseok jól mondta, hamarosan megpillantottam az öreg házat. Ládák hatalmas hegyei takarták el, a régi ládák közt pedig a drog jellegzetes illata szállingózott. Talán még mindig tele voltak ópiummal. A ládák közt megálltam és lehunytam szemem. Nem fogom Sehunt is belerántani ebbe. Arra az összeköttetésre gondoltam, ami köztünk volt, majd egy határozott mozdulattal eltéptem. Majdnem összeestem a fájdalomtól. Biztos voltam, se apám, se Kai bántalmazása nem fájt ennyire, mint elszakadni a lelkem egyik részétől.

Az árnyékban osonva indultam meg a sötétben megbúvó ház fele és öreg, korhadt ajtaját könnyen belökve magam előtt, minden figyelmem annak szenteltem, hogy egy kis zajt se csapjak. Az emeletről és beszélgetés halk hangja szűrődött le, hárman lehettek csak. Előbb felfele indultam és belesve az ajtón, megbizonyosodtam róla, tényleg hárman vannak. A legfőbb ült egy nagy fotelben, háta mögött pedig egy feketébe rejtett magas alak állt sziklaszilárdan. A legfőbb ölében pedig egy apró termetű nő ült, kevéske ruhában, lánccal nyaka körül. Velük szemben egy élettelen alak hevert, kicsavart tagokkal.

- Egy árnnyal kevesebb. Hayana kedves minden bizonnyal kétségbe van esve. És sorba meg fogom ölni mindet, amelyik nem kell. Utána pedig üzletet ajánlok volt gazdáiknak. Mellém kell állniuk a lázadó kutyával szemben. A Leviathan utolsó élő lánya így is túl nagy hatalmat ad annak a korcsnak. – hamar megértettem, rólunk van szó. De ezek szerint nem tudja, Jongin meghalt. Nem vesztegethettem az időt. Hayanaval biztos tárgyalni akar, Victoria pedig a túsz lehet. Csak meg kell tudnom hová rejtette. – Hoz fel egy adag ópiumot! – vakkantotta a férfi, én pedig görnyedve osontam le az emeletről és rejtőztem a lépcső alá a magas alak elől. Mikor kilépett az ajtón, nekiveselkedtem felfedezni a nagy földszintet. Teljesen üres szobák voltak, hátborzongató volt. Fogalmam sem volt, egy teljesen üres épületben hova rejtette a legfőbb a túszait.

Mindösszesen egy szekrényt találtam, de az is üres volt. Kíváncsian kopogtattam meg hátsó falát, üregesen visszhangzott. Ajkam beharapva léptem be a szekrénybe és magamra húzva ajtaját megnyomtam a hátsó falát, az pedig kattanva nyílt ki előttem és egy ajtót tárt fel. Az ajtó túlfelén pedig lépcső vezetett le a sötétbe. Mobilommal világítva totyogtam le fokról fokra. Egy hosszú, szűk folyosó tárult elém málló fehér falakkal, bár a festék már alaposan megszürkült. Ajtók álltak egymás mellett, mint kis kamrák ajtajai. És mindegyik felett egy-egy név szerepelt. Az ajtó valahol az ABC végén vezetett le a folyosóra, így a neveket lassan olvasva haladtam ajtótól ajtóig, erősen fülelve, hogy valaki észrevette-e, itt vagyok lent.

Hamar rábukkantam az egyetlen Victoriara, feltépve az ajtót besiettem a rám meredő vézna lányra. Arcra kifejezetten csinos volt és erősen hasonlított Hayanara. Nem hittem, hogy fel tudnám törni a kezére erősített bilincs zárait, így csak a falba csavart végéhez léptem és telefonom ajkaim közé szorítva kezdtem csavarni a tiltakozó fémkampót. Ujjbegyeim felrepedtek és vér csepegett kezemre, csúszóssá téve a munkát. Halántékomon izzadságcseppek csurogtak le a feszült és túlzottan mély csendben, miközben rángattam és csavartam a vértől csuszatos rozsdás vasat, míg az csilingelve a földre nem esett. A lány és én is megfagyva füleltünk, de a némaságban nem történt változás. Felkapva láncait kisiettem az ajtón, ő pedig fürgén követett.

Kíváncsiságom azonban túlzottan erősnek bizonyult és a kijárat helyett befele indultam, minden nevet elolvasva. De egyik sem csengett ismerősen. Victoria késztetett megtorpanásra, pislogva álltam mellé és néztem fel a névre, ami előtt megállt. „Démonok ribanca” Ismerős volt.

- A gazdám nagyon kedvelte őt. – szólalt meg halk, selymes hangon. – Talán a kedvére tenne, ha magammal vinném. – megvontam a vállam és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de meg sem mozdult. Kíváncsian világítottam és kukucskáltam be a kis ablakon, ami minden ajtón ott díszlett. Egy ideig nézelődnöm kellett, mire ki tudtam venni a karjainál fellógatva, láthatóan alvó alakot. Feje annyira mélyen zuhant előre, hogy nem láthattam arcát. De úgy festett, telefonom fénye felzavarta, mert lassan megmozgatta vállait és felemelte fejét. Hunyorgott egy darabig, majd felismerve a másikat, mindketten megdöbbenve meredtünk a másikra.

Ő tért magához hamarabb és megmarkolva a láncokat talpra húzta magát. Arcán millió érzelem suhant át, de az aggodalom tűnt a legerőteljesebbnek.

- Taemin… - suttogtam, bánatos mosoly volt válasza, ezek szerint hallott engem. Mondott is valamit, de csak megráztam a fejemet. – Mindenre lesz időnk, de nem hallom és jobb sietni. – nyújtottam Victorianak a telefont, aki készségesen fogta meg és tartva nekem figyelte, ahogy ujjaim segítségével lassanként, rostról rostra, majd egyre nagyobb darabokban elbontom a régi faajtót a zár körül. Egyre több vér csurgott le a földre, csak a cseppenések zaja és a kaparászás hallatszott, majd mikor két ujjam befért a fán kialakított lyukba, erősen rántottam meg magam felé az ajtót, az öreg fa pedig elszakadva a zártól, kinyílt. Azonnal berohantam Taeminhez.

- Mit keresel te itt…? – suttogta bánatosan csillogó tekintettel, ahogy lábujjhegyre állva azonnal csavarni és húzni kezdtem kampóját, melyre fel volt lógatva. Nem volt most idő beszélgetni. Túl régóta voltam már itt.

A néma csendben zajló munka eredményeként a kampó vértől lucskos tenyereimbe hullott, Taemin pedig szabad volt. Victoria visszanyújtotta a telefont nekem, én pedig élükön, láncaikat mellkasomhoz ölelve siettem visszafele a folyosón, sarkamban Taeminnel, mögötte pedig a némán lépkedő Victoriaval. Szétnéztem, mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, a szekrényen át pedig kiléptem a nagy, üres szobába és ketten állták utunkat. A lány nyakán már nem volt lánc, görnyedten állt, mint egy támadásra kész öleb, mögötte pedig a fekete alak állt, kezében a lánccal. Ijedtemben azonnal elejtettem a láncokat, amiket fogtam.

- Add vissza szépen, amit elvettél, kislány!

- Tolvajtól lopni nem bűn.

- Ők már nem tartoznak senkihez. Olyan, mintha halottak lennének, ostoba.

- Mi? – léptem hátra egyet.

- Egy démont két módon lehet eltépni árnyától. Maga a démon is megteheti egyetlen egyszer, hogy másik árnyat szerezhessen, a te hősies esetedben, hogy nehogy elveszítse őt, vagy egy ősi és nehéz bűbájjal, mellyen a démonok ellen harcoló emberek igyekeztek meggyengíteni őket. A démontalan árny szabad. És melyik árny ne akarna szabad lenni? – vette le kalapját a férfi. Fiatal, megnyerő arca volt. – Így pedig apám sorra megölhet minden ellene fordulót. Köztük a korcsot is. Dayoung már halott, és talán mostanra a te csodás Kaiod is, apám ugyanis érte ment. Az árnya nélkül semmit nem ér az a talpnyaló kutya. – mosolygott lenézően, arckifejezését egyenesen Taeminnek küldve. – Szegény kis Hayana, rá is ez vár. Pedig csak együtt kellett volna működnie, ahelyett, hogy a húgáért küldet. Szóval, hagyd, hogy a nagyra hivatottak végezzék a dolgukat és add vissza szépen, ami minket illet.

- Nem. – vágtam rá tömören.

- Akkor vidd el azt az ostoba lányt. Taemint azonban azt hiszem, itt kell hagynod. Hosszú és változatos programot terveztem neki. – vigyorodott el. – Azt mondják bármilyen jött ment démonnal ágyba bújik.

- Nem hagyok itt senkit. Főleg nem Taemint, fontos nekem.

- Ostoba tündér. Lehet, hogy neked ő fontos, de annak a ribancnak senki sem jelent semmit. Amint mondtam, bárkivel összefekszik egy két becéző szóért cserébe.

- Dash, ez nem igaz, én… - hallottam Taemin gyenge hangját, de nem figyeltem rá, főleg nem mondata végére, démonom, aki mindig meghúzta magát lelkem mélyén, az általa szeretett lényt ért bántó szavakra, pillanatok alatt hálózta be a lelkem.

- Add át az árnyat, kutya! – üvöltött rám a férfi még utoljára.

- Taemin az enyém. – nyomatékosítottam minden szót, miközben elmémmel megfogalmaztam fegyverem, ahogyan azt Jongintól tanultam. Napok óta semmi közöm nem volt az árnyhoz és a lelkemben egyébként is végtelen sértettség és harag uralkodott. Hihetetlen erővel tudtam táplálni démonomat.

Kezemben testet öltött fegyverem, miközben a férfi felém indult katanáját forgatva. Kasza, halál. A végzetem. De hiába lendült felém fölényes vigyorral, a legtökéletesebb harcos tanított és edzett, ha csak egy napig is. Meglendítve a kaszát, éle könnyedén kapta derékba a katanát, a férfi pedig fájdalmasan üvöltött fel. Fegyverem élét torkának szegezve toltam egészen a falig. – Te és az apád elpusztítottatok mindent, ami kedves volt nekem és miattatok rettegtem. – suttogtam arcába, tekintetébe pedig félelem költözött.

- Már akkor meg kellett volna halnod, mikor a te nagy szerelmed a halál torkába lökött. – kezem megremegett és hangtalan dühvel lendítve meg a kaszát, lemetszettem a fejét. Kopogva gurult el. Sikoly hangzott a hátam mögül, az árny pedig felém lendült, úszott levegőbe, fel se fogtam mi történik, Taemin derekánál elkapva az apró lányt, végig csúszott, gurult vele a szobán. Remegő dühvel figyeltem a harcot, ahogy démonom lassan elcsitult és a veszély elmúltával visszavonulót fújt rejtekére. Az engem védelmező árny pedig láncaival fujtotta meg a szolgát. Mivel nem halt meg gazdájával, talán ő is el volt választva tőle. Amint Taemin felegyenesedett, nekem lábam se érte a földet. Kirohantam az ópiumházból és a város fele verekedve magam az erdőben, ismét ömlő könnyeim vérrel maszatoltam el arcomon. Épp csak láttam, milyen fájdalommal jár, ha valaki meghal, megöltem valakit. És élveztem.

XXV.

Mikor Taemin magához tért, semmit sem látott. Sötét vette körbe, kezeit nem tudta mozgatni, minden bizonnyal felhoz lehetett bilincselve. A lánc csörgése bizonyosságot adott erről, háta mögött nedves, hideg falat tapintott. Csuklójába kényelmetlenül vágott bele a vasbilincs, ahogy talpra húzta magát, megszédült a szintváltozástól, fejét rázva igyekezett visszanyerni a kontrollt. Hunyorogva próbált látni, észrevenni valamit, de a sötét áthatolhatatlan volt. Bosszúsan huppant le egy idő után és hátradöntve a falnak koppintotta fejét, majd ott is hagyta. Úgy festett itt ragadt egy időre. De biztos volt benne, Jonginék már keresik, és ha rálelnek, akkor ismét a karjaiban tarthatja majd Dashimint. Akkor pedig nm rontja majd el. Csak a lány jele lesz rajta, senki másé. Nem hoz többet szégyent magára és igazi férfi lesz.

Hosszú hosszú ideig ült a sötétben, magányosan, lehunyt szemmel várva, mikor képek, homályos keretű, de látható képek jelentek meg előtte. Azonnal rájuk fókuszált. Dashimin gondolatai, a lány most is eljutott hozzá. Ott állt a zuhany alatt, egyedül, lehajtott fejjel, magát karolva. És Taemin elképzelte, hogy ott lehet vele, bármi gondja van, azt ő elűzheti.

- Úgy hiányzol nekem. - simította kezét alhasára és lehunyva szemét tovább gondolta a képet. - Hiányzik a meleged, a szereteted. Senki más nem szeretett még úgy, mint te. Mindegy meddig élek - lehelte elszoruló torokkal, gyászosan - de azt akarom, hogy csak a te jeled égjen a testemen a halálom percében. A tiéd akarok lenni. Csak a tiéd, csak én.

Jongin sóhajtva simította végig az egyik képkeretet, ami Dashimin szobájában volt. A lányt ábrázolta. Nem lehetett régi kép, de nem is itt készült. A lány hatalmas, bánatos szemekkel bámult a kamerába, összetört volt. A lelke darabokban. Jongin jól tudta, még csak most kezd meggyógyulni ez a meggyötört lélek. Végül ajkai lágy mosolyra húzódtak. Ez a törött lány nekik hála, már csak egy emlék volt. A törölközőket a vállára dobva, elgondolkodva indult a fürdő felé. Egy vágya volt, mióta Dashimin visszatért ide. Hogy csak egymáséi legyenek. De most, hogy Taeminnek nyoma veszett és ő esélyt kapott vágyai beteljesítésére, azok nem voltak teljesek. Már tudatában volt annak, hogy Dash lelke egésze soha nem lesz az övé. És kezdett beletörődni. Ugyanannyira volt Taeminé, mint az övé is és mégsem egyszerre birtokolták a lányt. Volt ebben az egészben valami izgalmas. Valaki, akinek élete végéig küzdenie kellett a szerelemért és szerelme figyelméért.

Mire felért a fürdőbe, Dashimin már zuhanyozott. A törölközőket letette és ruháit kupacban hagyva lépett be a lányháta mögé, majd lassan hasára simította tenyereit. Áldozata halk sóhajjal simult karjai közé, Jongin pedig halvány mosollyal bújt vállához.

- Feszült vagy - jegyezte meg halkan. - Minden rendben?

- persze, csak elgondolkodtam. Túl sok minden történt velünk mostanában.

- Taemin?

- Taemin... - Jött a halk válasz kis szünet után.

- Ne aggódj, minden rendben lesz vele! - Aprócska biccentés volt a válasz, de a démonnak ez is megfelelt. Így lassan kezdte mosdatni a lányt. Hosszan időztek a zuhany alatt, a kényelmes törődésnek hála legalább Dashimin fokozatosan ellazult. - Elfáradtál?

- Igen, eléggé. Sokat mozgattál ma.

- Elismerem, de lett eredménye.

- Lett. - Mosolyodott el a lány végre. - Köszönöm, hogy vagy nekem, Jongin.

Hamarosan ágyba bújtunk és a démonom karjai közt némi megnyugvásban lehetett részem. Hátam mellkasához gömbölyítve helyezkedtem el, majd percek múlva le is hunytam a szemem. Még utoljára Taeminre gondoltam, fejben jóéjszakát kívántam neki, mielőtt lassanként elaludtam.

Reggel keltem csak fel ismét, Jongin még javában szuszogott vállamra, így nyugton maradtam, had pihenjen csak. Csendben gondolkoztam mindenfélén, főleg azon, megleljük-e valaha Taemint. Elvégre elszakították gazdájától. Ez azért aggasztó volt rám nézve is. Ezek szerint tőlem is elvehették volna Sehunt.

Vártam, míg a fiú nyakamba csókolva kezdett ébresztgetni, akkor felé fordultam és átkaroltam nyakát.

- Azt hittem, még alszol.

- Nem, már nem alszom. – szusszantam fel.

- Feszült vagy. – kezdte hátam, oldalam simogatni. – Hagyod, hogy ellazítsalak? – némi gondolkodás után bólintottam egy aprót. Lágyan csókolt meg és ismét simogatni kezdett. De ez a simogatás már más volt. Ismertem ezt az érintést és élveztem.

Tíz perc sem telt bele, érintése nyomán sikerült ellazulnom. Pihegve feküdtem karjai közt, miközben mellkasomra lehelt csókokat.

- Köszönöm. – simultam jobban karjaiba. Halk kuncogás volt a válasza.

- Ezért nem kell hálásnak lenned! – szorított magához kicsit. – Azonban lassan készülnünk kell. Már fél tizenegy és naplemente előtt nem sokkal szeretnék elindulni.

- Rendben. Zuhanyozol velem, ugye? – ültem fel.

- Ha nem félsz, hogy nem csak zuhany lesz belőle. – mormolta ágyékára egyengetve a takarót. Fülem tövéig elvörösödtem, de végül nemet intettem fejemmel. Nem akartam, hogy azt higgye, még mindig tartok tőle testileg.

Negyven perccel pirosló arccal, fejem leszegve hagytam el a fürdőszobát a fejét rosszallóan ingató Sehun mellett eliszkolva. Törölközőben, Jongin ölében ülve reggeliztem meg, majd amíg ő elment valahová, nekem a felöltözés maradt. Meg pakoltam el váltóruhát is, továbbra is fekete darabokat. Nem tehettem róla, nem volt kedvem színeket hordani.

Jongin egészen sokáig volt távol, addig volt időm alaposan Sehun lelkére kötni, hogy mennyire is vigyázzon magára, ne menjen sehova Minseok nélkül, ne nyisson ajtót senkinek, főleg akkor ne, ha őt keresik. Nagyon féltettem a szívemnek oly kedves árnyamat. Nem akartam, hogy baja essen a testérként engem őrző fiúnak.

A démon visszatértét egy autó motorjának halk dorombolása és a kavicsok ropogása jelezte. Az órára lestem, négyet mutatott. A fiú helyzetünktől eltekintve vidáman intett nekem. Még megszorongattam Sehunt, majd a sportkocsihoz siettem. – Mehetünk?

- Én kész vagyok. – bólintottam feszengve.

- Minden rendben lesz. – mosolygott rám és miközben bekötöttem övem, kifarolt a felhajtóról a forgalomba és elindult velem valamerre.

Sokáig autóztunk, teljesen ránk sötétedett már, mikor Jongin indexelt a néptelen úton és hamarosan lekanyarodott. Egy üres pihenőhelyre értünk. Kíváncsian pillantottam a nyújtózkodó fiúra, kicsatolta övét és kulcsait a kesztyűtartóba rejtve ölembe hajtotta fejét. – Muszáj pihennem kicsit. – suttogta combom simogatva.

- Pihenj csak! – lágyultam el halovány mosollyal és puha haját kezdtem birizgálni ujjaim segítségével. Lassanként lehunyta szemeit, majd hamarosan csak édes szuszogása hallatszott a néma utastérben. Én is lehunytam a szemem egy tíz percre és hátrahajtottam a fejem, majd Taeminre gondolva pillanatok alatt elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, szemembe tűzött a nap és halkan dorombolt alattam az autó. Álmosan pislogtam az útra koncentráló Jonginra.

- Felébredtél. – mosolyodott el a fiú, muszáj volt vele mosolyognom.

- Igen, fent vagyok nagyjából. – motyogtam megdörzsölve szemeimet.

- Jobb is, mert hamarosan ott vagyunk. – sóhajtott fel gondterhelten, szemöldökét ráncolva. – Aggódom. – markolta szorosabban a kormányt, állkapcsa pedig kissé megfeszült.

- Te is jól tudod, hogy én is. – simítottam combjára tenyerem, mire gyenge sóhaj szökött ki ajkai közül.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.

- Semmivel sem tudtál volna otthon tartani.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek. – mosolyodtam el, kissé megszorítva combját, majd hagytam az utunkra koncentrálni. Nem vártam azt a percet, mikor majd meg kell érkeznünk. Akármi is várjon rám.

- Ígérd meg, hogy nagyon fogsz magadra vigyázni! – fordult felém hirtelen, mire összerezzentem. Nagyon megijesztett.

- Igyekezni fogok.

- Az nem elég. Ígérd meg!

- Ígérem… - motyogtam elhalóan, mire bólintott. Én meg tovább bámultam kifele. Sehol sem lehetett emberi létre utaló jeleket látni. Elszorult a torkom a gondolatra, mennyire egyedül is vagyunk most. Nem éreztem magam biztonságban, hiába volt itt Jongin velem.

Taemin hamar elunta magát börtönében. Túl hamar. Próbált kapcsolatot teremteni Jonginnal, sehogy sem járt sikerrel. Nem értett ő már semmit sem. Hiányzott neki a kis Dashimin, elképesztően üresnek érezte magát a lány nélkül.

A sötétnek hála időérzéke alaposan cserben hagyta, fogalma sem volt az idő múlásáról. Csak üldögélt és Dashre gondolt. Volt ideje bőven elrendezni érzéseit, gondolatait. Csak attól félt, szerelmével már nem oszthatja meg őket. Nem halhatott meg így.

Jongin félt, Kai rettenetes, hűvös izgatottsággal várt. A fiúnak minden porcikája tiltakozott, ahogy közeledtek az árnybirodalomba. Edom határán terült el a hely. A démonok síkságán jártak már, jobb volt, hogy Dashimin nem tudta merre is viszi őt.

Hamarosan lefékeztek, ahol az út csak semmivé lett. A lány riadt szemekkel nézett rá, miatta kellett nyugodtnak maradnia.

- Még nem vagyunk ott. – sóhajtotta megfogva Dash nyirkos kis kezecskéjét. – Csak muszáj gyalogolni kicsit. – válaszul a lány bólogatott. Jongin érezte, Dashimin mennyire is fél. Nem örült neki, hogy szerelmének félnie kell bármitől is.

Sokáig sétáltak a néma vidéken, de akármilyen kellemes is volt látszólag a hely, nem lehetett élvezni szépségét. Pedig tökéletes helyszín lehetett volna a szerelmeseknek.

Sehun szót fogadva Dashiminnek, ki sem mozdult a lakásból. Miryuval játszott, ha a kislány otthon volt, vagy takarított, pakolászott jobb híján. Baekhyun szombaton áthozta Dash leckéjét, de még azért is Minseok ment ki. Sehun duzzogva figyelte a lány bátyát.

Este azonban egyedül maradt némi időre. A tévét bámulva nyúlt el a kanapén, várva, hogy történjen végre valami, mikor csengettek. Vidáman sietett ajtót nyitni, egy sötétbe burkolózó alak állt a kivilágítatlan verandán.

- Oh Sehun? – dörmögte a hang a kalap alól. Sehun pár pillanatig csak pislogott, majd sarkon fordulva nagy zajjal vágta be az ajtót és zárta le az összes zárral.

Jongin egy egyszerűen a semmi közepén álló ajtónál torpant meg. Bizonytalanul néztem végig rajta, majd mély levegőt véve benyitottam Hayana híres birodalmába. Csend fogadott változatlan. Csend és millió folyosó. A démon megszorítva kezem kezdett vezetgetni. Csak lépteink keltette zajunk törte meg a fülszaggató csendet. Ennél a síron túl is nagyobb hangzavar lehetett csak. Nem tetszett ez nekem. Látszólag Jongin mégis magabiztos maradt és tudta merre tartunk. Benne pedig megbíztam.

Sok kanyargás után jutottunk egy nagy szobába. Hayana pedig ott ült egy karosszékben, negédes mosollyal.

- Lám, még mindig tudod az utat a kis szerelmi fészkünkbe. – kuncogott fel. – Tudtam, hogy eljössz hozzám, szépség. – állt talpra rám nézve. – De sajnos abban, amit kérnél, nem segíthetek. Az nem lenne fair Taeminnel szemben. Kicsit sem. – ingatta a fejét. – Több ok is van, amellett, hogy ez nem fair. Fairré kell tenni, és sajnos gyűlölöm Kait. Gyűlöllek téged. – morogta hatásszünetet tartva.

Ajkaim lassan nyíltak néma sikolyra a látványtól, szemeim pedig megteltek könnyel. Úgy éreztem soha nem érte még ekkora fájdalom a lelkemet.

Hayana ott állt a lassan összerogyó démonom előtt, véres kézzel, egy tőrrel a fiú szívében. Tátott szájjal, ömlő könnyekkel figyeltem, ahogy megölik őt. És semmit sem tudtam tenni. Reszketett mindenem, riadtan kapkodtam tekintetem, majd tehetetlen rogytam térdre a test mellett, mikor elterült a hangokat elnyelő szőnyegen, vérrel színezte azt még sötétebbre.

- Jongin… - suttogtam, hozzá se mertem érni.

- Minden… rendben lesz. – préselte ki a szavakat magából, kezét arcomra vezetve. Tekintete folyamatosan ködösült el, ajkai közül pedig sötét vér szivárgott ki. – Csak így lehetett őt megölni… nem akartalak többet bántani… - cirógatta meg arcom, ajkaim, majd lehullott a keze, szeme pedig a semmibe meredt. Meghalt… Jongin tényleg halott volt, Kaijal együtt.

- Minden bizonnyal megérted, hogy meg kellett őt ölnöm. – törölgette a démonnő kezeit nekem háttal, mégsem mertem megtámadni. – Amint látod, ez volt a közös otthonunk.  – sóhajtott fel ábrándosan, körbesétálva a szobában és lefújta a port a párkányról. – Taemint is ide hoztam. Itt kapta meg a jelem, végre. – mosolyodott el és ezzel facsart még egyet szívem darabjain. – Mégis… minduntalan rohan vissza hozzád. Számtalan démon jelét viseli magán és te mégis akarod őt. Amikor elvettem az emlékét, hogy Jonginnak ennyivel könnyebb legyen, nekem pedig könnyebb Jonginhoz férnem, megfeledkeztem egy apróságról. Még Kai is képes volt szeretni téged odabentről. – nézett a halott fiú mellkasára. – Elfeledkeztem a szeretetről. Mindegy is… ha vissza akarod kapni az árnyadat, feladatom van számodra. Valaki… elvette az én legnagyobb kincsem. Az én szép cicám, Victoriat. Gondolom megérted, ha magam megyek utána, az elrablója megöl engem. Én pedig minden démonért felelek árnyaimmal. Én fontos vagyok. – én is fontos vagyok. Tettem hozzá magamban sértett önérzettel, könnyeim pedig kipotyogtak szememből. – Hozd vissza őt nekem!  Vagy ugyanarra sorsra jutsz. – bökött állával a kiterült testre.

- És ha én így akarom végezni? – csilingelve kacagott fel.

- Senki sem akarja így végezni kedves. – válaszára dacosan szegtem fel államat. Türelmetlenül sóhajtott fel. – Taemin vár rád, és te meghalnál egy démon mozdulatlan mellkasán, ügyet sem vetve a téged szerető férfira? Kegyetlenebb nő vagy, mint hittem. Hozd haza nekem Victoriat és megjutalmazlak azzal, amire a leginkább vágysz.

- Ha visszahozom őt, megkapom a halált?

- Ha a halálra vágysz leginkább, gondolkodás nélkül öllek majd meg. Bolond lány. – morogta elfordulva. – Örömmel megöllek. Az ópiumházban keresd a kincset! – mondta még, majd elhallgatott. Elkeseredetten néztem Jongin mozdulatlan testére. Talán arra vártam, hogy talpra álljon, elmosolyodjon, azt mondja, nem olyan könnyű őt megölni. De Jongin nem mozdult.  Lelkem mélyén pedig jól tudtam, soha többet nem is fog. A zokogás keserű folyamként robbant ki belőlem, elfordulva takartam el arcom és elrohantam. El innen messze, ahogy csak lábam bírta, közben azért imádkozva, hogy végre felébredjek ebből a szörnyű rémálomból.