XXI.
Sehunnak hosszas
könyörgés és győzködés árán sikerült rávennie, hogy átlépjem a ház küszöbét,
nehéz szívvel tettem meg.
Közös szobánk a
lehető legtávolabb volt az eddigitől, de feszültségem nem csökkent, hiába
láttam neki már most a pakolásnak, figyelem elterelésként.
Anya kopogott az
ajtófélfán, egy gőzölgő bögrét tartott maga előtt. Még a szobaajtót sem mertem
becsukni.
- Hoztam neked
teát kincsem. Kamillatea, ez majd megnyugtat kicsit.
- Köszönöm anya.
– Vettem el a bögrét és fújni kezdtem a finom illatú italt, majd
belekortyoltam. Csak egy cseppnyi méz volt benne, ahogy szeretem.
- Ők is itt
vannak most? – Nézett körbe anya egy nőstény oroszlán gyanakvásával.
- Taemin igen, ő
szabadon járhat. Jongint csak bizalommal lehet kiengedni.
- És az a Taemin
hol van most? – Sehunra pillantottam válaszért anya kérdése hallatán.
- Fent Miryu
szobájában. De rejtőzködik, gondolom, ismerkedik az új lakosok jelenlétével. És
úgy sejtem nem tudja, hogy Dashimin is itt van.
- Kérlek, egy
ideig ne alakulj át! – Néztem az árnyamra. – Hátha csökken a kíváncsisága és
visszamegy az ajtón túlra.
- Te ismered, te
tudod.
- Ajtó? –
pislogott anya – Milyen ajtó?
- Minden
birodalomba ajtók vezetnek. A legelehetetlenebb helyeken is előfordulnak. És
csak a másvilágra érzékenyek láthatják őket. A régi házunkban is volt egy a
gardróbban.
- Szóval azért
bújtál mindig oda. – csak bólintottam – És itt is van ajtó?
- Miryu
szobájában. Ami az enyém volt. Oda menekültem apa elől.. – csuklott el a
hangom.
- Miryu
biztonságban van?
- Megtiltottam
neki, hogy bemenjen rajta. De eddig se csinált ilyesmit. Azt mondta nem merne
átmenni rajta. – Anya megnyugodva fújta ki a levegőt.
- Nyugodj meg!
Itt nem Miryu van a legnagyobb veszélyben, Dashimin pedig tud vigyázni magára.
Ezért vagyok én is. – Tette Sehun anya vállára a kezét. Hihetetlen volt, anya
mennyire megbízott az árnyban, és mennyit tanult a fiútól a világunkról, hogy
ne legyen többé tudatlan.
- Rendben.
Megyek, csinálok vacsorát, majd gyertek enni! – Csak bólogattam, majd az ágyra
huppantam, aminek fagyos kezemre löttyenő tea lett az eredménye. Alig-alig, de
már éreztem a meleget.
- Nem
használhatom az erőm, ugye?
- Ha nem akarod,
hogy megtudják, itt vagy, nem szabad engedned a víz dalának. Pedig szépen
fejlődött a kezed. – Lehorgasztottam a fejem. Nem tudtam miért vonzott ennyire
ide vissza a sorsom. Hiszen minden vágyam volt elmenekülni innen.
Miközben teám
iszogattam, Sehun a hajam piszkálta, de most ez sem nyugtatott meg. Pedig más
esetben teljesen ellazított volna.
Vacsoraidőre
elfogyott a teám, de ételt nem kívántam, mégis megadtam a tiszteletet
családomnak és kimentem a vacsoraasztalhoz.
- Minden
rendben? – kérdezte Minseok halkan, nagyon a szívén viselte a sorsom – Olyan idegesnek,
nyomottnak festesz.
- Csak meg kell
szoknom az új házat. – Mosolyogtam rá bágyadtan.
- Tudom, hogy
itt éltél a szüleiddel. – Mondta kicsit sértetten, mire nyugtalanul dobbant meg
a szívem. Körbe pillantottam a konyhába és tekintetem egy sarokra
függesztettem. Szinte láttam, ahogy Taemin vérben fürödve rogy össze ott. Soha
nem leszek már nyugodt itt.
Miryu halkan dúdolva pakolta ki játékait a polcokra,
amiket frissen kapott a nagy szobába. Dashimin olyan nyugtalan volt. Aggódott
nővéréért, mert nagyon megszerette a Minseoknál is sokkal apróbb lányt.
Egy régi altatódalt énekelt kislány hangján. Még az anyukájától
tanulta, mielőtt ő elment, nagyon szerette ezt a dalocskát, mert hozzá tudta
képzelni az ő tündér anyukáját, de az utolsó sorra sajnos nem emlékezett. Pedig
tudta, hogy az a legszebb sor. Így szokás szerint, hangocskája hirtelen akadt
el.
De valaki befejezte helyette az utolsó sort, ami
után mindig áhítozott. A valakinek pedig gyönyörű hangja volt. Miryu mégis
megijedt tőle. Hevesen verdeső szívvel fordult hátra. Egy Sehun alkatú, de
sokkal gyönyörűbb, ártatlanabb fiú mosolygott rá, vele egy magasságba guggolva.
- Szia! – köszönt rá, mire a kislány pislogott
párat. – Ne aggódj, nem foglak bántani!
- …Szia! – motyogta Miryu. – Te ki vagy?
- Az én nevem Taemin. És a tied?
- Miryu vagyok. – Hajolt meg a kislány esetlenül, mert
úgy érezte meg kell hajolnia a gyönyörű fiú előtt, mire ő elmosolyodott,
tekintete ezer fénnyel ragyogott fel. – Az ajtó mögül jössz?
- Igen, onnan jövök. De neked oda soha nem szabad
bemenned. Nekem pedig kijönnöm nem szabadna.
- Mégis kijöttél.
- Beismerem. – Mosolyodott el ismét. A mosolya is
szép volt. Szénfekete haja mellett pedig fehér bőre enyhén kísérteties volt.
Mintha csak papír lett volna bőre. Miryu kíváncsi volt, tényleg papír-e. –
Keresek valakit. – zökkentette ki a fiú – Egy lányt. Aprócska, nagyjából
ekkora. – nyújtotta fel kezét, hogy mutassa a magasságot. – Fényes fekete haja
van, bíborszínben csillog a napfényben. A szeme pedig hatalmas és kékes. Mint a
haragos tenger, olyan sötét. Az arcán pedig van itt egy vékony ezüst heg. – Húzta
mutatóujját az elképzelt heg vonalán. – Nem láttál egy ilyen lányt, Miryu? – A kislány
nagyon jól tudta kit keres a titokzatos, gyönyörű fiú, de Dashimin riadt
tekintete, és szavai emlékeztették, akik az ajtó túl felén vannak, mind
rosszak.
- Nem ismerek ilyen lányt. Mindössze hat éves
vagyok. Ő bizonyára idősebb nálam.
- Igen, ő idősebb. Igazad van.
- Sajnálom, de nem tudok segíteni neked.
- Semmi baj. – Egyenesedett fel Taemin, Miryu
gyanakodva figyelte. – Mennem kell. – nézett az árny az ajtóra, mint egy kutya,
akit gazdája hív, de nem tudja szót fogadjon-e. – Ígérd meg, hogy anélkül a
lány nélkül nem jössz be azon az ocsmány ajtón! – A kislány ártatlanul
bólogatott. – Mert aki ott van, nem ismer kegyelmet. Neki csak ez a lány tud
parancsolni. Vigyázz magadra, apró kis angyal! – Mosolyodott el az árny, majd
az ajtó fele indult és füstként szivárgott be a réseken.
Miryu még sokáig figyelte az ajtót és tanakodott,
majd szeretett apukája jött egy puha törölközővel, mentek fürdeni. A kislány
lelkesen pancsolt a nagy fürdőkádban, közben ezen a Taemin nevű, naiv, gyönyörű
fiún járt az esze. Teljesen megbízott benne, nem feltételezte, hogy hazudna.
Miryu úgy érezte, még senki sem tartotta őt ennyire szavahihetőnek az idegen
előtt és némileg mardosta a lelkiismeret, amiért hazudott. De elhatározta, hogy
egy szót sem fog szólni Dashiminnek.
Este tíz is elmúlt, mire csend telepedett az egész
házra és az édesapa még egyszer körbejárta a házat. Csókot lehelt három lánya
homlokára, majd menyasszonya mellé feküdt a hívogató ágyba. Kialudt az utolsó
villany is.
A csendben pedig meztelen kis talpak találkoztak a
padlóval, kulcs fordult halk nesszel egy zárban, majd lánc csörgött nyájas
kígyóként az egyik szoba sötétjében.
Némileg
lenyugodva mentem el zuhanyozni, majd bújtam bele hófehér hálóingembe és
fésülgettem kusza tincseim, mikor Sehun szólt, hogy Taemin visszament a
birodalomba.
Még elmosogattam
a teás bögrém, hosszan áztattam a kezem a csap alatt a langyos vízben, de nem
használtam az erőm, csak élveztem a víz simogatását. Még ez a kis kényeztetés
is némi üdeséget csempészett az estémbe.
Anyáékkal és
Minseokkal kötöttem ki a nappaliban, valami kosztümös, viktoriánus korabeli
filmet nézve. Ugyan egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem, aludni úgy sem
tudtam volna.
De egyszer a
hosszú és unalmas filmnek is vége lett és mind elmentünk aludni. Bebújtam a már
alvó Sehun mellé a nagy és hideg ágyba, bőven volt hely benne, és
elhelyezkedtem. Mégsem jött álom a szememre. Csak hallgattam az öreg ház
neszeit. Az apró nyikorgásokat, mintha maga a ház is lélegzett volna és
figyeltem a függöny résein beszűrődő utcai lámpák narancs fényét. Mikor
elhaladt egy autó, mintát húzott a plafonra.
Halk sóhajjal
fordultam oldalamra. Már szinte félálomban lebegtem és talán sikerült volna
elaludnom egy kis időre a zavaros álomképek közt, amiket tudatalattim festett
szemhéjamra, mikor sikolyt hallottam. Zihálva, fülemben dübörgő vérrel ültem
fel, de a házban némaság uralkodott saját szívem dobogásán kívül. Idegesen
füleltem. Léptek.. Azután a fejem felett csörgött lánc, mire a plafonra néztem.
Valaki az emeleten. Viszont Miryu szobája a ház másik végében volt. Fölöttem
nem is volt szoba, csak fal. Rögtön tudtam honnan érkezik hozzám a nesz.
Félelmet abban a pillanatban nem ismerve ugrottam ki a paplan hatalmas súlya
alól és rohantam. Feltéptem az ajtóm, átszeltem a nappalit, még a kanapét sem
kerültem ki, hanem átvetődtem felette, majd keresztül rohantam a konyha
holdfény lepte, hideg padlóján, mintha kilométereket tettem volna meg. Az
előszobában sötét volt, de ismertem a járást, vakon vágtattam fel az emeletre,
kettesével szedve a fokokat a néma, új lépcsőn, meg-megbotolva hosszú hálóingem
szegélyében. Megpróbáltam kinyitni Miryu fehérre meszelt ajtaját, de nem nyílt.
A kislány biztosan bezárta.
- Kérlek, ne
bántsd! – Nyöszörögtem és éreztem, könnyek gyűltek a szemembe. Megfogva a
kilincset, vállam dobtam neki, de még csak meg se moccant az ajtó. Egy
könnycsepp utat talált arcom sima bőrén. Csak reszkető kézzel szorongattam a
fémkilincset, mikor kulcs fordult a zárban és Sehun belülről tárta ki az ajtót.
Magamhoz öleltem volna önmagam megnyugtatására, de most nem volt időm rá. -
Maradj távol az ajtótól! – Parancsoltam a néma árnyra és átsietve a szobán
körmöm szakadtából kezdtem tépni a masszív láncokat. Ujjaim hamarosan véres
nyomokat hagytak az ajtó pergő festékén, mégsem adtam fel. Minden pillanat és
minden elejtett vércsepp számított. Már mindkét tenyerem beborította a fémes,
sós folyadék, mikor a láncok kicsúsztak láthatatlan tokjukból és a jól ismert
ajtó halk, szinte üdvözlő nyikorgással tárult ki előttem.
Miryu érdeklődve lépte át a határt a két világ közt,
majd alig érkezett meg erre az idegen helyre, az ajtó becsukódott mögötte.
Szent célja volt, hogy megmondja az itt élő idegeneknek, ne merészeljék bántani
Dashimint. Hamarosan egy magas alakot pillantott meg, így felé igyekezett.
Elsőre azt hitte Taemin lehet az.
Az idegen hamarabb felfedezte jelenlétét, minthogy
odaért volna hozzá. Lassan fordult felé, arca rideg volt, majd egy bizarr
mosoly terült el rajta, ami sehogy sem illett finom vonásaihoz, mély tekintetéhez.
Miryu félt, de kihúzta magát.
- Lám, lám mit sodort ide a szél. – Mormolta a fiú.
Ő is olyan szép volt, mint Taemin, mégis valahogy természetesebb. Ez a modor
nem illet hozzá. – Te volnál a szoba új tualdonosa? Dayounggal tudtam mit
kezdeni. – hümmögött – Dashimin naivan belém szeretett. – kuncogott fel
hátborzongatóan. – De veled sajnos semmit sem tudok kezdeni. Sajnálatos. Meg
kell, hogy öljelek. Pedig egy nap biztos gyönyörű nő leszel. Nekem viszont
nincs annyi időm.
- Kai, csak egy kislány. Nem ölheted meg! – Miryu a
hang irányába nézett, Taemin szinte a semmiből tűnt elő. Olyan, mint Sehun.
- Miért ne ölhetném meg? Itt én rendelkezem. Ez az
én földem. És meg akarom őt ölni. Megölöm, aztán babát csinálok belőle.
- Kai..
- Hallgass! – Csattant fel a gonosz fiú, és Taemin
nyögve szorította hasára kezeit, majd véreset köpött. Miryu ijedtében
felsikított. Ilyet még csak a tévében látott, akkor is csak véletlen. – Most te
is hallgatni fogsz. A hangod sérti a fülem. Apró babám. – Vigyorgott a fiú és
láncok csavarodtak elő ruhája ujjából. Vastag hajóláncok voltak, ember meg se
bírta emelni őket. Miryu patakzó könnyekkel hátrált tőle. Ő csak nővérét akarta
megvédeni ettől a gonosz fiútól. A gyönyörű Dashimint. Aztán a gonosz fiú
ütésre emelte láncát és Miryu összeszorította szemeit. Dashiminre gondolt.
Nővére, pót anyukája szeretetére, arra hogy az a szeretet talán most is
megmenti.
- Anya…
Kai már az ütés gondolatának pillanatában tomboló,
forró elégedettséget érzett mellkasában és minden figyelme áldozatára
összpontosult. Imádta ezt az érzést.
- Jongin, nem! – Éles kiáltás zökkentette ki
támadásából. A név, amin szólították, végigszáguldott tudatán, tekintetét
felemelte áldozatáról. Hófehér hálóing és majdnem ugyanolyan sápadt bőr,
mindenfele repkedő bíborfény fekete tincsek, a tekintete pedig a tenger
haragja.
- Dash.. – suttogta elvarázsolva, nem rántotta
tovább láncát, így az kellemetlen robajjal zuhant mellé a földre, áldozat
nélkül. Aztán a lánc másik vége is földet ért, kicsúszva a démon karcsú ujjai
közül. Jongin elveszetten állt a lánnyal szemben, mint aki eddig a percig
egyáltalán nem tudta ki is ő és hová tart. De már tudta. Ő Jongin. Aki új
szívet kapott ettől a kis csodától. Aki meg is halna ezért a lányért.
Szeme sarkából látta Taemint, aki a lányhoz lépett.
Hallotta árnya halk hangját, de csak féltékeny fájdalmat érzett.
- Dash.. én… szeretlek, hiányoztál.. – Motyogta az
árny, nem tudta mit mondhatna még.
- Te is hiányoztál, Taemin. – Suttogta a lány, majd
gyengéden ölelte magához az árnyat.
Jongin elárultnak érezte magát. Taemin eddig
mellette volt, de most Dashimin visszaért. És ő maga is szerette Dashimint.
Nagyon. Tulajdonképp ő volt az egxetlen, akit valaha is szeretett.
- Én… én is szeretlek. – A szavak meggondolatlanul
csúsztak ki a száján. Csak azt mondta, amit helyesnek vélt. Hangjában azonban
túl sok volt a sértettség, és túl sok volt hallható a lelkét uraló fájdalomból.
- Bántottál… - Engedte el a lány az árny nyakát és
szemeibe nézett. Csak rá figyelt végre.
- Kai bántott. Amint tudtam uralkodni rajta,
megbántam mindent. De a hangod… az egyetlen dolog, ami kordában tudja őt
tartani. – Hajtotta le fejét szégyenkezve.
Megesett a
szívem rajta. Még mindig szerettem őt, hiába éreztem megannyi fájdalmat a
szívemben miatta, a szeretetem még mindig erősebb volt. És most olyan
elveszetten állt ott előttem. Ahogy figyeltem, egyre csak szeretet éreztem
iránta.
- Unnie, menjünk
haza! – Suttogta Miryu, mire hozzá fordultam és finoman karjaimba vettem, majd
kicipeltem. Tudtam, hogy Jongin és Taemin is jön utánam.
Gyengéden
fektettem az ágyába a kislányt, elakadó lélegzettel nézett a hátam mögé.
- Ne aggódj, nem
fog bántani! – Mosolyogtam le rá. – Sehun itt maradjon veled?
- Igen unnie.
- Gondolom,
úgyis van mit megbeszélnetek. – Mosolygott Sehun ahogy végigmérte a sarkamban
toporgó démont. Tudtam, hogy árnyam egyáltalán nem látja veszélyesnek Jongint.
Csak intettem a fiúknak és elindultam lefele, Taemin hangtalanul csukta be az
ajtót maga mögött, majd leosontunk a lépcsőn a szobámba.
- Ez a szoba
jobban tetszik. – Nézett körbe Jongin, majd rám emelte bánatos tekintetét. –
Nagyon hiányoztál. Amikor elmentél… én… én azt hittem megbolondulok. Úgy fájt. –
Lépett hozzám közelebb és megérintett arcom. – Nem akarlak többet bántani.
Engedd meg, hogy vigyázzak rád! Kérlek!
- Megengedem.. –
suttogtam hosszú szünet után és megfogva kezét, rendesen arcomhoz érintettem.
Olyan boldognak tűnt most. – De idő kell, hogy ismét feltétel nélkül bízzak
benned.
- Minden időm a
tiéd. – Lehelte, majd ajkait homlokomhoz szorította. Ezelőtt nem is tett még
ilyet, így megrökönyödve vártam a végét. Bizonytalan, várakozó tekintettel
nézett le rám, akaratlan is könnybe lábadt a szemem, ma éjjel már másodjára. A
lelkem mélyén már jól tudtam, ez a fiú soha nem szeretett még előttem senkit,
és nem fog érzelmekkel ragaszkodni utánam sem. Tudtam, ha elfogadom a
szeretetét, hatalmas felelősség nehezedik rám, ha Kait csak én irányíthatom. De
ebben a percben, ahogy a szemembe nézve várakozott, rám várt, úgy éreztem,
képes vagyok kordában tartani démonját, ahogy Taemin közelsége is teljesen le
tudta nyugtatni az enyémet.
Végül tenyerem
tarkójára siklott és előre húzva fontam karjaim nyaka köré, öleltem magamhoz.
Karjai egyre magabiztosabban fonódtak derekam köré és egy mély sóhaj szakadt
fel mellkasából. – Mindent meg fogok tenni, hogy ismét az enyém legyen minden
bizalmad. – Suttogta a fülembe. Szavai nagyon jól estek és úgy éreztem,
halálosan komolyan gondolja a dolgot.
- Tudom, hogy
újra képes leszek megbízni benned. – Engedtem el halvány, könnyes mosollyal,
majd Taemin fele fordultam. El akartam mondani neki, hogy hiszek benne, hogy
egy nap minden helyreáll, de bennem rekedtek a szavak, mikor megfordulva
karjaiban kötöttem ki.
- Mindenre
emlékszem. – Nézett le rám gyanúsan csillogó szemekkel. – Hogy mennyire fájt,
hogy minden küzdelmem ellenére Kait mindig jobban szeretted. Hogy mit tettél
velem. – Majd megszakadt a szívem a szavak hallatán. El akartam mondani, hogy
téved, nem szerettem jobban Jongint soha, de nem hagyta. – Hogy én voltam az
egyetlen, aki mindig melletted állt. Szeretlek és emlékszem… emlékszem, hogy
bennem bíztál először, én voltam az első férfi, akinek önként odaadtad magad, a
csókjaid, az ölelésed, azt mondtad szeretsz. És tudom, hogy így is érezted,
nagyon jól tudom. – Suttogta, nem volt időm mit hozzáfűzni, mert ajkai már
birtokba vették enyémeket. És hónapok óta most éreztem azt, hogy hazaértem.
Otthon voltam ott a karjai közt, a csókjában. Tudtam, hogy hosszú az út, mire
ismét minden rendben lesz, Jongin pedig megtanulja uralni Kait, és teljes
biztonságban leszek a karjaiban, de most, hogy Taemin ismét az enyém volt,
minden előttem álló küzdelem könnyebbnek festett.