XXIII.

Hosszasan üldögéltem egyedül, mikor valaki ismét mellém telepedett. Reményeim ellenére nem Taemin volt. Sehun aggodalmasan ráncolta homlokát, miközben pillantásom kereste. Álmatagon néztem szemeibe, mire még inkább elfelhősödött a máskor tiszta, ragyogó tekintet.

- Minden rendben?

- Persze, csak elkalandoztam.

- Olyan elhagyottnak festettél. Hol van Taemin?

- Nem tudom. - Vontam vállat. – Te mit csináltál eddig?

- Anyukádnak segítettem. Nemsokára menned kell a suliba. Tudod, ma délutáni tanítás van.

- Sajnos ezt nehéz lenne elfelejteni – Fintorodtam el, mire elmosolyodott és megsimogatta fejem.

- Csinálok uzsit rendben? – Állt talpra, Miryu már rohant is a nyomában, Jongin pedig mosolyogva közeledett felém, ha akartam se tudtam volna viszonzatlanul hagyni édes mosolyát. Csak szorosan mellém telepedett, majd hozzám bújt. És most pont ilyesmire volt szükségem. Csendes támogatásra. Vékony ujjai térdemen kalandoztak, elgondolkozva figyeltem útjukat.

- Mikor elmentél… ismét megfagyasztottam a szívem. – Mondta halkan, mire csupán felé fordultam és orrom hajába fúrtam. – De három napig se bírtam ki. Rád akartam gondolni és kínozni vele magam. Ápolgatni és szeretni, amit adtál. Akár a herceg a rózsáját. – Halvány mosoly költözött szám sarkába és belepusziltam hajába.

Hamarosan ismét csend telepedett közénk. Kellemes, békés, mély csend. Nem volt kedvem elmozdulni innen, főleg nem az iskolába. Most biztonságban éreztem magam szeretetével körbevéve, de tudtam, amint messzebb kerülök tőle, Taemin gondolata ismét befurakszik fejembe és kínozni fog. Nem akartam.

Sehun mégis megjelent ismét, hogy kész az ebéd, azután mennem kell.

- Hova kell menned? – Ölelt magához Jongin jóval szorosabban, mint megszoktam.

- Iskolába. – Cirógattam meg kézfejét, minek következtében kelletlen szusszanással elengedett. Kéz a kézben mentünk ebédelni, Taemin pedig nem volt bent a többiekkel, újabb tüske volt ez érzékeny kis szívembe. Csak a tányéromra koncentrálva ebédeltem meg, majd mentem készülődni. Jongin az ajtó belső oldalának dőlve figyelt.

- Mi a baj? – Állított meg, mikor mentem volna ki és egy kézzel finoman megcirógatta arcom. – Ugye nem én mondtam valami rosszat? – Ellágyultam szavai és ártatlan hangja hallatán, pislogását figyelve.

- Nem a te hibád. – Fogtam meg arcomon nyugvó kezét és tenyerébe csókoltam. Halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

- Nagyon vigyázz magadra! – Suttogta ajkaimra, majd engedte, hogy elinduljak. Hosszú volt az út a suliig, el is felejtettem mennyire.

Jongin aggodalmasan nézett az iskolába tartó lány után. Nem tudta, de úgy érezte, ezek után mindig így fog érte aggódni. Egyszerre jó és rossz is. Nem tudta eldönteni, hogy inkább melyik. Azután eszébe jutottak a jelek, amikről Taemin beszélt Dashiminnel, így felszaladt az emeletre és bezárkózva birodalmába maga elé varázsolt egy tükröt a semmiből, úgy kezdte vizsgálni magát. Tényleg egy nyolc ágú csillag díszlett a hátsóján, bíborszínben játszva. Jobb helyen nem is lehetne… Megforgatta szemét, majd visszaöltözve inkább visszament a házba. Ekkortájt jutott eszébe, hogy sehol sem látta árnyát már órák óta. Furcsa volt ez a jelenség. Taemin utált árnyék lenni. De mivel sehol sem érezte a közelben, sejtette, hogy az Dashiminnel tartott az iskolába.

Az iskolapadok sorai közé már hosszú árnyékot festett a lassan lemenő nap, így az árny könnyedén rejtőzhetett el közéjük. Nem akart otthon maradni a lány nélkül. Dashimin nem tudta mit is jelent számára az a jel, vagy, hogy mit jelképez a démonvilágban. És mekkora szégyen, ha egy testet több is díszít.. Neki, mint árnynak nem volt jele, így a lányon nem mutatkozott meg együttlétük, csak Jonginé, a dupla csillag. Egy kisebb és egy nagyobb. És látta is a lány combtövén ma reggel. Tudta, hogy az csak a démon jele, mégis minden jel valahogy utalt a démonra. Az egyik csillag ő volt hát. A testvére.

A jelek a régmúltban csak a valós démonmestereknek adattak meg. Párjuk pedig az első közösüléstől viselte azt. Így ha árulás történt, megcsalás, a korábbi jel halványodni kezdett és megjelent a test egy másik pontján a rivális jel. Az első pedig pár hét elteltével teljesen felszívódott. Taeminnek pedig már nem volt pár hete. Maximum egy-két napja.

Elkeseredetten, rajongva figyelte a tankönyve fölé hajoló Dashimint, teljesen lekötötte, amit olvasott. Ajkai néha megmozdultak, ahogy mondta hangtalan a szöveget. Előre hulló haján sütött át a nap az ablakból, így az teljesen bíborfényben ragyogott és sugarasra törte át arcára a fényt a tincsek sora. Felső ajka, kis orra teljesen árnyékba veszett, alsó ajka azonban nedvesen csillogott a kora nyári fényben a sok harapdálástól. Élete végéig el tudta volna nézni, el tudott volna élni ezen a látványon. De ő már halott volt… És most a szívét is annak érezte. Nem tudott hű maradni ahhoz az egyetlen lányhoz, akit mindennél jobban szeretett. Még Jonginnak is sikerült. Taemin testén azonban Hayana jelén kívül még díszlett pár. Fájó sóhajjal simította kezét alhasára. Talán már el is tűnt a kics csillag.

- Hol voltál? – Nézett belépő árnyára Jongin, Dashimin egyik fura regényéből felpillantva. Mégis ki bukik a vámpírokra?

- Nem fontos. – Mondta Taemin rideg hangon és átsétálva a szobán begyalogolt a falba. A démon értetlenül pislogott egy darabiig, majd visszafordult a könyvhöz. Dashiminnek is jönnie kellett hamarosan. Már nagyon várta haza.

Tíz perc sem telt bele és az ajtó kinyílt, Dashimin mosolya ragyogott be a résen, Jongin tekintete pedig felcsillant.

- Hiányoztál. – Rohant a lányhoz és a karjaiba zárta.

Kissé meglepő volt Jongin kitörő öröme, mikor hazaértem, mosolyogva viszonoztam ölelését, simogattam tarkóját, puha haját. Sokáig nem engedett el, majd kezei derekamra siklottak le és ajkai máris enyémeket kényeztették. Ujjaim a finom, sötétbarna, selymes tincsek erdejébe futtatatva viszonoztam lelkes üdvözlő csókját.

- Ennyire hiányoztam? – Cirógattam meg arcát, mikor ajkai halk, kellemes cuppanással váltak el enyéimtől. Heves bólogatás volt a válasz és ismét megízlelhettem puha párnáit, mert hajolt is vissza hozzám.

Fogalmam sincsen meddig álltunk csókokba simulva a szobám közepén, de az ajtó nyílása és Sehun diszkrét torok köszörülése zavart meg minket.

- Lassan ideje lenne vacsorázni és a kishölgyenk leckét is írnia kell még ma. – Elmosolyodva simogattam meg a fintorgó démon mellkasát és táskám lerakva elindultunk ki. Ilyenkor vettem észre mennyit is változtam mindössze pár hónap alatt. Közvetlen értem másokhoz, nem rettegtem az emberektől nem rándultam össze, ha közeledtek felém, vagy ért hozzám valaki az engedélyem nélkül. És ezt mind Taeminnek köszönhettem. Ezért fájt még inkább hiánya. Vele a legbiztosabb pontom volt oda.

A hiányolt árny kint volt a nappaliban, a kis Miryuval hajoltak a munkafüzet fölé. Taemin felpillantott, mikor megérezte közeledésünk, de aztán el is fordult. Miért akarja összetörni a szívem? Megremegett a gyomrom attól a semmit mondó tekintettől, ugyanekkor Jongin ujjai körbefonták enyémeket, némi halovány vigaszt nyújtva, hogy nem maradtam egyedül. De ez most túlzottan fájt. Ott égett a tegnap éjjeli csókja az ajkaimon, ha eszembe jutott, most pedig észre sem akart venni. Akkor sem volt ilyen rideg, mikor nem emlékezett rám. Fogalmam se volt mi lelhette. Inkább visszanyelve sértett könnyeim, a konyhába mentem. Ha ő így, én is így. Bármennyire fájni is fog.

- Minden rendben? – Kérdezte Jongin lágyan és derekam kezdte simogatni.

- Túlélem. – Mondtam fojtott hangon, szemeim már megteltek könnyekkel.

- Beszéljek vele?

- Nem. Nem kell. Azt mondta nem akarja a jelet. Elég egyértelmű volt. Felfogtam, nem kell a számba rágnia. – Bólogattam szipogva, konokul felszegve állam. Apró csókot lehelt az arcomra válaszul, Sehun pedig a kezembe adott egy tányért.

- Falazok neked, vidd be a szobába nyugodtan! – Nyomott puszit buksimra. – Aztán majd megyek én is. – Csak biccentettem és felszusszanva átszeltem a nappalit, Taemin fele se nézve, csak elsírtam volna magam és Jonginnal a sarkamban bezárkóztam a szobába. Bár úgy sejtettem, az árnnyal szemben nem sok egy zárt ajtó, ha be akar jönni, de engem megnyugtatott.

- Taemin, figyelsz?

- Ne haragudj, elkalandoztam. – Fordult vissza az árny a csukott ajtó bámulásából a kislányhoz. Soha nem érzett még ilyen komoly fájdalmat a lelkében. Nagyobbat talán igen, komolyabbat nem igazán. Csak a karjaiban akarta tudni a lányt, őt ölelni, mert őt igazán szerette. Mégsem érezte agát méltónak. Pedig ő volt az első férfi… ezt sosem feledte, egy percre sem. Ez volt számára a legnagyobb megtiszteltetés. Ő volt az első, akinek a lány a jelét adta.

- Hogy tanuljak, ha nem segítesz? – Háborgott a kislány, mire az árny bánatosan elmosolyodott.

- Ne haragudj kisangyal! Figyelek. – Bólogatott, Miryu pedig visszafordult a munkafüzethez és tovább színezett.

- Kéket!

- Kéket. – Nyújtotta Taemin mosolyogva a ceruzát. Bár őszinte boldogság lakozhatott volna a szívében.

Jongin unatkozva heverészett Dashimin ágyán, míg a lány tanult. D ez kellemes fajta unalom volt. Hallgatta a toll sercegését a papíron, Dash légzését, szívdobbanásait. Kész melódia volt számára. Néha ködös tekintettel a lányra pillantott. Ahogy gyönyörű pofiján erős koncentrálás tükröződött. Csofaszép volt.

- Kész. – Nyújtotta Miryu Taeminnek a kitöltött lapot a munkafüzetben. A fiú érzékeny csodálattal figyelte a gyerekrajzot. – Ez Sehun és én, anya és apa, az új anyukám apa másik oldalán, Minah és Minha, Miinseok, Jongin, itt van Dashimin – mutatott a lap közepén álló párra – és te. – Bökött a Dashimint ölelő alakra, a szemébe lógó hajjal. A fiúnak megremegett a szíve.

- Miért engem rajzoltál oda és Jongint csak mellé?

- Tae…Min. – Írt Miryu lassan. – Ugye?

- Igen, így van a nevem. – Bólogatott az árny, a kislány közben pár esetlen, remegős szívecskét is kanyarított hozzá.

- Mert tele van vele unnie füzete. Mikor tanul mindig irkafirkál. És ebből nagyon sok van. – Mire befejezte mondatát, az árny már ott sem volt.

- Dash.. beszélhetünk?

- Tanulok. – Az árny bosszúsan szusszant fel.

- Nagyon fontos lenne.

- Mindenkinek más fontos. – Jött a csendes, elgondolkodó, de hallhatóan hideg válasz. Kétségbeesetten nézte hát a lány hátát. Máris elkésett volna? Nem akarta megbántani a lányt. Egyáltalán nem.

- És ha tanultál? – Kérdezte óvatoskodva. Érezte magán Jongin kíváncsi tekintetét. Neki könnyű, senki sem bonyolította meg a dolgát azzal, hogy ellopta az emlékeit és érzelmeit, hogy aztán összekuszálva visszanyerje őket. – Ha tanultál, akkor beszélhetünk? Akkor szabad?

- Majd igen. – Ez némileg megnyugtatta az árnyat. Talán nincs veszve minden. Biztos volt benne, hogy el tudja magyarázni a lánynak, hogy a jelek ellenére csak őt szereti. Így némileg nyugodtabban telepedett le a földre és magához vette a lány egyik füzetét, aztán bele is lapozott. Hamarosan pedig boldog mosolyra fakadt. Tényleg ott volt a neve szinte minden oldalon, szívecskékkel körbeaknázva.

Hevesebben dobogott a szíve a gondolattól, hogy szeretik.

Órák is elteltek, mikor Sehun egyszer csak megjelent.

- Valaki téged keres Taemin.

- Megyek. – Állt fel az árny és halovány mosollyal utolsó, gyengéd pillantást vetve Dashimin füzetére, kiment a ház elé. Messze a felhajtó végén állt egy alak a szürkületben, az árny kihegyezett érzékekkel, figyelve indult arra. A férfi kalapot és hosszú szövetkabátot viselt.

- Lee Taemin? – Lesett rá a karima és gallérja közt.

- Igen…

Sok tanulnivalóm volt a közelgő év végi vizsgákra, így későn ettem csak meg a behozott vacsorát. Így a késői időpont és a szobai vacsora miatt csak Jongin társaságát élvezhettem, a családét már nem. Nem bántam, úgyis kivételes alkalom volt.

Vacsora után a démon beterelt a fürdőbe, a víz pedig hamarosan ellazított. Alaposan hajat mostam, majd a vízzel kezdtem játszani. Észre sem vettem mennyire elsuhant az idő, Sehun kopogása zökkentett ki. Összerezzentem, majd elzártam a vizet és kiléptem a zuhany alól.

Alapos törölközés után mentem le, belebújni puha hálóingembe. Úgy döntöttem, míg Jongin is fürdik, beszélek Taeminnel, hát az árny keresésére indultam.

De hiába szólongattam, néztem be mindenhova, vizsgáltam meg az árnyékokat, Taemint mintha a föld nyelte volna el. Eleinte arra gondoltam, meggondolta magát a beszélgetéssel kapcsolatban. Arra alapoztam, elmondása szerint nem akarja a jelet. De következtetést nem vontam le.

- Beszéltél Taeminnel? – Huppant a démon mosolyogva az ágyamra, miközben én kezem tördelve álldogáltam. Egy ideig csendben voltam, gondolkoztam, majd levegőt véve néztem Jonginra. Megráztam a fejem. – Nem? Hogy- hogy? – Újabb levegőt vettem.

- Jongin.. Taemin sehol sincsen. – Motyogtam idegesen, mire hitetlenkedve vonta fel fél szemöldökét.

- Nem hiszem, hiszen… - Lassan hallgatott el és mellkasára fektette tenyerét. – Taemin nincsen… sehol.

XXII.

Reggel kellemetlen ébresztőben volt részem, egy nagy sikoly kíséretében. Jonginnal egyszerre ültünk fel. Ő anyára, én rá és csupasz mellkasára meredtem. Anya pedig ránk.

- Miért nincs rajtad felső? – Motyogtam félálomban.

- Fáztál. – Vont vállat, mintha ez olyan természetes volna. Körbelestem, Taemin mosolyogva ült az ablakban Sehunnal. Volt mersze kettesben hagyni Jonginnal?

Anya sikolyára hamarosan Mingmin, Minseok és a lányok is rohanvást érkeztek. Addigra Taemin Sehun árnyékává olvadt.

- Mégis mi folyik itt? Ki maga? – Háborodott fel Mingmin.

- Kim Jongin. – hajtott fejet a démon – Dashimin barátja vagyok. – Mindkét szülő felháborodva nézett ránk, de azt tudtam anya miért haragszik.

- Szeretnék beszélni veletek! – Terelgetett ki anyukám mindenkit, még Sehunt is, majd becsukta az ajtót. Láttam, hogy Taemin az árnyékba bújva itt maradt és ez megnyugvást adott. – Mindent tudok. – ült anya az ágy felőlem eső szélére, Közben Jongin hátamhoz bújt, most nem zavart. – Taemin, előjöhetsz! – Anya hangja erélyes volt, így az árny kissé sután, esetlenül odalépkedett az ágyamhoz. – Miért vagytok itt? Mit akartok a lányomtól?

- Szeretem. – A válasz kórusban hangzott el, mire anyában bennrekedt a szó. – Valójában… - vakarta tarkóját Jongin – Taemin szerette őt előbb.

- De ő szereti jobban. – Mindketten meglepetten néztünk az árnyra, de ő csak mosolygott. Édesen, töretlenül. Anya sem igazán értette a helyzetet. – Meg is halna érte. Mindent kiállt érte. Dayoung támadását, a saját átkát és tudom, hogy még ennél is többet képes lenne. Szóval ideje volna megbocsátanod neki. – Hajolt hozzám Taemin és nyomott hosszú csókot ajkaimra, majd köddé vált.

Hamarosan pedig csengettek. Megjött Taemin.

- Szóval… te… szereted Dashimint?

- Mindennél jobban szeretem. – Bólogatott Jongin állát vállamra helyezve. – Mikor maga elment és Dashimin itt maradt… még nem voltam szabad.

- Szabad? – Nézett rám anya.

- Egy erős démonnő beleszeretett, de Kai – haragos torokköszörülést kaptam válaszul – vagyis Jongin nm szerette őt viszont. Ezért a nő egy méreggel megfagyasztotta a szívét, hogy senki iránt se érezhessen.

- De Dashiminnek hála ez az átok megszűnt létezni. Amint iránta éreztem, olyan intenzív és sok volt, hogy a gyengülő méreg nem bírt el vele. Már csak a megbocsátására várok, amiért bántottam őt. Akaratlan. – Tette gyorsan hozzá, egyre csak bújva és engem ölelve.

- Megbocsátani már Dashimin dolga. – Állt lassan talpra anya. – Szólok, ha kész lesz a reggeli. Sehun pedig ezentúl Miryuval alszik igaz?

- Sehun ott alszik, ahol szeretne. De igen, azt hiszem Miryuval fog. – Mosolyodtam el, akár anya. Hamarosan pedig kettesben maradtunk.

- Hogy van a kezed édesem? – Suttogta Jongin. Megfagyott ereimben a vér a becézés hallatán, szívem azonban hevesebben vert tőle. Közben ő beteg kezem vizsgálgatta. Már egyáltalán nem volt hideg, csak a tenyeremen levő sebes felület volt némileg hűvösebb, és fájt kissé. Lelkesen, gyengéden csókolgatta őket, majd alkarom, és haladt felfelé. Észre sem vettem és már rég a nyakam csókolgatta, harapdálta, hálóingem pedig épp kihullott vékony ujjai közül az ágy mellé. Meglepetten pislogtam, mintha az eltelt percek kihullottak volna a tudatomból. Csak ajkaim nem csókolta meg. És ez a gondolat, érzés frusztrált kissé, de mintha csak gondolataimban olvasna, elszakadt nyakamtól.

- Olyan rég volt már. – húzta végig mutatóujját ajkaimon – Ugye szabad? – Ejtette lejjebb fejét, mire hajába futattam ujjaim.

- Arra várok, bolond démon. – Suttogtam, mire meglepetten pislogott párat, majd sármos mosoly fakadt szája szegletében és ajkaimra hajolt. Karjai biztonságos börtönbe zártak és érezhettem mellkasomon szíve heves kalapálását. El se hittem, ezt én váltom ki belőle. Ajkai becézgették, kényeztették enyémeket. Hosszasan, nem törődve az idővel.

- Szeretlek… szerelmes vagyok beléd. – suttogta szemeimbe nézve – És ezen semmilyen tett, vagy bűn nem változtat. Akkor is szerettelek, mikor meg volt fagyva a szívem. Azért ez csak jelent valamit. – Ellágyuló tekintettel néztem rá. Nem tudtam volna mit válaszolni neki ezekre a szavakra. Tudtam, hogy megígérte, visszanyeri a bizalmam és a szeretetem, de nem hittem, hogy ilyen igyekezettel és romantikusan fogja tenni.

- Szeretnék a tiéd lenni. – Néztem szemeibe némi idegeskedés után, féltem, hogy kinevet, amiért hangot adok a ténynek, hogy vágyom rá. Nevetés helyett azonban csak levezette tekintetét ajkaimra, majd ismét megcsókolt, egyik keze pedig eltűnt a paplan alatt. Hamarosan egy fekete alsónemű landolt fejem mellett a párnámon.

Nem ujjai csúsztak hüvelyembe, mint máskor, és mint azt vártam, egyből forró, selymes tagja tört lassan utat még szűk belsőmbe. Vállába kapaszkodva ziháltam és ismerve az érzést, minél jobban igyekeztem ellazulni. Sokat várt ajkai, játékos nyelve kényeztették enyémeket, ujjai megtalálták egyre érzékenyebb mellbimbóm. Azt hittem ennél jobban már nem vágyhatok rá.

- Ölelj szorosan, kérlek! – Vezette ajkait fülemhez, majd mikor édes, rekedt suttogása elhalt, lassan megmozdult. Éreztem férfiasságán duzzadó ereket, ahogy súrolták hüvelyem egyre nedvesebb falát. Észbontó érzés volt. Sóhajtozva öleltem hátát, futattam végig ujjaim domborodó izmain. Még csak most fedeztük fel igazán egymás testét. – Szeretlek, Istenem, de szeretlek. – Suttogta akadozó lélegzettel, megborzongtam tőle.

- Jongin… - Ennyit tudtam mindössze kipréselni torkomon válaszul neki. Ebben a névben azonban minden érzésem benne volt.

Sokáig mozgott lassan, kényelmesen, olykor a legváratlanabb pillanatokban gyorsítva, mitől hangom heves, ziháló, már-már éles lett. Aztán karjait elvette fejem mellől és megtámaszkodott az ágy támláján, így magasodva fölém. Csodálva pillantottam rajta végig, mielőtt elképesztő hullámokba kezdettt felettemm, bennem. Éreztem, ahogy ettől forró izgalom önti el a testem, még inkább kívántam őt. Lábaim összekulcsoltam övéivel és fenekére tapasztva tenyereim húztam teljesen magamba. Ő elégedetten mordult fel, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Soha nem éreztem még ilyen mély érzést.

- Tartsd erősen! – Kuncogott, majd még beljebb lökte magát, amitől egy számomra teljesen idegen, kéjes nyögés hagyta el ajkaim. Úgy festett, őt nem lepte meg annyira, mint engem.

Nevén kívül pedig nem jutott eszembe más, csak a szeretlek szó.

Taemin kiválóan érezte magát a reggel folyamán. Nem hiába hagyta reggel kettesben Jongint és Dashimint. Szerette a lányt, mindennél jobban szerette. Mindenét. De tudta, Jongin mindent kiállna érte. Még árnyát is elvesztette kettejükért. Egy időre. És tisztán emlékezett, mikor a két démon először találkozott. Jongin mekkora utálattal és Dashimin micsoda csodálattal nézett a másikra. És hogy ez napok, kurta hetek leforgása alatt milyen gyorsan megfordult.  Ahogy visszaparancsolta Dash a démont az ajtó mögé. Akkor még Taemin szerette jobban a lányt. De Hayana elvett tőle mindent, a mindenét, Jongin azonmód megkaphatta saját érzéseit. És most, hogy Taemin is visszanyerhette legnagyobb kincsét, Jongin érzései nemhogy múlni látszottak, szinte egyre hevesebbek lettek.

Taemin az éjjel rádöbbent, akármennyire szereti a lányt, addig nem nyerheti vissza kegyeit, míg nem bízik meg Jonginban. Ezért hajlandó volt várni és minden erejével segíteni a két démon közt kibontakozó szerelmet. Tudta, Jonginnal szemben semmilyen módon nem nyerhet, mégis addig szeretett volna Dashimin mellett maradni, ameddig csak lehetett.

Reggel tehát ezért nem kelt imádott tündére mellett. De nem bánta. Jongint kizárva fejéből volt ideje megismerni a lány új családját. Az aprócska, csodás Miryut, a furcsa, rá mégis mosolygó, rideg ikreket, Minaht és Minhat, nameg Dash új bátyját, a mosolygós Minseokot, aki a lány új édesapját nyugtatta a nappaliban. Ugyanis a csukott szobaajtó mögül szűrődő angyali hangok túlzottan egyértelműek voltak. Taemint nem zavarta. Mert emlékei az övéi voltak végre, így nem volt oka féltékenynek lenni Jonginra. Mert ő volt az első, akinek a lány önként odaadta magát.

Dashimin édesanyja a konyhában szorgoskodott Miryuval és a kislányt felügyelő Sehunnal, Taemin hozzájuk csatlakozott. Az asszony bizonytalan mosollyal nézett fel rá.

- Holnap ugye nem te…?

- Nem. – Intett nemet az árny a fejével. – Csak ha ő akarná. – Az asszony bólogatott – Szeretnék bocsánatot kérni azért az éjszakáért!

- Életben van és boldog. Nekem ez a fontos. Nem tartozol bocsánatkéréssel.

- De a férje…

- A volt férjem őrült volt. Megerőszakolta a lányát egészen kicsi kora óta. Megérdemelte, amit tettél vele. Viszont, tényleg Jongin tette mindazt előzőleg? A férjemmel és Dashiminnel? Miatta volt minden reggel véres a lányom hálószobája?

- Dashimint Jongin egyszer bántotta. Akkor sem a hálószobában. – Hazudott Taemin nagyvonalúan.

- Az autóbaleset… igaz? De miért?

- Jongin érthetetlen okból gyűlölte Dashimint. Ellenben velem. És mivel nem voltam hajlandó hátat fodítani neki, bezárt engem. Cserébe azonban én is korlátoztam az ő szabadságát. Dashimin rosszkor volt rossz helyen. Jongin pedig elvesztette a fejét.

- Azóta egyszer sem bántotta őt?

- Mikor Dashimin elment. De akkor nem volt önmaga. Mondhatni hipnózis alatt állt. Ezért várja most Dashimin bocsánatát. – Az asszony ismét csak bóólogatott.

- És amit most csinálnak… az nem… nem veszélyes?

- Ez nem a Twilight Mrs. Kim. – Szólalt meg Sehun rosszallóan. – Maguk is csinálják. Csak Jongin talán kicsit dinamikusabb. – Taemin felkuncogott, az asszony pedig nevelő célzattal csapta nyakon a két fiút konyharuhájával.

- A lányomról beszélünk, több tiszteletet. Neked amúgy is a főnököd, vagy mid. Neked meg… - Taemin elmosolyodott. A mindenem, tette hozzá fejben.

- Tisztelem Dashimint. – Biccentett, mire a nő megenyhült. Eközben az eddig a nappaliban tartózkodó két férfi is megjelent.

- Nagyon szerethetik egymást. – Ingatta Minseok fejét perverz vigyorral, mire az apja rámeredt. Taemin kiválóan szórakozott.

Jongin ezelőtt még soha nem szeretkezett. Így legalábbis nem. Teste egésze nedves volt az izzadságtól, pedig csinált már jóval megerőltetőbb dolgokat is és minden egyes szeretlek, amely Dashimin édes hangján elhagyta tökéletes ajkait, biztosította felőle, minden tette helyes volt, amely ide vezette. Persze meg is hatódott. Eszébe jutott, mikor Taeminnel fiatal démonként a Han partján álltak. Szürke, szeles nap volt. Ő térdelve állt a folyóban és soha nem fájt neki annyira semmi, mint holtan látni a Leviathan lányát. Azt hitte az volt a szerelem.

Börtönében is csak erre tudott gondolni. Hogy elvesztegette a legnagyobb szerelmet életében. Dayoung nyújtott csekély vigaszt rövid időre, de keserűsége vele is hamar visszatért. És már értette, miért gyűlölte úgy Dashimint. A lány felborította ezt a hitét az első pillanatban, mikor meglátta fekete szemeit.

Elmosolyodva pillantott le kedvesére.

- Én is szeretlek. – Suttogta lekapaszkodva hozzá és az édes ajkakat megízlelve hagyta, hogy magával ragadja az orgazmus szédülése.

Soha nem volt még ilyen boldog, mint ezekben a percekben. És tudta, ez nem múló vágy és boldogság. Lihegve feküdtek egymás mellett, néha felhangzott egy-egy boldog kuncogás, majd a démon mosolyogva támaszkodott fel és vizsgálta kedvese arcát.

- Én… ilyet még soha nem éltem át. – Suttogta a lány, mire Jongin mosolyogva csókolta homlokon.

- Most már bízol bennem?

- Igen Jongin, bízom benned. – Simogattam meg izzadságtól nedves mellkasát. Egy ideig csak bámultuk egymást, néztem szép, meleg szemeit, majd éreztem, hogy besüpped az ágy mögöttem és Taemin ismerős, finom ujjai elhúzták nedves tincseim arcomból, majd hasam cirógatta, míg telt ajkai nyomódtak oda jó párszor állkapcsomra. Jongin kíváncsian nézett fel bátyjára.

- Ideje lesz reggelizni, már csak titeket várunk. – Cirógatta közben derekam. Fáradtan bólogattam, majd lassan felültem és kimásztam az ágyból. Felvettem egy világos kis nyári ruhát, közben éreztem magamon mindkettejük tekintetét.

Felkaptam a hajkefém és odanyújtottam Taeminnek. Felragyogott tekintete, én pedig gyengéd mosollyal ültem mellé és hagytam, hogy finoman fésülgesse hajam. Addig én az öltöző Jongint figyeltem. Ismét arra a fura anyajegyre tévedt a tekintetem.

- Az mi? – Kérdeztem rá végül, mire Taemin felpillantott és felkuncogott. Jongin azonnal igyekezett hátrafordulni, hogy lássa mi az az az.

- Nekem is van. – Mondta az árny és feljebb húzta pólóját, meg kissé lejjebb nadrágját, megmutatva az alhasán megbúvó, halvány kis csillagot.

- És rajtam is van ilyen? – Csak bólogattunk a démon kérdése hallatán.

- És mi ez?

- Nem tudod? – Kuncogott Taemin – Dashimin jele.

- A jelem? – Erre már Jongin is elmosolyodott, majd elém telepedve bújt bele ingébe.

- Igen, a jeled. Minden férfi kap egyet valahol a testén, aki… akivel szeretkeztél. – Bólogatott.

- Hű… - Gondolkodtam el.  – Akkor neked hogy nincsen több? Másoktól.

- Van egy Hayanatól. Ahogy Taeminnek is. – Mutatott az általam annyira csodált kulcscsontra, amin egy sarló hold díszlett. Valamiért rosszul esett ez a gondolat. – Az enyém már felszívódott. – Csodálkozott a démon bordáit vizsgálva.

- Idővel elmúlik. – Motyogta Taemin. Őt is bántotta valami. Kíváncsian néztem rá, de kerülte tekintetem. Válaszért pillantottam Jonginra, de csak feltápászkodott. – Menjünk enni! – Állt talpra Taemin is, együtt mentünk ki a konyhába.

Mingmin legnagyobb meglepetésemre majd felrobbant, de a haragos tekintetek csak Jongint sújtották, róla pedig lepergett. Miryu odaszaladt hozzám, mosolyogva emeltem fel.

- Szerelmeskedtél vele? – Suttogta nekem bizalmasan Jongint mustrálva, mire felkuncogtam, a démon pedig elmosolyodott.

- Igen.

- Akkor ő a szerelmed?

- Igen, azt hiszem ő az.

- És vele szerelmeskedtél? – Mutatott most Taeminre, mire elpirulva az árnyra néztem én is.

- … Igen. – Csak felkuncogott, majd Sehun karjaiba kérte magát, hogy aztán megossza vele frissen szerzett információit.

- Hogy van a kezed? – Fogta meg Taemin sérült kezem, mikor leültem a két testvér közé.

- Sokkal jobban, szépen gyógyul. – Az árny csak elégedetten bólintott, majd eszegetni kezdett.

Reggeli után a napsütötte hátsókertben kötöttünk ki. Miryu még barátkozott a rossz első benyomást tett Jonginnal, akinek most fülig ért a szája, láthatóan élvezte a napfényt. A lábam a kis medencébe lógatva nézelődtem, szerencsére anyáék nem tüntették el természetes forrás lévén. Taemin hamarosan mellém telepedett és rám villantotta azt az ismerős mosolyt, amitől rögtön hevesebben dobogott a szívem. – Reggel olyan szomorúnak tűntél… - Kezdtem bele kissé remegő hangon, remegő lélekkel.

- Szomorúnak? – Lepődött meg.

- Igen, mikor a jelekről volt szó. – Bólogattam párat. Rosszul láttam volna? Azonban kaptam egy sóhajt, majd bólintott és elfordította a fejét. Meg mertem volna esküdni, hogy ajkait is összeszorította. – Talán zavar valami?

- Igen, egy kicsit. – Meredt a vízre.

- Talán… nem akarod, hogy az a jel ott legyen? – Makogtam elpirulva, zavartan.

- Nem, nem akarom. De nem is akarok róla többet beszélni. – Állt fel, majd elsétált. Máris könnyek gyűltek a szemembe, ahogy hátát figyeltem.  Nem akarja… Úgy éreztem még soha senki nem bántott meg így. Már nem éreztem kellemesnek, csupán zavarónak a derűs napsütést, se a víz jóleső hidegét. Mintha elfújták volna a bennem égő, megingathatatlan lángúnak hitt mécsest, amit Taemin gyújtott alig pár hónapja.