XIX.

- Vízre van szüksége, igaz?

- Kristálytiszta vízre.

- Segíthetek valamit?

- Tüntesd el az undormányt! Nem akarom erre hazahozni.

- Rendben, számíthatsz rám. - Aztán megint sötétbe borult az elmém. Színes fénybuborékok táncoltak szemeim előtt és kellemes, de hideg zsibbadás uralta a testemet. Nem fáztam, csak hideg volt. Iszonyú hideg. A lelkem viszont fázott. Meztelen didergett, egyedül. Egy szerelmet elveszítettem, egy eldobott. Magányt éreztem és hideget, semmi mást. Az anyukámat akartam. Vele akartam lenni. Utána akartam menni.

Sehun szorgosan végezte rábízott feladatát. A vérfoltok hamarosan kioldódtak a szőnyegből és az ismét hófehér volt, kint száradt a hűvös tavaszi napon, akárcsak az ágynemű. Az árny reggelre végzett feladataival, utána csak az ablakban ülve pihent. Szerette az ablakot, akárcsak gazdáját. Ragaszkodott hozzá. Várta haza Dashimint és bizakodóan a legjobbakat remélte. Hitt Taeminben. Látta a fiú milyen szeretettel néz a démonra és látta, hogy Dashimin hogy szenved. Szerette volna eltörölni azokat a fájdalmakat. De ezt nem tehette meg.

Olyan szép vasárnap reggel volt. Elképzelte, hogy barátokként együtt mennek valahová. Akár vásárolni, akár egy közeli parkba, vagy együtt takarítják ki a lakást. Ott volt Taemin Dashimin oldalán, de ott volt Jongin is. Sehun behuny szemmel mosolyodott el. Jonginnal nem volt rendben valami, mégis így volt jó. Így volt tökéletes a kép. Még ha ott is motoszkált a tudata határán az az ismeretlen rendellenesség.

Tíz óra múlt, mikor Taemin kinyitotta a ház ajtaját és léptek dobbantak az előszoba padlóján. Dashimin megnyugodva nézett körbe a házban. Jobban biztonságban érezte magát itt.

- Most már elmondod mi történt?

- Előbb menjünk fel! – Válaszolt az árny halk hangon. A lépcső halk nyikorgása jelezte útjukat fel, majd hamarosan kitárult az emeleti szoba ajtaja és némi fény szaladt a folyosóra, megtörve az öreg félhomályt a folyosón. Dashimin belépett a világos szobába és meg sem állt árnyáig, szorosan ölelte magához ölelte.

- Tudtam, hogy hamarosan hazajössz. – Motyogta Sehun elégedetten. Sokáig álltak így, Taemin csak csendben, kirekesztve ült az ágy szélén mindeközben. A démon végül elengedte árnyát és a másik mellé telepedett.

- Jongin volt, igaz?

- Igen, megint ő volt. – Morogta az árny. Sajgó szívvel nézett a lány az ajtó felé, nem is sejtette, hogy a démon ott állt a túlfelén és figyelt. Figyelt minden rezdülést, hallgatta hangját és már ettől boldogabb, bár bűntudata mit sem változva mardosta. – Bár Hayana vette rá, megbocsáthatatlan. Majdnem belehaltál.

- Tudom. Elvette a hangom. Miért akarta annyira, hogy megöljön?

- Mert akkor szenvedett volna. – Válaszolta Taemin nemes egyszerűséggel. Dashimin jobban értette ezt, mint bárki más. Ismerte Hayana indítékait és tudta, hogy milyen reménytelenül vágyakozni Jongin után.

- Fura, de megértem őt. – Bámulta apró kezeit elgondolkodva.

Hayanat egy dolog miatt gyűlöltem. Az az egy dolog pedig Taemin volt. Amiért elvette a legnagyobb kincsem, az első igazi szerelmem. És a Jongin okozta csalódás csak megerősített ebben. Továbbra is éreztem iránta valamit. Elengedhetetlen szeretetet, de haragom és sértettségem most milliószor erősebb volt. Csalódtam benne azok után, amik köztünk történtek.

- Minden bizonnyal van okod megérteni őt. – Mondta Taemin halkan. Rápillantottam arcára, kedvesen nézett engem. – Most egy időre el kell mennem. – Szólalt meg óvatosan – Kérlek vigyázz magadra!

- Ígérem, vigyázok. – Simogattam arcát. Elmosolyodva fogta meg kezem, majd arcát belefordítva szorította ajkait tenyerembe. De most nem húzódtam, vagy menekültem el. Megbántam volna. Elmosolyodva nézett rám, mintha örült volna, hogy nem riasztott el. Majd megszakadt a szívem.

- Sietek vissza, vigyázok rád. – Állt fel és még visszamosolyogva kiment a szobából. Remegő sóhajjal szakadt fel mellkasomból a feszültség, de célomban nem ingatott meg ez a szerelem, ami hozzáfűzött és minden alkalommal levett a lábamról.

Előszedtem két nagy bőröndöt és pakolni kezdtem bele. Ruhákat, könyveket, tankönyveket, személyes holmikat.

Sehun meghökkent csuklása zökkentett ki a munkából.

- Mit csinálsz Dash?

- Elköltözünk. – Mondtam halkan. Így nem hallatszott hangom remegése.

- Akkor Taemin ezért nincs most itt?

- Nem, Sehun. Taemin nem jön velünk. – Csuktam le az egyik táskát. – Neki Kai mellett a helye. Az ajtó másik oldalán. – Sehun a vállamra simította a kezét és maga fele fordította, majd szorosan megölelt.

- Elmenekülni nem megoldás. Te is tudod.

- Ebben igazad van – motyogtam vállába – de Kai előbb utóbb meg fog ölni. Legközelebb minden bizonnyal már nem lesz szerencsém. – Az árny csak aprót sóhajtott, majd bizonytalanul, de biccentett.

- Rendben, akkor menjünk el innen.

- Ne hidd, hogy nincs lelkiismeret furdalásom Taemin miatt! De van, amit le kell zárni. És ez az.

- Nem hiszem azt. – Simogatta meg hátamat – Csak féltelek. Itt viszonylag biztonságban vagy.

- Már rég nem vagyok biztonságban sehol. – suttogtam – Főleg nem itt. – Csak jobban szorított magához.

- Akárhová mész, veled megyek. Ezt sose felejtsd el!

- Ígérem, nem fogom. – Engedtem őt el és könnyes tekintettel mosolyogtam fel rá.

- Na, ne sírj! – Simogatta arcomat, majd kaptam egy puszit is. – Minden rendben lesz. Ígérem. – Ölelt megint magához, mert ahelyett, hogy megnyugodtam volna, eleredtek könnyeim. Pólójába kapaszkodva bújtam hozzá és igyekeztem csak hátam simogató kezére koncentrálni.

Hosszú időbe telt megnyugodnom, majd elmentem megmosni az arcom. A tükörből egy meggyötört, keserves arc nézett vissza rám. Egy hónapja még közel sem így festettem. Egészséges, babás arc, hatalmas, csillogó szemek, hosszú, puha haj. Most arcom sápadt, beesett volt, a vágás pedig elcsúfította. Szemem szinte fénytelen, táskás volt, a sírástól pedig püffedt is. Épphogy vállam alá érő hajam pedig fénytelen, töredezett volt. Undorodtam magamtól. Nem értettem Taemin vagy Jongin hogyan tudott egyáltalán rám nézni. De már mindegy volt. Itt hagyom őket, még az elkövetkezendő tíz percben. És soha, de soha nem fogok visszanézni.

- Sehun, indulunk. – Nyitottam ki az ajtóm, mire felkapta fejét és leugorva az ablakból felkapta bőröndjeim, majd elindult ki. Telefonom kijelzőjét figyelve követtem, a házból kilépve pedig tárcsáztam egy számot. Öt csengés után egy jól ismert hang szólt bele. – Anya? Dashimin vagyok.

Kai elkeseredetten ért hozzá az ajtó kopott festékéhez, majd hangosan felsóhajtott. Mikor Dashimin elmondta Sehunnak, hogy elmennek, azt hitte, a szíve szakad meg. Az egyetlen nő, az egyetlen szerelem a világon, éppen magára hagyta őt. És erről csak ő maga tehetett.

- Sajnálom Dash. Szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban szeretlek. – Suttogta, mikor a léptek elhalkultak. Dayoung is valahogy hasonlóan hagyta el. De az más volt. Dayoung megharagudott rá mert túl ragaszkodó volt. De Dashimin, az édes, drága Dashimin annyi mindent megbocsátott neki. Elvette tőle Taemint, elérte, hogy azokat a borzasztó gyógyszereket szedje. Bántotta őt, meg akarta erőszakolni. És most, mikor ő maga annyira tudta mit érez, és mit szeretne a lánytól, az már nem tudott megbocsátani neki. De amit tett, az megbocsáthatatlan volt.

Fejét lehorgasztva sétált el az ajtótól. Mindent tönkretett. Nem csak a saját, de Taemin és Dashimin életében is. Mindent.

Mikor Taemin hazaért, behozta a megszáradt ágyneműket és szőnyeget. Mosolyogva ment fel Dashimin szobájába, alig várta, hogy láthassa a lányt, de nem volt ott senki sem. A szoba zavaróan üres volt. A szekrények, polcok és fiókok is. Mind. Tudta, Dashimin elment. Sehun pedig ment vele, vagyis nem jönnek vissza. Összetört lélekkel jrt körbe és huppant az ágyra, majd kezeibe temette arcát. Fejét mélyen lehorgasztotta, sose hitte, hogy valami így fájhat. Magát okolta, még ha lelke mélyén tudta is, ez mind Kai miatt van. Javarészt. Annyira emlékezni akart. Talán most még annyira, mint soha. Mert úgy érezte, akkor talán megtalálná Dashimint. Csak hogy tudja, biztonságban van és boldog.

- Vissza fog jönni, ugye? – Sóhajtotta elveszetten. – Vissza kell jönnie! – Bólintott az árny magának. Ebben a percben azonban még túl erős volt az összetört lány hiánya, hogy nem tudott reménykedni. A szoba látványától pedig rosszul volt, így köddé válva szivárgott be Kai birodalmába.

A démon megilletődve nézett rá. Nem várta ezt a pillanatot.

- Taemin, én… - és nem tudta mit is mondhatna. Soha nem bánt még igazán egyenlőként árnyával, de most nem tudott másként gondolni rá.

- Tudom, hogy nem akartad bántani. Most legalábbis nem. – Bólintott az árny. – De ami megtörtént, megtörtént. Már senki sem változtathat rajta.

- Mégis úgy érzem, hogy kell. Hogy belepusztulok, ha nem tehetek valamit. Ha nem fejezhetem ki neki, mennyire megbántam, amit tettem. – csuklott el a hangja – Hogy mennyire szeretem. El akarom mondani neki.

- Ez a bűntudat.. – Mormolta Taemin. – Akárhányszor hazudtam neki, ebben volt részem. – Kai megborzongott.

- Soha többé nem látom viszont. – Sóhajtott fel, majd lehunyta szemét. A bűbáj, melyre készült, önmagában tett egyfajta kárt, amit most áldásként várt.

Még utoljára mélységes szerelemmel gondolt Dashiminre, majd jégbe fagyasztotta saját szívét és Kai, a szörnyeteged gyengédséget mellőző, negédes, csábító mosolya felragyogott. – A démon élet hatalmi játszmák sora, kedves Taeminem. – Pillantott az árnyra, aki mellkasára fektetett kézzel állt. A fagy őt is érte. Érezte azt, amit Jongin, még ha neki nem is ártott. Nem készült fel erre. De ismerős érzés volt. – Ideje visszatérnünk a csúcsra. Sokan hiányolhatnak már bennünket.

- Minden bizonnyal. – Szegte fel az árny az állát és gazdája nyomában, mint hű háziállat, indult a birodalmon át, szórakozni. Még utoljára visszatekintett, bár tudta, hamarosan hazatérnek ide. Kai imádott itt lenni, Taemin jól tudta, és már ő maga is. Bár most nem töprengett rajta mi is az oka, tudta, hogy megvan az oka.

Anya mosolyogva fogadott minket és Sehunra sem nézett gyanakodva. Nem értettem hirtelen ezt a változást, édesanyám egyszerűen kivirult.

- Gyertek be! – Tárta szélesre kis lakása ajtaját. Kíváncsian néztem körbe. Minden anyára vallott ebben a lakásban. – Mindjárt főzök egy teát, pakolj le! – Mutatta Sehunnak egyik félreeső kis sarkot, az árny szorgosan cipelte oda a bőröndöket. Követtem anyát a napfényes konyhába, dúdolva tette fel a vizet a tűzhelyre. – Elmeséled nekem, hogy mégis mi ez az egész, amibe belekeveredtél? Taeminnel, ezzel az új fiúval, meg mi köze volt ehhez apádnak?

- Elég nehéz… elmesélni, de megpróbálom. – vettem mély levegőt – Van két világ. A miénk és a démonvilág.

- Démonvilág, értem.

- Ennek a világnak hat nagy birodalma van, hat vezetővel. Mint a királyok a régi időkben. Legalábbis én így gondolok rá.

- Hat uralkodó. – Bólogatott anya.

- És az egyik nagy uralkodó leszármazottja vagyok.

- Pontosabban a halála előtt az egyik ősödnek adományozta a lelkét és az egybeforrt az övével. – Jelent meg Sehun mosolyogva – És mint a gének, sorra öröklődött ez a féldémoni vonás a gyermekekkel. Míg meg nem találta a megfelelő gazdatestet. Hogy Dashimin lett, csupán a véletlenek műve.

- Hogy érted azt, hogy megfelelő? – Dőlt anya a pultnak.

- Dashimin testileg és lelkileg is egyaránt ellenállóbb és alkalmazkodóbb, mint az átlag.

- Jó, ezt értem. Ez a démonság olyan, mint egy évtizedek óta megbújó gén. És Taemin meg a… bátyja?

- Jongin egy egyszerű ember volt, Taemin pedig az ikerbátyja, ő maga korán meghalt. Egy démoni uralkodó pedig hatalmat és démoni lelket ígért Jonginnak, ha megöli azt, aki én vagyok.

- Azt, aki te vagy. – mondta anya velem egyszerre – Tehát Jongin megölte őt és így lett…

- Kai, a démon. Ugyanolyan örökölt lélek, mint én, tehát Jongin is megmaradt, összeolvadta a démonnal, Kaijal.

- És Taemin? – pislogott anya – Azt mondtad meghalt.

- Taemin egy árny, akárcsak Sehun. Képes bizonyos mértékig változtatni a külsejét, árnyékká válni, de ők már halottak.

- Így van, egyszer már meghaltunk. Én a második világháború alatt estem el, de ez egyfajta új esély a démonvilág jóvoltából. A mi feladatunk követni és szolgálni a démont. Ha ő meghal, mi is. Viszont fordítva ez nem érvényesül, ők nem függnek tőlünk. – Anya kicsit elszörnyedt.

- Ez olyan embertelen.

- Sajnos az. – sóhajtottam fel – De én mindig vigyázni ogok Sehunra – szegtem fel az állam, az árny nevetve ölelt maghoz, anya pedig mosolygott.

- Elég hihetetlen történet… de értem. És elfogadom, mert úgy érzem, más magyarázatot úgysem kapnék soha.

- És veled mi újság, anya? Szinte ragyogsz. – Anyukám kissé elpirulva kuncogott fel, majd megsimogatta fejem.

- Apád halála felszabadított. Nagyon jól tudom miket tett veled, de rettegtem, gyáva voltam megmenten a lányom. El kellett volna válnom tőle már régen. Annyit bántott téged kicsim. Nagyon jól tudom, Kai miért tette, amit tett. És inkább végignézném még egyszer, ahogy az a fiú kiharapja a torkát, csak ne kelljen megint a sikolyaid hallanom. Sajnálom kicsim. – cirógatta arcom – Viszont… talán az élet ajándéka, megismertem valakit a munkahelyemen. Apád emiatt is fordult ki magából teljesen. – pirult el anya. Kicsit szégyen, kicsit zavar volt látható arcán, mire felkuncogtam.

- Ez nagyszerű hír, anya!

- Igen… elvált férfi és vannak már gyermekei, családja, akik vele élnek. De rendes és kedves. És… megkérte a keze,m. – tette anyukám kezeit arcára, vigyorogva néztem rá. Olyan boldog volt.

- Akkor gondolom, hamarosan hozzájuk költözöl innen.

- Ami azt illeti igen is, meg nem is. Egy nagy közös otthonba költözünk. És szeretném, ha velünk jönnétek.

XVIII.

Néhány óra múlva Taemin felébredt. Sűrű bocsánatkérések között engedett el és kapkodta magára ruháit. Kicsit rosszul esett és ezt Jongin is látta rajtam. Gyengéden ölelt mellkasához, félve érintettem meg a tenyérnyomot mellkasán.

- Én sajnálom.

- Nem a te hibád bolond lány. – Nyomott csókot homlokomra. – Hogy van a kezed hercegnőm?

- Most nem fáj, mint éjjel.

- De még mindig elég hideg. – Cirógatta ujjaim. Szomorúan szusszantam fel. – Érzed, ha megérintelek?

- Egy kicsit már igen. – Erre némi melegség költözött tekintetébe, és tenyerembe csókolt. Ajkai égették a vágást, de nem mutattam jelét ennek az újfajta, viszkető, egészen kellemes kínnak.

- Lemegyek segíteni reggelit készíteni. Te pihenj csak! – Nyomott csókot ajkaimra, majd kibújt a takaró alól. Nem hittem volna, hogy meztelen. Jesszus, én is az vagyok? – Gyorsan felrántottam a takarót és belestem alá, de rajtam volt bugyi, meg egy bő, fehér ing. A fazont elnézve Taeminé volt. Jonginnak nem gombolós ingei voltak.

- Jongin, felküldenéd Taemint? Csöppentenem kell a szemébe. – Beszéltem ruhátlan hátsójához, épp ekkor készült belebújni egy nadrágba. Az ott egy nyolcágú csillag alakú anyajegy? Uramisten! – Elpirulva néztem a fehér takaróm ráncait a válaszra várva.

- Persze, aztán gyertek enni! – Húzott farmert, meg egy fekete, kötött pulóvert, pedig kint hétágra sütött az áprilisi, friss napfény.

Csendben vártam fel az árnyat, addig kikészítettem a szemcseppét és húztam egy melltartót az ing alá, aztán egy nadrágot is és beletűrtem a fehér anyagot.

Taemin hamarosan megérkezett, el is állt a szavam. Mióta szőke volt Jongin helyett egy pár hete, olyan sápadtnak láttam, de most megint hollófekete tincsei voltak. Úgy hozzájuk értem volna. Elképzeltem, ahogy ujjaim beleszaladnak selymes, fényes tincsek kissé kusza hálójába. A gondolatba is beleborzongtam. És azok a vállak! Édes Istenem, miért büntetsz engem? Miért nem tud ez az ember garbót hordani? – Ebből az izéből a fél mellkasa, vállai és kulcscsontja is kilátszott. Körülbelül egy percog csak bámultam rá, hajkefével a kezemben, ő pedig ajkát harapdálva bámulta a földet.

Végül halkan megköszörültem a torkom.

- Gyere, cseppentek a szemedbe, hogy tovább gyógyulgasson! . Csak bólintott és az ágyra mászott, majd ott várt. Leraktam a szemcsepp mellé a hajkefém és felvéve az üvegcsét, térdelve totyogtam mellé. Szófogadóan, ügyesen hajtotta hátra a fejét, és egész véletlen végigsimítva puha tincsein, tettem kezem homlokára, hogy kényelmesen hozzáférjek szeméhez. Mikor a cseppecske elérte szemét, sűrűn pislogott párat, de nem húzódott el, nem zárkózott vissza, csak bámult fel szemeimbe.

- Te is tudod azt… amire emlékeznem kellene. Igaz? – Hangja halk volt, kedves, de még nem érte el azt a szeretetreméltó csengést, amit eddig nekem intézett. – Bárcsak segíthetnél. – Érintette meg homlokomon nyugvó kezem. – Ha csak volna valami jelzés, ami visszahozhatná őket!

- Sajnos nem segíthetek. Nem szabad, pedig szeretnék. Várlak vissza.

- Közöd van hozzá.. – elkeseredett fintorral hunyta le a szemét – szörnyen sajnálom, hogy fájdalmat okozok neked.

- Nem haragszik rád senki sem, Taemin. Itt te vagy az egyetlen áldozat. – Igazam volt. Ha nem vagyok meggondolatlan, Taemin most is az enyém volna.

- De attól még fáj neked. – Fogta meg kezem és arcán végighúzva belebújt a tenyerembe, majd ajkait a sebre szorította. – Ha nem vagyok, ez sem fájna. – suttogta a bőrömre.

- Taemin, ezt kérlek ne! – Suttogtam elcsukló hangon, és elhúzva a kezem kimásztam az ágyból, majd siettem le reggelizni. Jongin furcsállva figyelt engem, majd a lehajtott fejjel érkező Taemint, aki felém se nézett, de én se felé.

- Istenem, mit tettem? – Nézett Taemin elkeseredve a kiviharzó lány után. – Most mivel bántottalak meg? – Suttogta leejtve vállait és csak nézett maga elé. Olyan hevesen dobogott a szíve, el se hitte. Nem tudta mi ez az annyira jó érzés, ami addig uralta a testét, míg Dashiminhoz simulta a háta és a tenyere ott volt az arcán, belecsókolhatott, egyáltalán megérinthette a lányt. Odalent viszont rá sem mert nézni, de gondolatai csak körülötte forogtak és szíve még mindig úgy verdesett. Érezte magán Jongin gyanakvó tekintetét, miközben a démon kanalazta a reggeli gabonapelyhét. Még ilyenkor is tudott fenyegető lenni, hihetetlen.

Jongint érdekelte volna, hogy mégis mi történt fent, amiért árnya szívroham közeli pulzussal bámul a reggelijébe, Dashimin pedig rá sem nézett az árnyra.

- Beszélhetünk? – Nézett a démon bátyjára, mikor kettesben maradtak a konyhában. Dash elment tanulni, Sehun pedig kötelességének érezte követni.

- Persze. – Dőlt Taemin a konyhapultnak. Évek teltek el azóta, hogy utoljára ilyen szabadon mozoghattak ebben az ősrégi házban.

- Mi történt odafent, hogy ennyire megfagyott a levegő köztetek? – Taemin csodálkozott. Gazdája annyira kedves, közvetlen volt. Figyelmes. Jongin akkor sem volt ilyen, mikor még nem fagyott meg a szíve.

- Én… csak elmondtam neki, hogy sajnálom, amiért miattam szenved. – Hajtotta le az árny a fejét.

- Ne lógasd az orrod! – Paskolta meg a vállát a fiú. – Kicsit fura lány, de hamarosan biztosan megérted majd őt.

Taemin végül magára maradt. És fájt a szíve miatta. Talán sosem fog emlékezni, pedig minden vágya emlékezni volt. Csak azokat az emlékeket akarta, amik ehhez a gyönyörűséghez kötötték.

- Megegyezhetünk. – Felkapta fejét a hangra. Hayana mosolygott rá a konyhaajtóból. – Az emlékeid, Kai szívéért. Csak ki kell vágnod nekem. – Nyújtott az árny felé egy díszes tőrt. A fiú tétovázva nézett rá, a nő pedig jót kuncogott. – Látom, hogy megölnéd, azért a kis egérkéért. Gyere, tedd meg!

- De ha megölöm Jongint..

- Tudni akarod milyen volt megcsókolni, a TE Dashimined? Jongin elvette őt tőled. Ő a tiéd. Nem veheti el tőled, főleg nem Jongin. Nem érdemli meg az a mocskos szörnyeteg. – Taemin keze megremegett. Már majdnem elérte a tőrt, mikor megtört a varázs.

- Szereti őt. Szerelmes belé. – Engedte le a kezét. – Nincs jogom kettejük közé állni, nincs jogom ítélkezni felette. Én csak egy árny vagyok, egy szolga és nem kaptam engedélyt önálló döntésre.

- Akkor bazd meg, Lee Taemin! És élvezd a fájdalmad! – Sziszegte Hayana és ahogy a nő eltűnt, egy emlék öntötte elméjét, mély intenzitással, szinte mintegy látomás. A konyhában voltak, Dashiminnel. A lány pedig bántotta őt. A sebeit, mindenét. A lelkét is. A szavakra nem emlékezett, csak arra, hogy fájtak neki. Aztán a hangok is derengeni kezdtek. „A te nyomorult szerelmed..” Elszorult a szíve.

- Nem, ez nem ő volt. – Rázta meg Taemin suttogva, hevesen a fejét. – Csak félt. Féltette Jongint. De engem nem akart bántani, nem bírt a hatalmával. – Ajkához érintette ujjait és szinte érezte a csókot, a csókokat, amiket kapott.

Hamarosan véget ért a kép, mert ő elvesztette az eszméletét. Megdöbbenve nézett szét a napfényes konyhában. – De nincs jogom közéjük állni. Én csak szolga vagyok. – Sóhajtott fel és elkezdett mosogatni. Már derengett egy két emlékkép neki, hiszen kötődtek ahhoz, amit kapott Hayanatól bosszúként. De most valahogy ő maga nem akart emlékezni.

Egész nap a tanulásnak szenteltem magam. Bepótoltam minden leckét, Baekhyun jó tanuló révén elküldte nekem őket. Délutánra ugyan fásulttá váltam, de addig nem hagytam abba, amíg nem végeztem. A kitartás fontos volt.

Jongin az ágyon heverészett, vagy engem zavart, nem hagyott figyelni. Sehun kedélyes mosollyal figyelt minket, de úgy éreztem nyomasztja valami. És ez volt az, ami a leginkább nem hagyott nyugodni.

- Szeretnék beszélni vele! – Súgtam a démonnak, mikor az megint némi szeretetért bújt hozzám.

- Rendben, én megkeresem Taemint. Kezdek aggódni érte. – Nyomott puszit arcomra, majd kisétált az ajtón. Kínos mosollyal néztem Sehunra, aki megszeppenve pislogott.

- Baj van? Valami rosszat tettem?

- Nem tettél semmi rosszat Sehun. Ne butáskodj! – Ingattam a fejem. – De úgy érzem bánt valami.

- Nem igazán fontos, butaság. – Visszakozott hevesen, pedig már leugrott az ablakpárkányról, de most visszaült. Felpattanva odasiettem hozzá és vele szemben feltelepedtem a széles párkányra.

- Semmi sem butaság, Oh Sehun. Főleg nem, ha egyik pillanatról a másikra leszel ilyen zavart. Mi bánt? – Nagy sóhaj, majd kisvártatva még egy.

- Tegnap.. mikor utánad mentek, én nem tudtam tenni semmit sem. Semmit. Azt se tudtam merre lehetsz. – Sütötte le a szemét.

- Sehun. – Lágyult el tekintetem és megsimogattam lábát. – Senki sem várja el, hogy ilyen légy. Én is pont olyan ügyetlen vagyok, mint te. – Kuncogtam, mire nagyokat pislogva nézett rám. – Majd összeszokunk, ne lógasd az orrod! – Böktem meg az említett testrészt, mire bizonytalanul elmosolyodott.

- Nem haragszol rám?

- Hogy haragudnék? Beszélsz itt bolondokat. – Nevettem halkan, mire kitárta karjait.

- Akkor kapok egy ölelést? – Kuncogva dőltem karjai közé és átkaroltam derekát.

- Köszönöm Dashimin. – Motyogta hajamba.

- Nincs mit megköszönnöd, Sehun. – Mormoltam pólójába és behunytam a szemem. Megnyugtató, otthonos illata volt.

Nem tudom meddig pihentünk így, ebben a furcsa pózban, de nagyon kellemes volt. Hajam piszkálta, én pedig végre nem a tanulásra gondoltam, hanem félálomban néztem ki az ablakon, majd ténylegesen le is csukódott a szemem.

- Elaludtál? – Kérdezte nagyon halkan, csak megráztam a fejem.

- Nem, csak pihenek. – Nyitottam ki a szemem, ismét a sötét ablakot figyeltem, semmi sem látszott a kinti világból. Viszont az üveg másik oldalán megjelenő ismerős arcot nagyon is láttam. Gonoszul vigyorgott rám. Elfelejtettem levegőt venni, tátogva hátráltam az ablaktól, minek következtében kellemetlenül nagyot estem a párkányról, még is még hátrább kúsztam. Sehun aggodalmasan sietett utánam és mellém ereszkedett fél térdre. Hayana arcára maszkírozott mosollyal követett, ezáltal átsuhant a falon és az üvegen, így már a szobámban állt. – Menj, menj innen el! – Dadogtam riadtan, kalapáló szívvel, mire csak kuncogott.

- És ha nem? – billentette oldalra a fejét – Nem félek tőled. Tulajdonképpen senki sem fél tőled. Csak egy riadt kisegér vagy. – Remegő lélekkel néztem fel rá. Magas nő volt. De nem voltam kisegér. Sehun védelmezően ölelte át vállam, de mit sem ért ő egy ekkora démonnal szemben. – Ez hatalmi játék kisegér, nincs itt semmi keresnivalód. Menj el te! – Mászott az arcomba, lehelete jeges volt és ismét fájdalom költözött mérgezett kezembe.

- Hagyd békén, Hayana!

- Ó, de édes! Már védelmez téged. – csapta össze tenyerét – Ne aggódj, nem fogom bántani, ha nem ad rá okot. Csak nála van valami, ami engem illet. Vagy inkább valaki. Mindössze őt kérem tőle, pontosabban a halálát. Szeretem őt, de sajnos azt hiszem ő nem képes ilyen gyarló érzelmekre felém. Ezért sajnos meg kell ölnöm. És mivel te nem voltál rá képes, hogy fájdalmat okozz neki, megteszem én. Pusztán a fenotípusodra van szükségem, hogy hozzáférhessek a szívéhez. És a méreg ezt mind már tartalmazza nekem. – Fogta meg a kezem, majd tenyérrel felfele fordította, de mielőtt cselekedhetett volna, elrántottam a kezem. Megrökönyödve nézett rám.

- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. – Néztem a nő szemébe.

- Te kis fattyú! – Kapott volna utánam, de legnagyobb meglepetésünkre Sehun vadul vetette rá magát.

- Menj innen Dash, menj biztonságba! – Szót fogadtam az árnynak és talpra állva kiszaladtam a szobámból, meg sem álltam a hátsókert szívéig, ott pedig ruhástól siklottam a vízbe. Viszont hiába voltam biztonságban, nem nyugodtam meg. Féltettem Sehunt, nagyon. Most voltam kisegér, nem szabadott volna magára hagynom.

Jongin aznap este elment Taeminnel a házból. Úgy érezte az árnynak szüksége van egy kis kimozdulásra és látszólag igaza is lett.

A városban járva az árny hamarosan sokkal jobban festett.

- Hayana visszaadott nekem egy emléket. – Szólalt meg Taemin váratlanul.

- Igazán? – kapta fel Jongin a fejét – És mit adott vissza?

- Az utolsó perceket, mikor még tudtam ki ő. Mikor bántott. – Jongin halkan felszusszant.

- Akkor én is bántottam őt. – Bámulta az alattuk hömpölygő Hant, ami egykor partra mosta a Leviathan első lányának holttestét. Akkor pont úgy szenvedett és bocsánatért könyörgött hozzá, mint mikor kis híján megfojtotta Dashimint. – Azt hittem soha nem bocsát meg nekem. – Taemin meglepetten nézte gazdája arcélét.

- Megint bántottad őt? – Kai a fejét rázta.

- Nem volt szándékos, csak baleset. Ideges voltam, te pedig sehol sem voltál. Kiborultam.

- Hányszor mondtam neked Kim Kai, hogy ne merészeld bántani azt a lányt? – fakadt ki Taemin hirtelen dühvel – Miattad vágta le a haját is, igaz? Nem kell válaszolnod, tudom. Egy pillanatra itt hagylak a világban egyedül és mindent a feje tetejére állítasz. – Jongin a kifakadás közben valami különöset figyelt, de Taemin önmaga volt, így nem válaszolt, nem emelte fel a hangját, csak egy széles, fura vigyor terült el az arcán. Majd hirtelen elindult a kőpárkányról leugorva. – Mit.. Mit csinálsz? Kai! – Rohant utána Taemin idegesen, ugyanis a démon amint talpra állt, tudta, hogy történni fog valami.

Jongin egészen hazáig kitartóan, céljában vakon bízva gyalogolt, de alig ért a ház előtti kavicsos kocsifelhajtóra, tudta, hogy valami nincs rendben.

- Taemin? – Nézett körbe, még sosem akart az árnyára támaszkodni, de most elbizonytalanodott nélküle. Taemin azonban nem volt ott, így egyedül rohant be a házba.

Minden helyiségbe benyitott, de biztos volt benne, hogy az a bizonyos gyomorszorító veszélyérzet oka az emeleten lesz, hát rohant Dashiminhez.

- Jongin, szerelmem! – Hayana negédes mosolya fogadta, de torkából Dashimin alig hallhatóan kétségbeesett hangja tört fel. A nővel szemben Dashimin állt Sehun felett, hullámzó mellkassal. Haragos volt. – Úgy hiányoztál. – Lépett hozzá a nő. Elbűvölőbb volt, mint valaha és az apró lány hangja összezavarta a gondolatait. A hang, amiért rajongott. Biztos volt benne hogy azt kell követnie és Kai győzött, Dayoung szörnye eluralkodott lelkén, a hideg vigyor pedig felragyogott.

- Te is hiányoztál, szépség. – simította meg a nő arcát – Komolyan azért vagy most itt így kiakadva, mert megszűnt az átkod? Nem szenvedtem még eleget szerinted?

- Ugyan, te sosem fogsz eleget szenvedni. – Simogatta meg Hayana a tenyérnyomot mellkasán, mire az kínzón lángolt fel.

- Ezt ő tette veled. Végezni akartam vele. – Mutatott Dashiminre. – Úgy döntöttem megölheted te. Szabad lehetnél, tiéd lenne a birodalma, rád szállna. – És ez a mondta bogarat ültetett a hataloméhes démon fülébe. A lányra szegezte szinte üres tekintetét, a láncok pedig csörögve találkoztak a padlóval.

Az a vigyor semmi jóval nem szolgált. Hideg, beteg és hátborzongató volt. Gyilkos. Dashimin némán, megrettenve figyelte a közeledő démont, közelgő gyilkosát. Akinek oda adta magát, és bizalmát. És ő már másodjára dobta el. A láncok kecses ívben, szinte elegánsan emelkedtek, majd egy pillanatra mintha megállt volna az idő, lebegtek, súlytalan. De a pillanat nem tarthatott örökké, a démon karja lerántotta a fegyvert és az elemi erővel vágott végig a lányon.

Sötét vér fröccsent a hófehér szőnyegre, édes, kesernyés illata betöltött a szobát. Kai pedig újabb ütésre emelt kézzel állt az összerogyott, mozdulatlan lány mellett, harminckilenc csapáson volt túl. Nehezen szedte a levegőt és mellkasa szaggatott. Hátranézett Hayanara tanácsért, de a nőnek nyoma veszett. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy itt lett volna valaha is. De a legvérfagyasztóbb a félhomályos szobában Taemin árnyékokból kibontakozó alakja volt.

- Hatalmas hibát követtél el. – Nézett gazdája szemébe, és ahogy a démon dühe visszahúzódott, Jongin is hamar ráébredt, mit tett. Oda akart rohanni Dashimin mozdulatlan kis kupacához, megvigasztalni, meggyógyítani, bocsánatot kérni tőle, milliószor, de nem tudott mozdulni. Csak jéggé fagyva bámulta a lányt. A dermedt csendben a leláncolt ajtó csörgő dörrenése puskalövésként hatott.

- Ne..! – suttogta a démon. – Kérlek ne! – Nézett hátra, majd Dashiminre. – Bármit megteszek, bármit. – Hangja hamarosan elhalt, ahogy a láncok utánanyúltak és karjaira, derekára csavarodva visszarántották a birodalomba, majd bezáródott az ajtó. Kezdetét vette valami új, mégis keserűen ismerős időszak. Ismét.Haya

XVII. 

Ma este Taemin ott maradt velünk végre. Csak őt tudtam figyelni, továbbra is lüktető ürességgel a mellkasomban, akárhányszor üresen pillantó szeme találkozott a tekintetemmel. Kihunyt benne minden, ami hozzám kötötte és úgy féltem, hogy ez makacsságom miatt örökre így marad. Jongin önként bevette volna a mérget. Erre az önző gondolatra megborzongtam. Hiszen szeret engem, azért tette volna. És én is szeretem őt.

Csendben voltunk mind. A démon a szilánkok ejtette vágást cirógatta tenyeremben, Sehun szinte némán szundikált az ablakban, Taemin pedig a majdnem teljesen elnémított tv-t szuggerálta. Néha arcélére lestem, de nem mertem rajta hagyni tekintetem. Kint borús, kissé szeles este volt, a hangjait hallgattam, mit beengedett az ablak.

Sorra elaludt mindenki körülöttem.

A tv kikapcsolva, sötéten meredt rám, a viharos szél zúgott csak kint is. Fejem Jongin karján nyugodott, fagyos kezem mellkasán. Éreztem minden nyugodt szívdobbanását, és mikor már megnyugodva álomba szenderültem volna, ha csak egy kis időre is, a mozdulatlanságban, fagyott kezemben mintha megmozdult volna valami. Azonnal kinyitottam szemeim. Mintha millió bogár fagyos lába kaparta volna az utat megkövült ereimben, kézfejem felé. Megijedtem. A démon szívdobbanásait egyre erőteljesebben érzékelte testem és hamar rájöttem, mint egy időzített fegyver, arra fókuszálok akaratlan is, a méreg pedig kúszik felé ereimben. Riadtan húztam el a kezem és felülve megdörzsöltem a szemem. De a mozgás még nem állt meg a kezemben és most, hogy Jongin testének melege nem adott irányt, szabálytalanul eredt széjjel a méreg dermesztő folyadéka, pokoli fájdalmat okozva. Könnyekkel szemem sarkában, beharapott ajakkal kimásztam Taemin mellett az ágyból és leosonva a lépcsőn, a hátsó kert fele indultam.

A medence partjára érve belemártottam kezem a vízbe, de semmit sem éreztem vele. Elkeseredett sóhajjal engedtem mellé másik kezem is. Most még az is lelombozott, hogy azzal kiválóan érzékeltem a víz simogató szeretetét. Csak szomorúan bámultam magam elé, majd némi idő elteltével, változatlan kínlódással visszamentem a házba, hogy utcai ruhát öltsek. A három fiú továbbra is mozdulatlan aludt, így nyugodt szívvel hagytam el a házat, magukra őket.

Csupán céltalanul sétáltam a néptelen, szeles városban, oly feleslegesnek tűnt a világítás. Megnézegettem a sötét kirakatokat, horrorisztikusak voltak, mégis nyugodtabb voltam itt, mintha Jongint veszélyeztettem volna pusztán azzal, hogy biztonságot adó melegéhez bújok. Nem akartam őt bántani. Semmi esetre sem. Akkor inkább lemondtam volna Taeminről. Nem voltam olyan telhetetlen, hogy mindkét fiút akarjam. Még ha ez a fordulat álmodozó tiniként tetszett is.

Tudtam, hatalom van a kezemben és ez a hatalom veszélybe sodorhatja minden szerettem és magam is.

- Talán el kellene bujdosnom... - suttogtam egy fehérneműs próbababának, mikor a városi fényt tükröző üveg túloldalán, a bolt feketeségében megmozdult valami. Megdermedtem és igyekeztem fókuszálni. Közelebb léptem és kezemmel igyekeztem árnyékolni, hogy a benti világot lássam a hátam mögött tükröződő helyett.

Hunyorogtam, leskelődtem, de percek óta semmi sem mozdult meg. Lehet, hogy csak optikai csalódás volt. - Biztos megőrültem. - sóhajtottam fel és továbbra is befele figyelve indultam el. A következő üvegen egy hatalmas tábla hirdette, hogy az üzlet bezárt, és a porból ítélve, ami a tábla tetejét fedte, nem a napokban. Így még kellemetlenebb érzés gyűlt a gyomromban, de lenyelve a túl sok könyvnek betudható gyanakvásom, ismét továbbléptem.

De alig tettem alig előrébb a lábam, az üveges, kartonnal fedett ajtó, mintha szél csapta volna ki, port engedve az utcára, szélesre tárult. Megdöbbenve, hevesen dobogó szível néztem az eddig masszívan zártnak hitt ajtót.

Végül győzött általános kíváncsiságom és vonzalmam az ajtók iránt, így megfogva a kilincset, óvatoskodva lestem be a sötétbe. Mint egy macska. – A gondolatra eszembe jutott Jongin és az a csodás pár óra, amit együtt töltöttünk az erdőben. Gyönyörű emlék volt. Mindenesetre, mivel kinyílt az ajtó, valakinek lennie kellett bent. Tehát nem tévedtem. A betonra kisodort porszőnyegre lépve beléptem a dohszagú helyiségbe. Valamiért egyáltalán nem éreztem okot félni. Az ajtó hangtalanul, de nagy huzatot kavarva csukódott be mögöttem. Abban a pillanatban elhalt a távoli Szöul belvárosának hangja, amit eddig észre sem vettem és sípoló csend támadta a fülemben.

A csend egyszerre ült bele Jongin és Sehun fülébe, mire mindkettő felébredt.

- Hol van? – Nézett a démon a csendes árnyra.

- Nem.. nem érzem őt. – Simította a kérdezett tenyerét hirtelen üres mellkasára, majd felnézve, felfedezve valamit Jonginra mutatott. A fiú inge alól kilátszó csupasz mellkason, pont a szíve felett egy tenyérnyom éktelenkedett, mintha beleégették, vagy belefagyasztották volna. – Az mi? – Kai is értetlenül állt a dolgok előtt, és most, hogy felfedezte a sérülést, az egyre kellemetlenebb lett.

- Hayana mérge. – Taemin hangjára mindketten felpillantottak. Az árny már az ágy mellett állt és farmerját gombolta be. – A keze a szíveden volt, a méreg dolga pedig megfagyasztani a szíved. – Jongin megborzongott. Dashimin emiatt tűnt volna el? – Maradj itt, ez még jobban fog fájni, ha kienged! Emlékszem, legutóbb is majdnem belehaltál, nem kell megint kísérletezni. – Bújt bele a felsőjébe, majd elillant.

- És ez most hova ment?

- Remélhetőleg Dashimin után. – Dőlt vissza Jongin az ágyba, majd a tanácstalan árnyra. – Mond csak Sehun, vannak emlékeid?

Taemin fürge árnyként suhant a városon, követve vak megérzéseit. Meg kell találnia Dashimint – ez űzte előre. Ez volna a lány neve? Melegséggel töltötte el lelkét egy újabb kis emlék, információ, amibe kapaszkodhatott.

Tudta, hogy meg tudja őt találni, mert furcsamód mintha egy számára idegen kötelék egyre inkább fűzte volna a lányhoz.

Hosszasan bolyongott a városban, közben eleredt az eső is, így inkább anyagi alakban folytatta a keresést, még ha így kevesebbet is látott, mint árnyékként. Sietve rohant az utcákon, bár fogalma sem volt róla, merre megy. Találomra kanyarodott be a sarkokon. Nem is sejtette, hogy ugyanazt az utat teszi meg, amit egy apró lány nem sokkal előtte.

Az egyik utcán rohanva egy pillanatra izgatott görcsbe ugrott gyomra, majd pillanatokkal később el is múlt, minek hatására megtorpant, hátrálni kezdett. Megérzései egy elhagyott bolthoz vezették, előtte por hevert, apró kis lábnyomokkal. Megpróbálkozott az ajtóval, de az masszívan ellentartott. Tanácstalanná vált.

Bár Sehun történetei a második világháborúról lekötötték Jongint, Kait, az egy csodás, vérrel rajzolt korszak volt, lelke mégsem tudott nyugodni, lángoló mellkasa pedig megbolondította.

Végül egyszerűen kipattant az ágyból, de meg is tántorodott.

- Utána megyek. – Jelentette ki a falba kapaszkodva, jóval határozottabban, mint amilyennek festett. – Maradj itthon kérlek, ha hazaérne, vagy sérülései lennének! – Sehun bólintott, egyébként sem hitte, hogy másban segíthetne. Vagy éppen máshol. Csalódott magában, amiért nem érzékelte a lányt.

Jongin biccentett és a következő pillanatban kivetődött a szellőztetés céljából nyitva levő ablakon, majd testét megcsavarva a levegőben, macskaügyességgel érkezett, aztán rohanvást indult a város felé.

Kíváncsian pillantottam körbe a boltban, innen már nem is bolt volt. Egy körszerű helynek tűnt.

- Van itt valaki? – Csuklott meg a hangom.

- Nén.. Niquis.. – Felkaptam a fejem, egy macskaszemű, köpenyes férfi sétált felém. – Nem kell félned, Niquis! – Valahol a tudatom értettem szavait. Vagy ott tudtam, hogy más nyelven beszél. Nem tudom.

- A kezem miatt mondja ezt?

- Arancë – ez egy bizonytalanabb hang volt, egy kevésbé határozott megjelenésű férfi volt az.

- Kik vagytok? – Bizonytalanodtam el.

- Tündék.

- Gyógyítók. Segítünk kezeden, Niquis.

- Honnan tudjátok, hogy meg kell gyógyítani?

- Lomba.

- Titok? – Néztem a határozott férfi után. Az, amelyik démonnak nevezett, most mellettem állt.

- Maur Arancë tulajdona?

- Nem. – szólt ismét az idősebb – Dæ szerelme. Melessë… Erős démon lesz belőle, de még sebezhető. Csak a szárnyait próbálgatja. – Eközben egyre több tündemágus jelent meg.

- Fájni fog? – Kérdeztem óvatosan, azt sem tudtam kire nézzek.

- Jobb, mint kín, amit tested most áll démonodért. – Ezt egy nő mondta és kezem megfogva egy kör közepére vezetett. – Angaitya – érintette meg fagyos kezem – Szörnyű kín. Mérges átok, melyben szív megfagy. Vagy tiéd, vagy övé.

- Enyém?

- Átoknak nem lenni célpontja csak feladata! – mordult fel – Méreg, mint mérges bogár, terjed, kúszik. – Nézett most szemembe a nő. Íriszei szürkén fénylettek. – Már ott van szilánkja szemedben. Megállíthatom – nézett társaira – de elpusztításához egy del kell, kinek ayagassë ül szemeiben. És az ő szerelme.

- Taemin?

- Dæ. – Bólintott a nő. – Árnyék csókja megvéd minden ártótól. Szerelme vigyáz rád, óv. – Könnyek gyűltek a szemembe akaratlan. – Démoni csók veszélyt hoz. Halált, akár kínt. De démon szerelme kincs. Nem kell sírj! Árnyék emléke csak csapdában. Arancë nem pusztíthatja el. Csak ő maga.

- De hogyan nyerheti vissza?

- Ő már tud, de még nem mer. – Vigyorodott el a nő. – Kell hozzá angaitya, ayagassë. Tiéd. – Nézett le szemembe, megfogta kezem, mire pokoli fájdalom hatolt csontjaimba. – Assari.. csontokig hatoló. – Sziszegte a nő, velem pedig fordult egyet a világom és elsötétült minden, a sípoló csend is megszűnt.

Jongin mellkasa minden lépésnél szaggatott, nem tudta mi kárt tehetett benne a méreg, vagy csak a fájdalom érte el, ami a faggyal járt. Reménykedett az utóbbiban. Mindesetre nem sokat törődött fájdalmával, aggodalma nem hagyta. Taemin nyomát követve sietett, itt-ott lerövidítve az utat. A hideg eső valamelyest nyugtatta bőrét, haja nedvesen tapadt arcára, arcélére, olykor két kézzel hátrasimította az elnehezült tincseket és sietett tovább.

Árnyára egy bolt előtt téblábolva bukkant rá, a fiú szakadt, csuromvíz volt már, de a szél így is tépte pólóját és haját. Taemin könyörgő tekintettel meredt. Jongin már a sarokról érezte a kétségbeesését és azt a szerelmet, amit nem olyan még szánalmasnak vélt, most viszont féltette azt, mert ha az a szerelem nem talál utat, össze is törheti Dashimint és akkor Jongin nem tudja betartani ígéretét sem a lánynak, sem bátyjának.

- Odabent van? – Kérdezett a démon. Az árny szóra nyitotta a száját, de egy torz sikoly elhallgattatta.

- Én, én nem tudom kinyitni.

- Hányszor töröm még össze magam ezért a nőért? – Morgott Jongin, inkább motivációként, mintsem háborgásként és öklét az üvegbe vágta. Újra és újra.

Vérzett keze, mire akkora rést ütött, hogy beférjenek rajta, kirugdosta a kartont és azonnal alakokat pillantott meg. Körbeálltak valamit, minden bizonnyal azt, akiért jöttek.

- És most? – Súgta Taemin.

- Fogjuk, amiért jöttünk és elmegyünk. – Dorombolta Kai, láncai pedig fagyos csörgéssel zuhantak a padlóra. – Bezárjuk a jós bandát. Minden bizonnyal jövendöltek eleget. – Indult a tömeg fele, árnya pedig szinte állatias, görnyedt tartással követte, mint hű szolga.

Tíz percen belül a tündék kis csoportjából csak a kör közepén kuporgó fekete nő és az ölében fekvő Dashimin maradt.

- Ravasz démon… jön már. – Nézett fel a nő, majd tekintetét Taeminre fordította. – Fájni neki szíve. Gyógyítani komoly munka. – Nézett ismét Jonginra, majd halott társaira. – Assari.. Megöl családom. Így a lány marad. – A démon megrökönyödött. Ez az apró nő csak így ellent mondott. – Kell gazdámnak. A Legfőbb akarja a tündért.

- Ó, már minden világos. Üzenem a gazdádnak, hogy felőlem tisztára nyalhatja a múltam, se kapja meg. – Mordult fel Kai és a következő pillanatban a nő élettelenül, vérző mellkassal terült el.

Taemin gyengéden vette a kezébe az eszméletlen Dashimint, majd egyszer sem hátra pillantva hazaindultak. 

Az ágyamban ébredtem fel, ahogy az szokott lenni, ha elveszítem az eszméletem. Kicsit helyezkedtem, de nem sokat tudtam mozdulni, mert két kar fogott körbe bilincs szorossággal. Egy sötétebb és egy világosabb. Álmodtam volna az egész éjszakát? Viszont Taemin haja vizes volt, akárcsak Jonginé. Megilletődve leskelődtem ölelésükből, mire kuncogás hangzott fel. Sehun figyelt az ágy végéből.

- Mennyi az idő?

- Fél nyolc múlt. Ne ijedj meg, szombat van! – Mosolyodott el, mikor látta, hogy elsápadok. – Inkább élvezd még ki a helyzeted! – Illant el, fogalmam sincsen hová. De igaza volt, így lehunyva a szemem, a lehető legjobban odasimultam mindkét fiú meleget adó testéhez. Jongin mocorogni kezdett, majd teljesen Taemin mellkasához préselt.

- Eszembe juttatod azt a délelőttöt, mikor először érhettem hozzád. – Suttogta a démon a nyakamba és apró csókokat lehelt oda ahol megborzongtam. – Hogy érzed magad?

- Nem tudom, mert be vagyok szorítva.

- És jó így? – Ez a hang nem Jonginhoz tartozott, Taemin figyelt kíváncsian. Kételkedtem benne, hogy emlékezne. Inkább csak ismét közeledett hozzám.

- Igen, kifejezetten jó. – Mosolyodtam el, mire szorosabban ölelt magához és ismét lehunyta a szemét. Magyarázatért pislogtam a démonra, aki csak mosolygott.

- Nem ébredt fel teljesen. – Lehelte fülembe. – Van egy olyan érzésem, hogy a tudatalattijára már rászabadítottad az emlékeket az éjszakával.

XVI.

Másnap Jongin mellett ébredtem. Meleg tekintete volt a első,  amit észrevettem, engem figyelt. 

- Jól aludtál? - Ért finoman arcomhoz, mire csak bólogattam. Halvány mosollyal hajolt ajkaimra csókért, amit készséggel meg is adtam neki. - Ma nem kell iskolába menned, szeretném, ha pihennél! - Csak halvány mosollyal lehunytam a szememet, majd kíváncsian körbenéztem. Sehun az ablakpárkányon ült, de biztos voltam benne, az előbb még nem volt ott. Most, bár nem mosolygott, vidám tekintettel intett nekem, amit a takaró alól kinyúlva viszonoztam is. Nem volt még kedvem megszólalni, csak félálomban nézelődtem.

- Hiányzik Taemin. - Néztem végül panaszosan Jongin szemeibe, mire megsimogatta arcomat. Olyan gyengédséggel és figyelemmel, mint még soha senki.

- Próbálj nem rá gondolni! Igyekszem kitalálni mit is tehetnénk, de nem akarok vakon belerohanni a dolgokba. Most Hayanara kell várnunk. Nála van minden és akar valamit. Lépni fog. - Bólogatott mindent tudóan és én hittem neki. Elhittem minden szavát és elhittem, Hayanatól igenis visszaszerezhetem azt, ami az enyém és engem illet. Azok az emlékek rólam szóltak, nem veheti el senki sem őket. Senki. Haragosan néztem magam elé, mire Kai megérintette arcomat. - Kire haragszol ennyire?

- Hayanara. - Szusszantam nagyot bosszúsan.

- Az jó. - bólogatott - Szükséged lesz még rá, viszont nem most. Mit szólnál.. ha ma elmennénk valahová? - Értetlenül pislogtam rá, mire dadogni kezdett és tarkóját vakargatta. - Mármint..az, az emberek szoktak ilyeneket csinálni, nem? - Pirult el, mire kezdtem megérteni mit is szeretne. És hihetetlenül aranyos volt a pici pírral arcán. Soha nem hittem volna, hogy a "hatalmas és kegyetlen démon" majd randizni megy egy csütörtöki délelőttön. 

Végül mikor már egy ideje csak csendben figyeltem, rámosolyogtam. 

- Elmehetünk. Ha itthon maradnék, úgyis csak fásulttá válnék. Hova szeretnél menni?

- Én nem ismerek ilyen helyeket. Bár gondolom ez érthető. Még soha nem csináltam ilyesmit. Gondoltam neked tetszene. Én pedig szeretek időt tölteni veled. - Sütötte le szemét, majd kíváncsian lesett fel rám sötét tincsei alól.

- Igen tetszik. Édes vagy. - Hajoltam hozzá és némi hezitálás után lágyan megcsókoltam. Azt hiszem így kell csinálni. Nagy hiba nem lehetett benne, mert arcom megfogva viszonozta a csókot. - Akkor hamarosan elmehetünk. - Néztem szemeibe, mire boldog mosollyal bólogatott.

- De most enned kell. Meg vízhez sem ártana jutnod. - Simogatta arcom. Még talán megcsókolt volna, mert közelebb billent hozzám, de kinyílt az ajtó, én pedig odakaptam a fejemet. Taemin lépett ki rajta, csendes volt és közel sem festett olyan felszabadultnak, mint mikor megismertem.

- Jó reggelt! - Nézett rám, viszonoztam a pillantást és halványan elmosolyodtam, mire elpirult és elkapta rólam a tekintetét.

- Neked is jó reggelt! - Mondtam halkan.

- Hogy érzed magad? - Nézett rám ismételten, mikor "szóra méltattam." És ekkor kezdett világossá válni. Taemin elfelejtett engem. Elfelejtette mennyit segített életben maradnom, elfelejtette mennyire szeretem őt, az együttlétünket, a gondolatba halványan bele is pirultam. Ő most egy démonmesternek, egy nála feljebbvalónak, látott. Ezért volt ennyire zavarban és ezért tart ennyire tőlem. Nem én taszítom, ez megnyugvás volt.

- Jól vagyok Taemin. De neked a szemed nem a legszebb. - Néztem rá, mire még inkább elpirult, Jongin pedig a fülembe kuncogott és suttogott.

- Ha látnád a gondolatait.. Legutóbb is olyan szépen rendbe hoztad, én csinálok neked reggelit, addig tégy amit szeretnél. - Mászott ki mellőlem és a meglepett Taemint velem hagyta, Sehunnal a sarkában.

- Én nem akarok felesleges munkát. - Motyogta a fiú és nagyon óvatosan az ágy tőlem legtávolabbi sarkába ült, mire megpaskoltam Jongin helyét magam mellett. Némi tétovázás és ajtó felé tekintgetés után odamászott mellém és törökülésbe húzta hosszú lábait.

Az éjjeliszekrényemen volt még szemcseppje, de mikor felültem volna, eszembe jutott, hogy anyaszült meztelen ülök az ágyban. Mintha velem egyszerre ütött volna szöget a fejében a gondolat, meglepett tekintettel mérte végig a takaró alatt pihenő alakomat.

Aztán megpillantottam egy inget az ágy végében, elérhető távolságban és a takarót mellkasomhoz fogva előrehajoltam érte, majd magammal húztam a puha anyagot, ami ontotta magából Taemin imádott illatát. Pillanatok alatt belebújtam. Végül elvettem a szemcseppet és elé térdeltem.

- Hajolj majd hátra és engem nézz, közben pedig ne pislogj, míg meg nem érzel egy pici hideget a szemedben! - Másztam mögé és mikor engedelmeskedett, belecseppentettem sérült szemébe. Soha sehol nem láttam még annyi hálát senki tekintetében, mint ami az övében volt.

Amikor a lány végzett a munkával, nem zavarta Kai után, hanem keresett magának rendes ruhát. Taemin igazán nem értette, hogy kerülhetett a lány ágyába a felsője. És nem emlékezett a nevére, amiért nagyon szégyellte magát. Megköszönte volna a gyengéd törődést, de mivel nem jutott eszébe a név, inkább csendben szégyenkezett. Nem akarta magára haragítani ezt a tüneményt. Főleg azért, mert annyira tetszett neki. Jongin biztosan darabokra szaggatná korbácsával ezekért a gondolatokért. De egyszerűen és állandóan rajongva tudott, és csak a lányra gondolni, nézni. 

Mikor kész lett, együtt indultak reggelizni, Taemin izgatottan,  szinte lélegzési rendellenességekkel igyekezett a lány sarkában és nem győzte nyelni finom illatát, már ha eszébe jutott lélegezni.

A reggeli kellemes hangulatban telt, Jongin boldog mosollyal pakolta a másik három elé a reggelit, meglepte Dashimint egy csókkal és ült is le enni. Sosem érzett még  ilyen intenzív érzéseket, mint amik máris a lányhoz fűzték, de semmi pénzért sem cserélte volna el őket. Végre boldog volt. Minden amitől megfosztotta a Leviathan lányának halálával járó büntetés és Hayana átka, amit akkor kapott, mikor elcsábította és átverte a nőt, aki beleszeretett, az mind, mind visszatért hozzá Dashiminnel. Dayoung iránt is érzett valamit, de az inkább csak kapaszkodás volt egy megszokott dologba, már ő maga is látta. 

Reggeli után pedig Dashimin összekészült és boldog egyetértésben hagyták el a házat.

Taemin kissé letörve figyelte, ahogy gazdája és a gyönyörűséges lány kéz a kézben távoztak a városba. Fájt a mellkasa és nehéz volt a gyomra, mintha millió kavicsot varrtak volna bele. És emlékezni akart. Tudta, hogy emlékeznie kellene valami igazán nagyon fontos dologra, ami valahogy a gyönyörű lányhoz köthető, akinek millió fájdalom ült a szemében. Éppen ezért egész délután gyötörte magát, igyekezett emlékezni, de csak szörnyű fejfájást kapott, hát inkább visszavonult a birodalomba. Nem akarta látni kettejük szerelmét, mert valamiért borzasztó rosszul esett neki. És nem értette miért, mikor rá hatással a szerelem soha nem volt.

Mikor Jonginnal kézen fogva elindultunk a városba, egyikünk arcáról sem lehetett levakarni a boldog mosolyt.

- Szeretném, ha nem hívnál többet Kainak! - Fordult hirtelen felém, megilletődve néztem fel tökéletes arcára.

- Miért?

- Mert nem ő vagyok. Kai egy démon, aki Dayoung kegyelméből születhetett meg és aki által életben lehetek most, itt melletted. De én, a lelkem Kim Jongin vagyok. Aki csak egy fiú volt. Aki most igazán lehetetlenül beléd szeretett. - Nézett rám, elpirulva pislogtam fel, de nem volt mi miatt aggódnom, ugyanolyan zavart volt, mint én.

- Ha ilyeneket mondasz, egész nap piros leszek. - Motyogtam zavartan, mire felnevetett.

- Kérlek ne haragudj! - Szorította meg a kezem, közben elértük a belvárost. - Nos.. mutass nekem valami újat! - Nézett körbe, követtem példáját, tekintetem pedig hamarosan megakadt valamin. Rámosolyogtam és vezettem be egy boltba, vettem mindkettőnknek bubble teat. Nagyon aranyos volt az, ahogyan az italt vizsgálgatta, majd kóstolgatta. Nem győztem mosolyogni rajta.

Az egész napunk ilyen édes vidámsággal és lopott romantikus pillanatokkal telt, olykor egy-egy pihenőnél lopott tőlem egy hosszas csókot, este boldogan, álmodozva léptem be az ódon, kísérteties ház ajtaján, nyomomban a démonnal. - Remélem jól érezted magad. - Nézett szemeimbe halvány mosollyal a verandán. 

- Igen.. nagyon köszönöm Jongin. - Tekintete felragyogott, majd halk szusszanással magához húzott és ajkaimra tapasztotta a sajátját. Hajába futtatva ujjaim viszonoztam kissé hevesebb csókját, majd visszaengedett a földre és beléptünk a csendes házba. Azonnal megláttam Sehun árnyát a falon, aki karba font kézzel állt és nem létező órájára mutogatott. - Ne haragudj Sehun, de este a legszebb a város! - Kuncogtam, majd felszaladtam az emeletre és összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaim, majd átsiettem a fürdőbe.

Hosszasan áztam a kádban, sötétben, a hatalmas teliholdat lesve, mikor a víz dermedni kezdett körülöttem, a levegő pedig egyre csak hűlt, hamarosan leheletem is látszott. Szólásra nyitottam a szám, de hideg tenyér simult arcomra és csendre intett.

- Tudod ki vagyok? - Szólalt meg egy rideg hang a fülem mellett, lehelete azonban forró volt. A pánik határán ráztam a fejem, valami ugyanis a lábamra tekeredett és egyre inkább gúzsban tartott. - Az én nevem Hayana. Így már mond valamit? - Bólintás. - Nos..apró kis Dashimin.. elrabolhatnálak és követelhetném a te.. Jonginodtól, a szívét érted cserébe, de az nem lenne vicces. - Kuncogott fel. - Hát üzletet ajánlok. Visszakapod a te Taemined minden nyomorult és szánalmas kis emlékét és érzését rólad, cserébe megitatod ezt a te Jonginoddal - tartott elém egy világoskék fiolát - és ismét megfagy a szíve. Ismét csak a gyilkolás és a nők alázása lesz értelem számára érzelemmentes kis világában, te pedig boldog lehetsz a te mocskos árnyaddal. Mit szólsz? - Könnyek gyűltek a szemembe. Tudtam, ha el is fogadnám, Jonginban megmaradna valami érzelem, hiszen a változása előtt is mindig gyengéd volt hozzám tisztább pillanataiban. Reszkettem és nem tudtam mit tegyek. - Csak hogy tisztázzuk, ha nem választasz, mégis az elrablósat fogom választani és egyikük sem fog szeretni téged, soha többé. - Annyira megrettentem, hogy bólintottam, - Kiváló! - Kuncogott és elengedett, a hideg pedig fokozatosan múlt el. akárcsak az engem fogva tartó bűbáj. - Amint megfagy a te szépséges démonod mit sem érő, satnya kis szíve, az árnyad mindenre emlékezni fog. - Ejtette a kezembe a fiolát, én pedig kimásztam a vízből és a hideg padlón egy sarokban összegömbölyödve keserves sírásba kezdtem.

Mivel Dashimin idővel sem tért vissza a fürdésből, Jongin utána indult. Bár tudta, a lánynak lételeme a víz, azt is megtapasztalta már, ha nem érkezik emberi időn belül, akkor akár valami történhetett is vele. A fürdőszoba egy sarkában sírt vacogva, keservesen. Jongin megtorpant egy pillanatra a tükörnél, még mindig szokatlan volt számára, hogy láthatja önmagát, majd felnyalábolta a reszkető kis testet és a szobába sietve vele alaposan betakargatta, levette felsőjét, majd mellé bújt, hogy bőre fűthesse. 

- Mi a baj? - Suttogta Dashimin fülébe és arcocskáját kezdte cirógatni a legnagyobb odaadással. A lány egy darabig nem válaszolt, majd nagyon halkan beszélni kezdett.

- Nem akarok hazudni neked...

- Nem kell hazudnod nekem. Bármi történt, arra találunk megoldást. - Csókolta halántékon a csöppséget.

- Hayana..volt itt. Beszélt velem. Üzletet ajánlott.

- És te elfogadtad. - Suttogta Kai. Valami fájón mart bele szívébe.

- Sajnálom. Nem akartam, nem akarlak bántani. Megijedtem. - Sírta el magát ismét a lány, tehát ő is hallotta az élt a démon hangjában, Jongin kétségbeesésében azonnal jobban ölelte magához. A tudat, hogy miatta sírt..

- Mire kért téged?

- Hogy adjam be neked ezt. - mutatta fel pici öklét, de nem nyitotta szét - és akkor te ismét megfagysz, Taemin pedig visszakap mindent. - Jongin elszomorodott. Szóval Taemin ennyivel fontosabb neki. - Ellenben engem magával vitt volna, hogy kivágassa veled a szíved az életemért.

- Kérem azt a fiolát! 

- Nem! - Tartotta el Dashimin azonnal a kezét. 

- Kérlek add ide! - Nyúlt utána Jongin és megpróbálta kifeszíteni a lány kezéből, de az egyre csak szorította, mintha az élete múlna rajta, mígnem az üvegcse halk roppanással eltört, a lány pedig felszisszent, bizonyára megvágta a kezét. Jongin azonnal magához húzta a kis kezet és figyelte, ahogy a folyadék beszivárog a lány testébe a sebeken át, majd felnézett a lány medvecukor szemeibe, az egyikben megjelent egy kis jégkék szelet, furcsa volt a fekete örvénylésben. - Hogy érzed magad?

- Fáj a kezem. 

- És hideg. - Cirógatta a démon a lány bal kezét. - Semmi baj, megoldjuk. Tudod használni? - Vett magához egy pohár vizet. Dashimin oda tartotta a kezét, de pár pillanat múlva szomorúan rázta fejét.

- Még csak nem is érzem vele a vizet. - Suttogta letörten.

- Minden rendben lesz. Találunk ellenszert rá, akármit is adott neked az a démon. - Hajolt hozzá egy csókra, amit azonnal meg is kapott, ám a következő pillanatban összerezzenve el is húzódott, mert kivágódott egy ajtó és egy nagyon feldúlt Taemin jelent meg.

Taemin ugyan estére sem emlékezett, de hirtelen érzelmek milliói jelentek meg lelkében és ezt áttörésnek vette. Szerelem, ez fogta meg a leginkább, őrült szerelmet érzett a gyönyörű lány iránt, és féltést, mindennél jobban féltette, főként Jongintól. A gondolat megrémítette, hogy talán oka van rá és azonnal látni akarta a kis tüneményt. Szinte dühvel rontott ki a szobába, ahol Jongin, a lány és a belépő árny is meglepetten pislogott rá.

- Csak...zajt hallottam. - Húzta ki magát, de tekintete csak a lányt figyelte, nem úgy festett mint aki jól van és érzelmei hajtották, azonnal odasietett hozzá és megnézte a sérült kezet. - Mi ez?

- Nem tudom. - Rázta Jongin a fejét kétségbeesetten. - Nekem szánta Hayana, gondolom ezt használta legutóbb is, mikor átvertem. - Taemin csak bólintott, majd ösztönösen belecsókolt a lány tenyerébe, forró bőre helyett azonban csak hideget kapott. Ajkait letört sóhajjal húzta egészen csuklójáig, bőre puhasága mit sem változott, és mikor elért hozzá egy gondolat, meglepetten fedezte fel. A lány volna a kulcs? Felnézett arcára, a puha ajkakra. És az a gyönyörű száj a zár.