Álomjárók árnyai

Utószó

 (Változások)

Mindenki boldog volt, legalábbis helyzetéhez mérten. A másvilágon kegyetlen háború dúlt, én azonban biztonságban voltam az emberek közt, Hayana és az árnyvilág támogatását élvezve, Lee Seul tündérfejedelemségének szövetségeseként. A ház pedig, amelybe félelmekkel teli lélekkel költöztem, megtelt számomra fontos személyekkel. Sehun nem ment el sehová, hiába volt szabad. Halhatatlan árnyként pedig Miryu védelmezőjévé nevezte ki magát, akinek nem kellett többé orvoshoz járnia attól a naptól kezdve, hogy mindent elmondtam a családomnak.

Mingmin kétkedve fogadta a dolgot, majdnem egy évig kétségbe vonva elmeállapotom. Minseokot azonban nem volt nehéz meggyőznöm második nekifutásra. Miután zokogva tértem haza Jongin nélkül, majd egyszer, könnyes búcsú után véresen, láncra vert Taeminnel  oldalamon és ezek után a halottnak hitt Jongin felbukkant, nem kételkedett bennem tovább. Anya pedig boldog volt furcsa, bő kis családjával, boldogabb, mint valaha. A boldogsága pedig azon a napon vált biztossá szememben, mikor félve ismertem be neki nem sokkal Jongin visszatérése után, gyermeket várok, és fogalmam sincs, melyik fiú lehet az apa. Anyát nem érdekelte, csak a születendő kicsi egészsége.

Kilenc hónappal később értelmet nyertek Hayana figyelmeztetései és kitérése a kivételekre. Ő már tudta, hogy gyermeket várok Jongintól, mikor visszahozta azt, amit elvett tőlem.

- Megcsókolhatod a menyasszonyt! – ez volt az a mondat, ami villámcsapásként ért. Bár az elmúlt óráim fehér ruhában feszengve töltöttem, és alig pár perccel ezelőtt rebegtem el egy „igen” szócskát, nem jutott el a tudatomig, hogy én most férjhez megyek. Finom ujjak siklottak végig arcomon, én pedig kénytelen voltam felnézni rám mosolygó vőlegényemre. Sötét szemei engem figyeltek, édes mosolyától pedig még mindig hevesebben vert a szívem. Észre sem vettem, szemeim automatikusan lehunytam és megéreztem végtelenül puha ajkait az enyémeken.

Alig ocsúdtam fel, ismét változott körülöttem minden, anya könnyes szemeit törölgette, karjaiban az akkor három éves, tapsikoló Dahyunnal, mellette pedig ott állt Mingmin, kezében Miryu kezével, a kislány másik kezét pedig Sehun fogta. Az ikrek rózsaszirmokat dobáltak egyforma ruháikban, Minseok pedig anya és az édesanyám háta mögött álló, kislányára mosolygó Jongin mellett állt.

Életem legbiztosabb pontja pedig könnyedén kapott fel engem és a temérdek tüllt, mire felsikkantottam és átkaroltam nyakát.

- Még el kell dobnom a csokrot. – mutogattam a virágcsokorral.

- Hát dobd, életem. – mosolyodott el gyengéden, miközben a ránk váró autó felé cipelt, mintha súlyom semmit nem jelentene neki. Válla felett hanyagul lendítettem hátra a csinos virágcsokrot, nem foglalkoztatott igazán ki kapta el, mégis hátrafordultam, hogy megnézzem. Baekhyun vakargatta tarkóját zavart nevetéssel, barátnője pedig büszkén tartotta a csokromat. – Mehetünk? Új-Zéland messze van. – elmosolyodva néztem fel újdonsült férjemre. Taemin gondosan választotta ki a nászút helyszínét, oda vitt vissza, ahol a lelkem született.

- Szeretlek. – néztem szemébe, mikor finoman lábra állított az autó mellett.

- Ezt mindig örömmel hallom, én is szeretlek. – nyitotta ki az ajtót, én pedig beültem, a volán felőli ajtó és a hátsó, amin Taemin szállt be, egyszerre csapódott be.

- Előbb hazamegyünk, át kell vennem ezt a vackot. – néztem sofőrünk huncutul csillogó szemébe a visszapillantó tükörben. – Mindenhol viszketek alatta.

- Nem zavar, ha leveszed. – nevetett fel Jongin, beindítva a motort és szófogadóan a nagy családi ház fele indult.

- Legalább ez a hét had legyen az enyém. – panaszkodott Taemin azonnal, kuncogva fontam össze ujjainkat és néztem a szemébe.

- Soha nem lesz semmi csak a tiéd, mert mind egyek vagyunk. Ő, te és én.

Új-Zéland tájain járva három fiatal rátalált arra, amit olyan régen elfeledtek. Arra a helyre, ahol Jongin több ezer évvel ezelőtt elpusztított egy démont, hogy maga is azzá váljon és megtalálja a helyet, ahol majd évszázadok múltán megnyugszik a lelke. Már nem fájt neki visszagondolni rá, elnyerte gazdája bocsánatát, bizalmát és szerelmét.

A sziklán pedig, ahová kigyalogoltak a tenger fölé, több ezer éves kőtömb állt, rajta egyetlen névvel: Lee Taemin

Nem volt dátum, nem volt kereszt, talán maga a nép sem tudta, mit jelképez a szikla. Már maga Taemin sem tudta. Hiszen ott állt sírkövével szemben, kéz a kézben feleségével, oldalán testvérével, akit végül visszanyert a sötétből.

- Nem emlékszem pontosan, hogyan történt. – mondta halkan, a tömböt vizsgálva. – De azt hiszem ennek már nincs jelentősége. – indult el a kiszögellésről a fekete homokkal borított, háborítatlan, néptelen vízpartra. 

Csak Jongin maradt fent a kiszögellésen, letelepedett a szélére, lelógatta lábát a semmibe és élvezte korlátozott szabadságának végtelen boldogságát. Mert boldog volt. Boldog volt, akárcsak két másik fele. Szerelme és testvére. És lenézett a partra hosszú idő elteltével, ahol tekintete csak eldobált ruhákat talált, a vízben pedig egy egybefonódó párt.

Ki tudja, holnap talán Taemin figyeli majd így őket.

Vége