Álomjárók árnyai

XXI.

Sehunnak hosszas könyörgés és győzködés árán sikerült rávennie, hogy átlépjem a ház küszöbét, nehéz szívvel tettem meg.

Közös szobánk a lehető legtávolabb volt az eddigitől, de feszültségem nem csökkent, hiába láttam neki már most a pakolásnak, figyelem elterelésként.

Anya kopogott az ajtófélfán, egy gőzölgő bögrét tartott maga előtt. Még a szobaajtót sem mertem becsukni.

- Hoztam neked teát kincsem. Kamillatea, ez majd megnyugtat kicsit.

- Köszönöm anya. – Vettem el a bögrét és fújni kezdtem a finom illatú italt, majd belekortyoltam. Csak egy cseppnyi méz volt benne, ahogy szeretem.

- Ők is itt vannak most? – Nézett körbe anya egy nőstény oroszlán gyanakvásával.

- Taemin igen, ő szabadon járhat. Jongint csak bizalommal lehet kiengedni.

- És az a Taemin hol van most? – Sehunra pillantottam válaszért anya kérdése hallatán.

- Fent Miryu szobájában. De rejtőzködik, gondolom, ismerkedik az új lakosok jelenlétével. És úgy sejtem nem tudja, hogy Dashimin is itt van.

- Kérlek, egy ideig ne alakulj át! – Néztem az árnyamra. – Hátha csökken a kíváncsisága és visszamegy az ajtón túlra.

- Te ismered, te tudod.

- Ajtó? – pislogott anya – Milyen ajtó?

- Minden birodalomba ajtók vezetnek. A legelehetetlenebb helyeken is előfordulnak. És csak a másvilágra érzékenyek láthatják őket. A régi házunkban is volt egy a gardróbban.

- Szóval azért bújtál mindig oda. – csak bólintottam – És itt is van ajtó?

- Miryu szobájában. Ami az enyém volt. Oda menekültem apa elől.. – csuklott el a hangom.

- Miryu biztonságban van?

- Megtiltottam neki, hogy bemenjen rajta. De eddig se csinált ilyesmit. Azt mondta nem merne átmenni rajta. – Anya megnyugodva fújta ki a levegőt.

- Nyugodj meg! Itt nem Miryu van a legnagyobb veszélyben, Dashimin pedig tud vigyázni magára. Ezért vagyok én is. – Tette Sehun anya vállára a kezét. Hihetetlen volt, anya mennyire megbízott az árnyban, és mennyit tanult a fiútól a világunkról, hogy ne legyen többé tudatlan.

- Rendben. Megyek, csinálok vacsorát, majd gyertek enni! – Csak bólogattam, majd az ágyra huppantam, aminek fagyos kezemre löttyenő tea lett az eredménye. Alig-alig, de már éreztem a meleget.

- Nem használhatom az erőm, ugye?

- Ha nem akarod, hogy megtudják, itt vagy, nem szabad engedned a víz dalának. Pedig szépen fejlődött a kezed. – Lehorgasztottam a fejem. Nem tudtam miért vonzott ennyire ide vissza a sorsom. Hiszen minden vágyam volt elmenekülni innen.

Miközben teám iszogattam, Sehun a hajam piszkálta, de most ez sem nyugtatott meg. Pedig más esetben teljesen ellazított volna.

Vacsoraidőre elfogyott a teám, de ételt nem kívántam, mégis megadtam a tiszteletet családomnak és kimentem a vacsoraasztalhoz.

- Minden rendben? – kérdezte Minseok halkan, nagyon a szívén viselte a sorsom – Olyan idegesnek, nyomottnak festesz.

- Csak meg kell szoknom az új házat. – Mosolyogtam rá bágyadtan.

- Tudom, hogy itt éltél a szüleiddel. – Mondta kicsit sértetten, mire nyugtalanul dobbant meg a szívem. Körbe pillantottam a konyhába és tekintetem egy sarokra függesztettem. Szinte láttam, ahogy Taemin vérben fürödve rogy össze ott. Soha nem leszek már nyugodt itt.

Miryu halkan dúdolva pakolta ki játékait a polcokra, amiket frissen kapott a nagy szobába. Dashimin olyan nyugtalan volt. Aggódott nővéréért, mert nagyon megszerette a Minseoknál is sokkal apróbb lányt.

Egy régi altatódalt énekelt kislány hangján. Még az anyukájától tanulta, mielőtt ő elment, nagyon szerette ezt a dalocskát, mert hozzá tudta képzelni az ő tündér anyukáját, de az utolsó sorra sajnos nem emlékezett. Pedig tudta, hogy az a legszebb sor. Így szokás szerint, hangocskája hirtelen akadt el.

De valaki befejezte helyette az utolsó sort, ami után mindig áhítozott. A valakinek pedig gyönyörű hangja volt. Miryu mégis megijedt tőle. Hevesen verdeső szívvel fordult hátra. Egy Sehun alkatú, de sokkal gyönyörűbb, ártatlanabb fiú mosolygott rá, vele egy magasságba guggolva.

- Szia! – köszönt rá, mire a kislány pislogott párat. – Ne aggódj, nem foglak bántani!

- …Szia! – motyogta Miryu. – Te ki vagy?

- Az én nevem Taemin. És a tied?

- Miryu vagyok. – Hajolt meg a kislány esetlenül, mert úgy érezte meg kell hajolnia a gyönyörű fiú előtt, mire ő elmosolyodott, tekintete ezer fénnyel ragyogott fel. – Az ajtó mögül jössz?

- Igen, onnan jövök. De neked oda soha nem szabad bemenned. Nekem pedig kijönnöm nem szabadna.

- Mégis kijöttél.

- Beismerem. – Mosolyodott el ismét. A mosolya is szép volt. Szénfekete haja mellett pedig fehér bőre enyhén kísérteties volt. Mintha csak papír lett volna bőre. Miryu kíváncsi volt, tényleg papír-e. – Keresek valakit. – zökkentette ki a fiú – Egy lányt. Aprócska, nagyjából ekkora. – nyújtotta fel kezét, hogy mutassa a magasságot. – Fényes fekete haja van, bíborszínben csillog a napfényben. A szeme pedig hatalmas és kékes. Mint a haragos tenger, olyan sötét. Az arcán pedig van itt egy vékony ezüst heg. – Húzta mutatóujját az elképzelt heg vonalán. – Nem láttál egy ilyen lányt, Miryu? – A kislány nagyon jól tudta kit keres a titokzatos, gyönyörű fiú, de Dashimin riadt tekintete, és szavai emlékeztették, akik az ajtó túl felén vannak, mind rosszak.

- Nem ismerek ilyen lányt. Mindössze hat éves vagyok. Ő bizonyára idősebb nálam.

- Igen, ő idősebb. Igazad van.

- Sajnálom, de nem tudok segíteni neked.

- Semmi baj. – Egyenesedett fel Taemin, Miryu gyanakodva figyelte. – Mennem kell. – nézett az árny az ajtóra, mint egy kutya, akit gazdája hív, de nem tudja szót fogadjon-e. – Ígérd meg, hogy anélkül a lány nélkül nem jössz be azon az ocsmány ajtón! – A kislány ártatlanul bólogatott. – Mert aki ott van, nem ismer kegyelmet. Neki csak ez a lány tud parancsolni. Vigyázz magadra, apró kis angyal! – Mosolyodott el az árny, majd az ajtó fele indult és füstként szivárgott be a réseken.

Miryu még sokáig figyelte az ajtót és tanakodott, majd szeretett apukája jött egy puha törölközővel, mentek fürdeni. A kislány lelkesen pancsolt a nagy fürdőkádban, közben ezen a Taemin nevű, naiv, gyönyörű fiún járt az esze. Teljesen megbízott benne, nem feltételezte, hogy hazudna. Miryu úgy érezte, még senki sem tartotta őt ennyire szavahihetőnek az idegen előtt és némileg mardosta a lelkiismeret, amiért hazudott. De elhatározta, hogy egy szót sem fog szólni Dashiminnek.

Este tíz is elmúlt, mire csend telepedett az egész házra és az édesapa még egyszer körbejárta a házat. Csókot lehelt három lánya homlokára, majd menyasszonya mellé feküdt a hívogató ágyba. Kialudt az utolsó villany is.

A csendben pedig meztelen kis talpak találkoztak a padlóval, kulcs fordult halk nesszel egy zárban, majd lánc csörgött nyájas kígyóként az egyik szoba sötétjében.

Némileg lenyugodva mentem el zuhanyozni, majd bújtam bele hófehér hálóingembe és fésülgettem kusza tincseim, mikor Sehun szólt, hogy Taemin visszament a birodalomba.

Még elmosogattam a teás bögrém, hosszan áztattam a kezem a csap alatt a langyos vízben, de nem használtam az erőm, csak élveztem a víz simogatását. Még ez a kis kényeztetés is némi üdeséget csempészett az estémbe.

Anyáékkal és Minseokkal kötöttem ki a nappaliban, valami kosztümös, viktoriánus korabeli filmet nézve. Ugyan egyáltalán nem keltette fel az érdeklődésem, aludni úgy sem tudtam volna.

De egyszer a hosszú és unalmas filmnek is vége lett és mind elmentünk aludni. Bebújtam a már alvó Sehun mellé a nagy és hideg ágyba, bőven volt hely benne, és elhelyezkedtem. Mégsem jött álom a szememre. Csak hallgattam az öreg ház neszeit. Az apró nyikorgásokat, mintha maga a ház is lélegzett volna és figyeltem a függöny résein beszűrődő utcai lámpák narancs fényét. Mikor elhaladt egy autó, mintát húzott a plafonra.

Halk sóhajjal fordultam oldalamra. Már szinte félálomban lebegtem és talán sikerült volna elaludnom egy kis időre a zavaros álomképek közt, amiket tudatalattim festett szemhéjamra, mikor sikolyt hallottam. Zihálva, fülemben dübörgő vérrel ültem fel, de a házban némaság uralkodott saját szívem dobogásán kívül. Idegesen füleltem. Léptek.. Azután a fejem felett csörgött lánc, mire a plafonra néztem. Valaki az emeleten. Viszont Miryu szobája a ház másik végében volt. Fölöttem nem is volt szoba, csak fal. Rögtön tudtam honnan érkezik hozzám a nesz. Félelmet abban a pillanatban nem ismerve ugrottam ki a paplan hatalmas súlya alól és rohantam. Feltéptem az ajtóm, átszeltem a nappalit, még a kanapét sem kerültem ki, hanem átvetődtem felette, majd keresztül rohantam a konyha holdfény lepte, hideg padlóján, mintha kilométereket tettem volna meg. Az előszobában sötét volt, de ismertem a járást, vakon vágtattam fel az emeletre, kettesével szedve a fokokat a néma, új lépcsőn, meg-megbotolva hosszú hálóingem szegélyében. Megpróbáltam kinyitni Miryu fehérre meszelt ajtaját, de nem nyílt. A kislány biztosan bezárta.

- Kérlek, ne bántsd! – Nyöszörögtem és éreztem, könnyek gyűltek a szemembe. Megfogva a kilincset, vállam dobtam neki, de még csak meg se moccant az ajtó. Egy könnycsepp utat talált arcom sima bőrén. Csak reszkető kézzel szorongattam a fémkilincset, mikor kulcs fordult a zárban és Sehun belülről tárta ki az ajtót. Magamhoz öleltem volna önmagam megnyugtatására, de most nem volt időm rá. - Maradj távol az ajtótól! – Parancsoltam a néma árnyra és átsietve a szobán körmöm szakadtából kezdtem tépni a masszív láncokat. Ujjaim hamarosan véres nyomokat hagytak az ajtó pergő festékén, mégsem adtam fel. Minden pillanat és minden elejtett vércsepp számított. Már mindkét tenyerem beborította a fémes, sós folyadék, mikor a láncok kicsúsztak láthatatlan tokjukból és a jól ismert ajtó halk, szinte üdvözlő nyikorgással tárult ki előttem.

Miryu érdeklődve lépte át a határt a két világ közt, majd alig érkezett meg erre az idegen helyre, az ajtó becsukódott mögötte. Szent célja volt, hogy megmondja az itt élő idegeneknek, ne merészeljék bántani Dashimint. Hamarosan egy magas alakot pillantott meg, így felé igyekezett. Elsőre azt hitte Taemin lehet az.

Az idegen hamarabb felfedezte jelenlétét, minthogy odaért volna hozzá. Lassan fordult felé, arca rideg volt, majd egy bizarr mosoly terült el rajta, ami sehogy sem illett finom vonásaihoz, mély tekintetéhez. Miryu félt, de kihúzta magát.

- Lám, lám mit sodort ide a szél. – Mormolta a fiú. Ő is olyan szép volt, mint Taemin, mégis valahogy természetesebb. Ez a modor nem illet hozzá. – Te volnál a szoba új tualdonosa? Dayounggal tudtam mit kezdeni. – hümmögött – Dashimin naivan belém szeretett. – kuncogott fel hátborzongatóan. – De veled sajnos semmit sem tudok kezdeni. Sajnálatos. Meg kell, hogy öljelek. Pedig egy nap biztos gyönyörű nő leszel. Nekem viszont nincs annyi időm.

- Kai, csak egy kislány. Nem ölheted meg! – Miryu a hang irányába nézett, Taemin szinte a semmiből tűnt elő. Olyan, mint Sehun.

- Miért ne ölhetném meg? Itt én rendelkezem. Ez az én földem. És meg akarom őt ölni. Megölöm, aztán babát csinálok belőle.

- Kai..

- Hallgass! – Csattant fel a gonosz fiú, és Taemin nyögve szorította hasára kezeit, majd véreset köpött. Miryu ijedtében felsikított. Ilyet még csak a tévében látott, akkor is csak véletlen. – Most te is hallgatni fogsz. A hangod sérti a fülem. Apró babám. – Vigyorgott a fiú és láncok csavarodtak elő ruhája ujjából. Vastag hajóláncok voltak, ember meg se bírta emelni őket. Miryu patakzó könnyekkel hátrált tőle. Ő csak nővérét akarta megvédeni ettől a gonosz fiútól. A gyönyörű Dashimint. Aztán a gonosz fiú ütésre emelte láncát és Miryu összeszorította szemeit. Dashiminre gondolt. Nővére, pót anyukája szeretetére, arra hogy az a szeretet talán most is megmenti.

- Anya…

Kai már az ütés gondolatának pillanatában tomboló, forró elégedettséget érzett mellkasában és minden figyelme áldozatára összpontosult. Imádta ezt az érzést.

- Jongin, nem! – Éles kiáltás zökkentette ki támadásából. A név, amin szólították, végigszáguldott tudatán, tekintetét felemelte áldozatáról. Hófehér hálóing és majdnem ugyanolyan sápadt bőr, mindenfele repkedő bíborfény fekete tincsek, a tekintete pedig a tenger haragja.

- Dash.. – suttogta elvarázsolva, nem rántotta tovább láncát, így az kellemetlen robajjal zuhant mellé a földre, áldozat nélkül. Aztán a lánc másik vége is földet ért, kicsúszva a démon karcsú ujjai közül. Jongin elveszetten állt a lánnyal szemben, mint aki eddig a percig egyáltalán nem tudta ki is ő és hová tart. De már tudta. Ő Jongin. Aki új szívet kapott ettől a kis csodától. Aki meg is halna ezért a lányért.

Szeme sarkából látta Taemint, aki a lányhoz lépett. Hallotta árnya halk hangját, de csak féltékeny fájdalmat érzett.

- Dash.. én… szeretlek, hiányoztál.. – Motyogta az árny, nem tudta mit mondhatna még.

- Te is hiányoztál, Taemin. – Suttogta a lány, majd gyengéden ölelte magához az árnyat.

Jongin elárultnak érezte magát. Taemin eddig mellette volt, de most Dashimin visszaért. És ő maga is szerette Dashimint. Nagyon. Tulajdonképp ő volt az egxetlen, akit valaha is szeretett.

- Én… én is szeretlek. – A szavak meggondolatlanul csúsztak ki a száján. Csak azt mondta, amit helyesnek vélt. Hangjában azonban túl sok volt a sértettség, és túl sok volt hallható a lelkét uraló fájdalomból.

- Bántottál… - Engedte el a lány az árny nyakát és szemeibe nézett. Csak rá figyelt végre.

- Kai bántott. Amint tudtam uralkodni rajta, megbántam mindent. De a hangod… az egyetlen dolog, ami kordában tudja őt tartani. – Hajtotta le fejét szégyenkezve.

Megesett a szívem rajta. Még mindig szerettem őt, hiába éreztem megannyi fájdalmat a szívemben miatta, a szeretetem még mindig erősebb volt. És most olyan elveszetten állt ott előttem. Ahogy figyeltem, egyre csak szeretet éreztem iránta.

- Unnie, menjünk haza! – Suttogta Miryu, mire hozzá fordultam és finoman karjaimba vettem, majd kicipeltem. Tudtam, hogy Jongin és Taemin is jön utánam.

Gyengéden fektettem az ágyába a kislányt, elakadó lélegzettel nézett a hátam mögé.

- Ne aggódj, nem fog bántani! – Mosolyogtam le rá. – Sehun itt maradjon veled?

- Igen unnie.

- Gondolom, úgyis van mit megbeszélnetek. – Mosolygott Sehun ahogy végigmérte a sarkamban toporgó démont. Tudtam, hogy árnyam egyáltalán nem látja veszélyesnek Jongint. Csak intettem a fiúknak és elindultam lefele, Taemin hangtalanul csukta be az ajtót maga mögött, majd leosontunk a lépcsőn a szobámba.

- Ez a szoba jobban tetszik. – Nézett körbe Jongin, majd rám emelte bánatos tekintetét. – Nagyon hiányoztál. Amikor elmentél… én… én azt hittem megbolondulok. Úgy fájt. – Lépett hozzám közelebb és megérintett arcom. – Nem akarlak többet bántani. Engedd meg, hogy vigyázzak rád! Kérlek!

- Megengedem.. – suttogtam hosszú szünet után és megfogva kezét, rendesen arcomhoz érintettem. Olyan boldognak tűnt most. – De idő kell, hogy ismét feltétel nélkül bízzak benned.

- Minden időm a tiéd. – Lehelte, majd ajkait homlokomhoz szorította. Ezelőtt nem is tett még ilyet, így megrökönyödve vártam a végét. Bizonytalan, várakozó tekintettel nézett le rám, akaratlan is könnybe lábadt a szemem, ma éjjel már másodjára. A lelkem mélyén már jól tudtam, ez a fiú soha nem szeretett még előttem senkit, és nem fog érzelmekkel ragaszkodni utánam sem. Tudtam, ha elfogadom a szeretetét, hatalmas felelősség nehezedik rám, ha Kait csak én irányíthatom. De ebben a percben, ahogy a szemembe nézve várakozott, rám várt, úgy éreztem, képes vagyok kordában tartani démonját, ahogy Taemin közelsége is teljesen le tudta nyugtatni az enyémet.

Végül tenyerem tarkójára siklott és előre húzva fontam karjaim nyaka köré, öleltem magamhoz. Karjai egyre magabiztosabban fonódtak derekam köré és egy mély sóhaj szakadt fel mellkasából. – Mindent meg fogok tenni, hogy ismét az enyém legyen minden bizalmad. – Suttogta a fülembe. Szavai nagyon jól estek és úgy éreztem, halálosan komolyan gondolja a dolgot.

- Tudom, hogy újra képes leszek megbízni benned. – Engedtem el halvány, könnyes mosollyal, majd Taemin fele fordultam. El akartam mondani neki, hogy hiszek benne, hogy egy nap minden helyreáll, de bennem rekedtek a szavak, mikor megfordulva karjaiban kötöttem ki.

- Mindenre emlékszem. – Nézett le rám gyanúsan csillogó szemekkel. – Hogy mennyire fájt, hogy minden küzdelmem ellenére Kait mindig jobban szeretted. Hogy mit tettél velem. – Majd megszakadt a szívem a szavak hallatán. El akartam mondani, hogy téved, nem szerettem jobban Jongint soha, de nem hagyta. – Hogy én voltam az egyetlen, aki mindig melletted állt. Szeretlek és emlékszem… emlékszem, hogy bennem bíztál először, én voltam az első férfi, akinek önként odaadtad magad, a csókjaid, az ölelésed, azt mondtad szeretsz. És tudom, hogy így is érezted, nagyon jól tudom. – Suttogta, nem volt időm mit hozzáfűzni, mert ajkai már birtokba vették enyémeket. És hónapok óta most éreztem azt, hogy hazaértem. Otthon voltam ott a karjai közt, a csókjában. Tudtam, hogy hosszú az út, mire ismét minden rendben lesz, Jongin pedig megtanulja uralni Kait, és teljes biztonságban leszek a karjaiban, de most, hogy Taemin ismét az enyém volt, minden előttem álló küzdelem könnyebbnek festett.