Álomjárók árnyai

XXV.

Mikor Taemin magához tért, semmit sem látott. Sötét vette körbe, kezeit nem tudta mozgatni, minden bizonnyal felhoz lehetett bilincselve. A lánc csörgése bizonyosságot adott erről, háta mögött nedves, hideg falat tapintott. Csuklójába kényelmetlenül vágott bele a vasbilincs, ahogy talpra húzta magát, megszédült a szintváltozástól, fejét rázva igyekezett visszanyerni a kontrollt. Hunyorogva próbált látni, észrevenni valamit, de a sötét áthatolhatatlan volt. Bosszúsan huppant le egy idő után és hátradöntve a falnak koppintotta fejét, majd ott is hagyta. Úgy festett itt ragadt egy időre. De biztos volt benne, Jonginék már keresik, és ha rálelnek, akkor ismét a karjaiban tarthatja majd Dashimint. Akkor pedig nm rontja majd el. Csak a lány jele lesz rajta, senki másé. Nem hoz többet szégyent magára és igazi férfi lesz.

Hosszú hosszú ideig ült a sötétben, magányosan, lehunyt szemmel várva, mikor képek, homályos keretű, de látható képek jelentek meg előtte. Azonnal rájuk fókuszált. Dashimin gondolatai, a lány most is eljutott hozzá. Ott állt a zuhany alatt, egyedül, lehajtott fejjel, magát karolva. És Taemin elképzelte, hogy ott lehet vele, bármi gondja van, azt ő elűzheti.

- Úgy hiányzol nekem. - simította kezét alhasára és lehunyva szemét tovább gondolta a képet. - Hiányzik a meleged, a szereteted. Senki más nem szeretett még úgy, mint te. Mindegy meddig élek - lehelte elszoruló torokkal, gyászosan - de azt akarom, hogy csak a te jeled égjen a testemen a halálom percében. A tiéd akarok lenni. Csak a tiéd, csak én.

Jongin sóhajtva simította végig az egyik képkeretet, ami Dashimin szobájában volt. A lányt ábrázolta. Nem lehetett régi kép, de nem is itt készült. A lány hatalmas, bánatos szemekkel bámult a kamerába, összetört volt. A lelke darabokban. Jongin jól tudta, még csak most kezd meggyógyulni ez a meggyötört lélek. Végül ajkai lágy mosolyra húzódtak. Ez a törött lány nekik hála, már csak egy emlék volt. A törölközőket a vállára dobva, elgondolkodva indult a fürdő felé. Egy vágya volt, mióta Dashimin visszatért ide. Hogy csak egymáséi legyenek. De most, hogy Taeminnek nyoma veszett és ő esélyt kapott vágyai beteljesítésére, azok nem voltak teljesek. Már tudatában volt annak, hogy Dash lelke egésze soha nem lesz az övé. És kezdett beletörődni. Ugyanannyira volt Taeminé, mint az övé is és mégsem egyszerre birtokolták a lányt. Volt ebben az egészben valami izgalmas. Valaki, akinek élete végéig küzdenie kellett a szerelemért és szerelme figyelméért.

Mire felért a fürdőbe, Dashimin már zuhanyozott. A törölközőket letette és ruháit kupacban hagyva lépett be a lányháta mögé, majd lassan hasára simította tenyereit. Áldozata halk sóhajjal simult karjai közé, Jongin pedig halvány mosollyal bújt vállához.

- Feszült vagy - jegyezte meg halkan. - Minden rendben?

- persze, csak elgondolkodtam. Túl sok minden történt velünk mostanában.

- Taemin?

- Taemin... - Jött a halk válasz kis szünet után.

- Ne aggódj, minden rendben lesz vele! - Aprócska biccentés volt a válasz, de a démonnak ez is megfelelt. Így lassan kezdte mosdatni a lányt. Hosszan időztek a zuhany alatt, a kényelmes törődésnek hála legalább Dashimin fokozatosan ellazult. - Elfáradtál?

- Igen, eléggé. Sokat mozgattál ma.

- Elismerem, de lett eredménye.

- Lett. - Mosolyodott el a lány végre. - Köszönöm, hogy vagy nekem, Jongin.

Hamarosan ágyba bújtunk és a démonom karjai közt némi megnyugvásban lehetett részem. Hátam mellkasához gömbölyítve helyezkedtem el, majd percek múlva le is hunytam a szemem. Még utoljára Taeminre gondoltam, fejben jóéjszakát kívántam neki, mielőtt lassanként elaludtam.

Reggel keltem csak fel ismét, Jongin még javában szuszogott vállamra, így nyugton maradtam, had pihenjen csak. Csendben gondolkoztam mindenfélén, főleg azon, megleljük-e valaha Taemint. Elvégre elszakították gazdájától. Ez azért aggasztó volt rám nézve is. Ezek szerint tőlem is elvehették volna Sehunt.

Vártam, míg a fiú nyakamba csókolva kezdett ébresztgetni, akkor felé fordultam és átkaroltam nyakát.

- Azt hittem, még alszol.

- Nem, már nem alszom. – szusszantam fel.

- Feszült vagy. – kezdte hátam, oldalam simogatni. – Hagyod, hogy ellazítsalak? – némi gondolkodás után bólintottam egy aprót. Lágyan csókolt meg és ismét simogatni kezdett. De ez a simogatás már más volt. Ismertem ezt az érintést és élveztem.

Tíz perc sem telt bele, érintése nyomán sikerült ellazulnom. Pihegve feküdtem karjai közt, miközben mellkasomra lehelt csókokat.

- Köszönöm. – simultam jobban karjaiba. Halk kuncogás volt a válasza.

- Ezért nem kell hálásnak lenned! – szorított magához kicsit. – Azonban lassan készülnünk kell. Már fél tizenegy és naplemente előtt nem sokkal szeretnék elindulni.

- Rendben. Zuhanyozol velem, ugye? – ültem fel.

- Ha nem félsz, hogy nem csak zuhany lesz belőle. – mormolta ágyékára egyengetve a takarót. Fülem tövéig elvörösödtem, de végül nemet intettem fejemmel. Nem akartam, hogy azt higgye, még mindig tartok tőle testileg.

Negyven perccel pirosló arccal, fejem leszegve hagytam el a fürdőszobát a fejét rosszallóan ingató Sehun mellett eliszkolva. Törölközőben, Jongin ölében ülve reggeliztem meg, majd amíg ő elment valahová, nekem a felöltözés maradt. Meg pakoltam el váltóruhát is, továbbra is fekete darabokat. Nem tehettem róla, nem volt kedvem színeket hordani.

Jongin egészen sokáig volt távol, addig volt időm alaposan Sehun lelkére kötni, hogy mennyire is vigyázzon magára, ne menjen sehova Minseok nélkül, ne nyisson ajtót senkinek, főleg akkor ne, ha őt keresik. Nagyon féltettem a szívemnek oly kedves árnyamat. Nem akartam, hogy baja essen a testérként engem őrző fiúnak.

A démon visszatértét egy autó motorjának halk dorombolása és a kavicsok ropogása jelezte. Az órára lestem, négyet mutatott. A fiú helyzetünktől eltekintve vidáman intett nekem. Még megszorongattam Sehunt, majd a sportkocsihoz siettem. – Mehetünk?

- Én kész vagyok. – bólintottam feszengve.

- Minden rendben lesz. – mosolygott rám és miközben bekötöttem övem, kifarolt a felhajtóról a forgalomba és elindult velem valamerre.

Sokáig autóztunk, teljesen ránk sötétedett már, mikor Jongin indexelt a néptelen úton és hamarosan lekanyarodott. Egy üres pihenőhelyre értünk. Kíváncsian pillantottam a nyújtózkodó fiúra, kicsatolta övét és kulcsait a kesztyűtartóba rejtve ölembe hajtotta fejét. – Muszáj pihennem kicsit. – suttogta combom simogatva.

- Pihenj csak! – lágyultam el halovány mosollyal és puha haját kezdtem birizgálni ujjaim segítségével. Lassanként lehunyta szemeit, majd hamarosan csak édes szuszogása hallatszott a néma utastérben. Én is lehunytam a szemem egy tíz percre és hátrahajtottam a fejem, majd Taeminre gondolva pillanatok alatt elnyomott az álom.

Mikor felébredtem, szemembe tűzött a nap és halkan dorombolt alattam az autó. Álmosan pislogtam az útra koncentráló Jonginra.

- Felébredtél. – mosolyodott el a fiú, muszáj volt vele mosolyognom.

- Igen, fent vagyok nagyjából. – motyogtam megdörzsölve szemeimet.

- Jobb is, mert hamarosan ott vagyunk. – sóhajtott fel gondterhelten, szemöldökét ráncolva. – Aggódom. – markolta szorosabban a kormányt, állkapcsa pedig kissé megfeszült.

- Te is jól tudod, hogy én is. – simítottam combjára tenyerem, mire gyenge sóhaj szökött ki ajkai közül.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem.

- Semmivel sem tudtál volna otthon tartani.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek. – mosolyodtam el, kissé megszorítva combját, majd hagytam az utunkra koncentrálni. Nem vártam azt a percet, mikor majd meg kell érkeznünk. Akármi is várjon rám.

- Ígérd meg, hogy nagyon fogsz magadra vigyázni! – fordult felém hirtelen, mire összerezzentem. Nagyon megijesztett.

- Igyekezni fogok.

- Az nem elég. Ígérd meg!

- Ígérem… - motyogtam elhalóan, mire bólintott. Én meg tovább bámultam kifele. Sehol sem lehetett emberi létre utaló jeleket látni. Elszorult a torkom a gondolatra, mennyire egyedül is vagyunk most. Nem éreztem magam biztonságban, hiába volt itt Jongin velem.

Taemin hamar elunta magát börtönében. Túl hamar. Próbált kapcsolatot teremteni Jonginnal, sehogy sem járt sikerrel. Nem értett ő már semmit sem. Hiányzott neki a kis Dashimin, elképesztően üresnek érezte magát a lány nélkül.

A sötétnek hála időérzéke alaposan cserben hagyta, fogalma sem volt az idő múlásáról. Csak üldögélt és Dashre gondolt. Volt ideje bőven elrendezni érzéseit, gondolatait. Csak attól félt, szerelmével már nem oszthatja meg őket. Nem halhatott meg így.

Jongin félt, Kai rettenetes, hűvös izgatottsággal várt. A fiúnak minden porcikája tiltakozott, ahogy közeledtek az árnybirodalomba. Edom határán terült el a hely. A démonok síkságán jártak már, jobb volt, hogy Dashimin nem tudta merre is viszi őt.

Hamarosan lefékeztek, ahol az út csak semmivé lett. A lány riadt szemekkel nézett rá, miatta kellett nyugodtnak maradnia.

- Még nem vagyunk ott. – sóhajtotta megfogva Dash nyirkos kis kezecskéjét. – Csak muszáj gyalogolni kicsit. – válaszul a lány bólogatott. Jongin érezte, Dashimin mennyire is fél. Nem örült neki, hogy szerelmének félnie kell bármitől is.

Sokáig sétáltak a néma vidéken, de akármilyen kellemes is volt látszólag a hely, nem lehetett élvezni szépségét. Pedig tökéletes helyszín lehetett volna a szerelmeseknek.

Sehun szót fogadva Dashiminnek, ki sem mozdult a lakásból. Miryuval játszott, ha a kislány otthon volt, vagy takarított, pakolászott jobb híján. Baekhyun szombaton áthozta Dash leckéjét, de még azért is Minseok ment ki. Sehun duzzogva figyelte a lány bátyát.

Este azonban egyedül maradt némi időre. A tévét bámulva nyúlt el a kanapén, várva, hogy történjen végre valami, mikor csengettek. Vidáman sietett ajtót nyitni, egy sötétbe burkolózó alak állt a kivilágítatlan verandán.

- Oh Sehun? – dörmögte a hang a kalap alól. Sehun pár pillanatig csak pislogott, majd sarkon fordulva nagy zajjal vágta be az ajtót és zárta le az összes zárral.

Jongin egy egyszerűen a semmi közepén álló ajtónál torpant meg. Bizonytalanul néztem végig rajta, majd mély levegőt véve benyitottam Hayana híres birodalmába. Csend fogadott változatlan. Csend és millió folyosó. A démon megszorítva kezem kezdett vezetgetni. Csak lépteink keltette zajunk törte meg a fülszaggató csendet. Ennél a síron túl is nagyobb hangzavar lehetett csak. Nem tetszett ez nekem. Látszólag Jongin mégis magabiztos maradt és tudta merre tartunk. Benne pedig megbíztam.

Sok kanyargás után jutottunk egy nagy szobába. Hayana pedig ott ült egy karosszékben, negédes mosollyal.

- Lám, még mindig tudod az utat a kis szerelmi fészkünkbe. – kuncogott fel. – Tudtam, hogy eljössz hozzám, szépség. – állt talpra rám nézve. – De sajnos abban, amit kérnél, nem segíthetek. Az nem lenne fair Taeminnel szemben. Kicsit sem. – ingatta a fejét. – Több ok is van, amellett, hogy ez nem fair. Fairré kell tenni, és sajnos gyűlölöm Kait. Gyűlöllek téged. – morogta hatásszünetet tartva.

Ajkaim lassan nyíltak néma sikolyra a látványtól, szemeim pedig megteltek könnyel. Úgy éreztem soha nem érte még ekkora fájdalom a lelkemet.

Hayana ott állt a lassan összerogyó démonom előtt, véres kézzel, egy tőrrel a fiú szívében. Tátott szájjal, ömlő könnyekkel figyeltem, ahogy megölik őt. És semmit sem tudtam tenni. Reszketett mindenem, riadtan kapkodtam tekintetem, majd tehetetlen rogytam térdre a test mellett, mikor elterült a hangokat elnyelő szőnyegen, vérrel színezte azt még sötétebbre.

- Jongin… - suttogtam, hozzá se mertem érni.

- Minden… rendben lesz. – préselte ki a szavakat magából, kezét arcomra vezetve. Tekintete folyamatosan ködösült el, ajkai közül pedig sötét vér szivárgott ki. – Csak így lehetett őt megölni… nem akartalak többet bántani… - cirógatta meg arcom, ajkaim, majd lehullott a keze, szeme pedig a semmibe meredt. Meghalt… Jongin tényleg halott volt, Kaijal együtt.

- Minden bizonnyal megérted, hogy meg kellett őt ölnöm. – törölgette a démonnő kezeit nekem háttal, mégsem mertem megtámadni. – Amint látod, ez volt a közös otthonunk.  – sóhajtott fel ábrándosan, körbesétálva a szobában és lefújta a port a párkányról. – Taemint is ide hoztam. Itt kapta meg a jelem, végre. – mosolyodott el és ezzel facsart még egyet szívem darabjain. – Mégis… minduntalan rohan vissza hozzád. Számtalan démon jelét viseli magán és te mégis akarod őt. Amikor elvettem az emlékét, hogy Jonginnak ennyivel könnyebb legyen, nekem pedig könnyebb Jonginhoz férnem, megfeledkeztem egy apróságról. Még Kai is képes volt szeretni téged odabentről. – nézett a halott fiú mellkasára. – Elfeledkeztem a szeretetről. Mindegy is… ha vissza akarod kapni az árnyadat, feladatom van számodra. Valaki… elvette az én legnagyobb kincsem. Az én szép cicám, Victoriat. Gondolom megérted, ha magam megyek utána, az elrablója megöl engem. Én pedig minden démonért felelek árnyaimmal. Én fontos vagyok. – én is fontos vagyok. Tettem hozzá magamban sértett önérzettel, könnyeim pedig kipotyogtak szememből. – Hozd vissza őt nekem!  Vagy ugyanarra sorsra jutsz. – bökött állával a kiterült testre.

- És ha én így akarom végezni? – csilingelve kacagott fel.

- Senki sem akarja így végezni kedves. – válaszára dacosan szegtem fel államat. Türelmetlenül sóhajtott fel. – Taemin vár rád, és te meghalnál egy démon mozdulatlan mellkasán, ügyet sem vetve a téged szerető férfira? Kegyetlenebb nő vagy, mint hittem. Hozd haza nekem Victoriat és megjutalmazlak azzal, amire a leginkább vágysz.

- Ha visszahozom őt, megkapom a halált?

- Ha a halálra vágysz leginkább, gondolkodás nélkül öllek majd meg. Bolond lány. – morogta elfordulva. – Örömmel megöllek. Az ópiumházban keresd a kincset! – mondta még, majd elhallgatott. Elkeseredetten néztem Jongin mozdulatlan testére. Talán arra vártam, hogy talpra álljon, elmosolyodjon, azt mondja, nem olyan könnyű őt megölni. De Jongin nem mozdult.  Lelkem mélyén pedig jól tudtam, soha többet nem is fog. A zokogás keserű folyamként robbant ki belőlem, elfordulva takartam el arcom és elrohantam. El innen messze, ahogy csak lábam bírta, közben azért imádkozva, hogy végre felébredjek ebből a szörnyű rémálomból.