Álomjárók árnyai

XXIII.

Hosszasan üldögéltem egyedül, mikor valaki ismét mellém telepedett. Reményeim ellenére nem Taemin volt. Sehun aggodalmasan ráncolta homlokát, miközben pillantásom kereste. Álmatagon néztem szemeibe, mire még inkább elfelhősödött a máskor tiszta, ragyogó tekintet.

- Minden rendben?

- Persze, csak elkalandoztam.

- Olyan elhagyottnak festettél. Hol van Taemin?

- Nem tudom. - Vontam vállat. – Te mit csináltál eddig?

- Anyukádnak segítettem. Nemsokára menned kell a suliba. Tudod, ma délutáni tanítás van.

- Sajnos ezt nehéz lenne elfelejteni – Fintorodtam el, mire elmosolyodott és megsimogatta fejem.

- Csinálok uzsit rendben? – Állt talpra, Miryu már rohant is a nyomában, Jongin pedig mosolyogva közeledett felém, ha akartam se tudtam volna viszonzatlanul hagyni édes mosolyát. Csak szorosan mellém telepedett, majd hozzám bújt. És most pont ilyesmire volt szükségem. Csendes támogatásra. Vékony ujjai térdemen kalandoztak, elgondolkozva figyeltem útjukat.

- Mikor elmentél… ismét megfagyasztottam a szívem. – Mondta halkan, mire csupán felé fordultam és orrom hajába fúrtam. – De három napig se bírtam ki. Rád akartam gondolni és kínozni vele magam. Ápolgatni és szeretni, amit adtál. Akár a herceg a rózsáját. – Halvány mosoly költözött szám sarkába és belepusziltam hajába.

Hamarosan ismét csend telepedett közénk. Kellemes, békés, mély csend. Nem volt kedvem elmozdulni innen, főleg nem az iskolába. Most biztonságban éreztem magam szeretetével körbevéve, de tudtam, amint messzebb kerülök tőle, Taemin gondolata ismét befurakszik fejembe és kínozni fog. Nem akartam.

Sehun mégis megjelent ismét, hogy kész az ebéd, azután mennem kell.

- Hova kell menned? – Ölelt magához Jongin jóval szorosabban, mint megszoktam.

- Iskolába. – Cirógattam meg kézfejét, minek következtében kelletlen szusszanással elengedett. Kéz a kézben mentünk ebédelni, Taemin pedig nem volt bent a többiekkel, újabb tüske volt ez érzékeny kis szívembe. Csak a tányéromra koncentrálva ebédeltem meg, majd mentem készülődni. Jongin az ajtó belső oldalának dőlve figyelt.

- Mi a baj? – Állított meg, mikor mentem volna ki és egy kézzel finoman megcirógatta arcom. – Ugye nem én mondtam valami rosszat? – Ellágyultam szavai és ártatlan hangja hallatán, pislogását figyelve.

- Nem a te hibád. – Fogtam meg arcomon nyugvó kezét és tenyerébe csókoltam. Halvány mosoly jelent meg szája sarkában.

- Nagyon vigyázz magadra! – Suttogta ajkaimra, majd engedte, hogy elinduljak. Hosszú volt az út a suliig, el is felejtettem mennyire.

Jongin aggodalmasan nézett az iskolába tartó lány után. Nem tudta, de úgy érezte, ezek után mindig így fog érte aggódni. Egyszerre jó és rossz is. Nem tudta eldönteni, hogy inkább melyik. Azután eszébe jutottak a jelek, amikről Taemin beszélt Dashiminnel, így felszaladt az emeletre és bezárkózva birodalmába maga elé varázsolt egy tükröt a semmiből, úgy kezdte vizsgálni magát. Tényleg egy nyolc ágú csillag díszlett a hátsóján, bíborszínben játszva. Jobb helyen nem is lehetne… Megforgatta szemét, majd visszaöltözve inkább visszament a házba. Ekkortájt jutott eszébe, hogy sehol sem látta árnyát már órák óta. Furcsa volt ez a jelenség. Taemin utált árnyék lenni. De mivel sehol sem érezte a közelben, sejtette, hogy az Dashiminnel tartott az iskolába.

Az iskolapadok sorai közé már hosszú árnyékot festett a lassan lemenő nap, így az árny könnyedén rejtőzhetett el közéjük. Nem akart otthon maradni a lány nélkül. Dashimin nem tudta mit is jelent számára az a jel, vagy, hogy mit jelképez a démonvilágban. És mekkora szégyen, ha egy testet több is díszít.. Neki, mint árnynak nem volt jele, így a lányon nem mutatkozott meg együttlétük, csak Jonginé, a dupla csillag. Egy kisebb és egy nagyobb. És látta is a lány combtövén ma reggel. Tudta, hogy az csak a démon jele, mégis minden jel valahogy utalt a démonra. Az egyik csillag ő volt hát. A testvére.

A jelek a régmúltban csak a valós démonmestereknek adattak meg. Párjuk pedig az első közösüléstől viselte azt. Így ha árulás történt, megcsalás, a korábbi jel halványodni kezdett és megjelent a test egy másik pontján a rivális jel. Az első pedig pár hét elteltével teljesen felszívódott. Taeminnek pedig már nem volt pár hete. Maximum egy-két napja.

Elkeseredetten, rajongva figyelte a tankönyve fölé hajoló Dashimint, teljesen lekötötte, amit olvasott. Ajkai néha megmozdultak, ahogy mondta hangtalan a szöveget. Előre hulló haján sütött át a nap az ablakból, így az teljesen bíborfényben ragyogott és sugarasra törte át arcára a fényt a tincsek sora. Felső ajka, kis orra teljesen árnyékba veszett, alsó ajka azonban nedvesen csillogott a kora nyári fényben a sok harapdálástól. Élete végéig el tudta volna nézni, el tudott volna élni ezen a látványon. De ő már halott volt… És most a szívét is annak érezte. Nem tudott hű maradni ahhoz az egyetlen lányhoz, akit mindennél jobban szeretett. Még Jonginnak is sikerült. Taemin testén azonban Hayana jelén kívül még díszlett pár. Fájó sóhajjal simította kezét alhasára. Talán már el is tűnt a kics csillag.

- Hol voltál? – Nézett belépő árnyára Jongin, Dashimin egyik fura regényéből felpillantva. Mégis ki bukik a vámpírokra?

- Nem fontos. – Mondta Taemin rideg hangon és átsétálva a szobán begyalogolt a falba. A démon értetlenül pislogott egy darabiig, majd visszafordult a könyvhöz. Dashiminnek is jönnie kellett hamarosan. Már nagyon várta haza.

Tíz perc sem telt bele és az ajtó kinyílt, Dashimin mosolya ragyogott be a résen, Jongin tekintete pedig felcsillant.

- Hiányoztál. – Rohant a lányhoz és a karjaiba zárta.

Kissé meglepő volt Jongin kitörő öröme, mikor hazaértem, mosolyogva viszonoztam ölelését, simogattam tarkóját, puha haját. Sokáig nem engedett el, majd kezei derekamra siklottak le és ajkai máris enyémeket kényeztették. Ujjaim a finom, sötétbarna, selymes tincsek erdejébe futtatatva viszonoztam lelkes üdvözlő csókját.

- Ennyire hiányoztam? – Cirógattam meg arcát, mikor ajkai halk, kellemes cuppanással váltak el enyéimtől. Heves bólogatás volt a válasz és ismét megízlelhettem puha párnáit, mert hajolt is vissza hozzám.

Fogalmam sincsen meddig álltunk csókokba simulva a szobám közepén, de az ajtó nyílása és Sehun diszkrét torok köszörülése zavart meg minket.

- Lassan ideje lenne vacsorázni és a kishölgyenk leckét is írnia kell még ma. – Elmosolyodva simogattam meg a fintorgó démon mellkasát és táskám lerakva elindultunk ki. Ilyenkor vettem észre mennyit is változtam mindössze pár hónap alatt. Közvetlen értem másokhoz, nem rettegtem az emberektől nem rándultam össze, ha közeledtek felém, vagy ért hozzám valaki az engedélyem nélkül. És ezt mind Taeminnek köszönhettem. Ezért fájt még inkább hiánya. Vele a legbiztosabb pontom volt oda.

A hiányolt árny kint volt a nappaliban, a kis Miryuval hajoltak a munkafüzet fölé. Taemin felpillantott, mikor megérezte közeledésünk, de aztán el is fordult. Miért akarja összetörni a szívem? Megremegett a gyomrom attól a semmit mondó tekintettől, ugyanekkor Jongin ujjai körbefonták enyémeket, némi halovány vigaszt nyújtva, hogy nem maradtam egyedül. De ez most túlzottan fájt. Ott égett a tegnap éjjeli csókja az ajkaimon, ha eszembe jutott, most pedig észre sem akart venni. Akkor sem volt ilyen rideg, mikor nem emlékezett rám. Fogalmam se volt mi lelhette. Inkább visszanyelve sértett könnyeim, a konyhába mentem. Ha ő így, én is így. Bármennyire fájni is fog.

- Minden rendben? – Kérdezte Jongin lágyan és derekam kezdte simogatni.

- Túlélem. – Mondtam fojtott hangon, szemeim már megteltek könnyekkel.

- Beszéljek vele?

- Nem. Nem kell. Azt mondta nem akarja a jelet. Elég egyértelmű volt. Felfogtam, nem kell a számba rágnia. – Bólogattam szipogva, konokul felszegve állam. Apró csókot lehelt az arcomra válaszul, Sehun pedig a kezembe adott egy tányért.

- Falazok neked, vidd be a szobába nyugodtan! – Nyomott puszit buksimra. – Aztán majd megyek én is. – Csak biccentettem és felszusszanva átszeltem a nappalit, Taemin fele se nézve, csak elsírtam volna magam és Jonginnal a sarkamban bezárkóztam a szobába. Bár úgy sejtettem, az árnnyal szemben nem sok egy zárt ajtó, ha be akar jönni, de engem megnyugtatott.

- Taemin, figyelsz?

- Ne haragudj, elkalandoztam. – Fordult vissza az árny a csukott ajtó bámulásából a kislányhoz. Soha nem érzett még ilyen komoly fájdalmat a lelkében. Nagyobbat talán igen, komolyabbat nem igazán. Csak a karjaiban akarta tudni a lányt, őt ölelni, mert őt igazán szerette. Mégsem érezte agát méltónak. Pedig ő volt az első férfi… ezt sosem feledte, egy percre sem. Ez volt számára a legnagyobb megtiszteltetés. Ő volt az első, akinek a lány a jelét adta.

- Hogy tanuljak, ha nem segítesz? – Háborgott a kislány, mire az árny bánatosan elmosolyodott.

- Ne haragudj kisangyal! Figyelek. – Bólogatott, Miryu pedig visszafordult a munkafüzethez és tovább színezett.

- Kéket!

- Kéket. – Nyújtotta Taemin mosolyogva a ceruzát. Bár őszinte boldogság lakozhatott volna a szívében.

Jongin unatkozva heverészett Dashimin ágyán, míg a lány tanult. D ez kellemes fajta unalom volt. Hallgatta a toll sercegését a papíron, Dash légzését, szívdobbanásait. Kész melódia volt számára. Néha ködös tekintettel a lányra pillantott. Ahogy gyönyörű pofiján erős koncentrálás tükröződött. Csofaszép volt.

- Kész. – Nyújtotta Miryu Taeminnek a kitöltött lapot a munkafüzetben. A fiú érzékeny csodálattal figyelte a gyerekrajzot. – Ez Sehun és én, anya és apa, az új anyukám apa másik oldalán, Minah és Minha, Miinseok, Jongin, itt van Dashimin – mutatott a lap közepén álló párra – és te. – Bökött a Dashimint ölelő alakra, a szemébe lógó hajjal. A fiúnak megremegett a szíve.

- Miért engem rajzoltál oda és Jongint csak mellé?

- Tae…Min. – Írt Miryu lassan. – Ugye?

- Igen, így van a nevem. – Bólogatott az árny, a kislány közben pár esetlen, remegős szívecskét is kanyarított hozzá.

- Mert tele van vele unnie füzete. Mikor tanul mindig irkafirkál. És ebből nagyon sok van. – Mire befejezte mondatát, az árny már ott sem volt.

- Dash.. beszélhetünk?

- Tanulok. – Az árny bosszúsan szusszant fel.

- Nagyon fontos lenne.

- Mindenkinek más fontos. – Jött a csendes, elgondolkodó, de hallhatóan hideg válasz. Kétségbeesetten nézte hát a lány hátát. Máris elkésett volna? Nem akarta megbántani a lányt. Egyáltalán nem.

- És ha tanultál? – Kérdezte óvatoskodva. Érezte magán Jongin kíváncsi tekintetét. Neki könnyű, senki sem bonyolította meg a dolgát azzal, hogy ellopta az emlékeit és érzelmeit, hogy aztán összekuszálva visszanyerje őket. – Ha tanultál, akkor beszélhetünk? Akkor szabad?

- Majd igen. – Ez némileg megnyugtatta az árnyat. Talán nincs veszve minden. Biztos volt benne, hogy el tudja magyarázni a lánynak, hogy a jelek ellenére csak őt szereti. Így némileg nyugodtabban telepedett le a földre és magához vette a lány egyik füzetét, aztán bele is lapozott. Hamarosan pedig boldog mosolyra fakadt. Tényleg ott volt a neve szinte minden oldalon, szívecskékkel körbeaknázva.

Hevesebben dobogott a szíve a gondolattól, hogy szeretik.

Órák is elteltek, mikor Sehun egyszer csak megjelent.

- Valaki téged keres Taemin.

- Megyek. – Állt fel az árny és halovány mosollyal utolsó, gyengéd pillantást vetve Dashimin füzetére, kiment a ház elé. Messze a felhajtó végén állt egy alak a szürkületben, az árny kihegyezett érzékekkel, figyelve indult arra. A férfi kalapot és hosszú szövetkabátot viselt.

- Lee Taemin? – Lesett rá a karima és gallérja közt.

- Igen…

Sok tanulnivalóm volt a közelgő év végi vizsgákra, így későn ettem csak meg a behozott vacsorát. Így a késői időpont és a szobai vacsora miatt csak Jongin társaságát élvezhettem, a családét már nem. Nem bántam, úgyis kivételes alkalom volt.

Vacsora után a démon beterelt a fürdőbe, a víz pedig hamarosan ellazított. Alaposan hajat mostam, majd a vízzel kezdtem játszani. Észre sem vettem mennyire elsuhant az idő, Sehun kopogása zökkentett ki. Összerezzentem, majd elzártam a vizet és kiléptem a zuhany alól.

Alapos törölközés után mentem le, belebújni puha hálóingembe. Úgy döntöttem, míg Jongin is fürdik, beszélek Taeminnel, hát az árny keresésére indultam.

De hiába szólongattam, néztem be mindenhova, vizsgáltam meg az árnyékokat, Taemint mintha a föld nyelte volna el. Eleinte arra gondoltam, meggondolta magát a beszélgetéssel kapcsolatban. Arra alapoztam, elmondása szerint nem akarja a jelet. De következtetést nem vontam le.

- Beszéltél Taeminnel? – Huppant a démon mosolyogva az ágyamra, miközben én kezem tördelve álldogáltam. Egy ideig csendben voltam, gondolkoztam, majd levegőt véve néztem Jonginra. Megráztam a fejem. – Nem? Hogy- hogy? – Újabb levegőt vettem.

- Jongin.. Taemin sehol sincsen. – Motyogtam idegesen, mire hitetlenkedve vonta fel fél szemöldökét.

- Nem hiszem, hiszen… - Lassan hallgatott el és mellkasára fektette tenyerét. – Taemin nincsen… sehol.