Álomjárók árnyai

XXII.

Reggel kellemetlen ébresztőben volt részem, egy nagy sikoly kíséretében. Jonginnal egyszerre ültünk fel. Ő anyára, én rá és csupasz mellkasára meredtem. Anya pedig ránk.

- Miért nincs rajtad felső? – Motyogtam félálomban.

- Fáztál. – Vont vállat, mintha ez olyan természetes volna. Körbelestem, Taemin mosolyogva ült az ablakban Sehunnal. Volt mersze kettesben hagyni Jonginnal?

Anya sikolyára hamarosan Mingmin, Minseok és a lányok is rohanvást érkeztek. Addigra Taemin Sehun árnyékává olvadt.

- Mégis mi folyik itt? Ki maga? – Háborodott fel Mingmin.

- Kim Jongin. – hajtott fejet a démon – Dashimin barátja vagyok. – Mindkét szülő felháborodva nézett ránk, de azt tudtam anya miért haragszik.

- Szeretnék beszélni veletek! – Terelgetett ki anyukám mindenkit, még Sehunt is, majd becsukta az ajtót. Láttam, hogy Taemin az árnyékba bújva itt maradt és ez megnyugvást adott. – Mindent tudok. – ült anya az ágy felőlem eső szélére, Közben Jongin hátamhoz bújt, most nem zavart. – Taemin, előjöhetsz! – Anya hangja erélyes volt, így az árny kissé sután, esetlenül odalépkedett az ágyamhoz. – Miért vagytok itt? Mit akartok a lányomtól?

- Szeretem. – A válasz kórusban hangzott el, mire anyában bennrekedt a szó. – Valójában… - vakarta tarkóját Jongin – Taemin szerette őt előbb.

- De ő szereti jobban. – Mindketten meglepetten néztünk az árnyra, de ő csak mosolygott. Édesen, töretlenül. Anya sem igazán értette a helyzetet. – Meg is halna érte. Mindent kiállt érte. Dayoung támadását, a saját átkát és tudom, hogy még ennél is többet képes lenne. Szóval ideje volna megbocsátanod neki. – Hajolt hozzám Taemin és nyomott hosszú csókot ajkaimra, majd köddé vált.

Hamarosan pedig csengettek. Megjött Taemin.

- Szóval… te… szereted Dashimint?

- Mindennél jobban szeretem. – Bólogatott Jongin állát vállamra helyezve. – Mikor maga elment és Dashimin itt maradt… még nem voltam szabad.

- Szabad? – Nézett rám anya.

- Egy erős démonnő beleszeretett, de Kai – haragos torokköszörülést kaptam válaszul – vagyis Jongin nm szerette őt viszont. Ezért a nő egy méreggel megfagyasztotta a szívét, hogy senki iránt se érezhessen.

- De Dashiminnek hála ez az átok megszűnt létezni. Amint iránta éreztem, olyan intenzív és sok volt, hogy a gyengülő méreg nem bírt el vele. Már csak a megbocsátására várok, amiért bántottam őt. Akaratlan. – Tette gyorsan hozzá, egyre csak bújva és engem ölelve.

- Megbocsátani már Dashimin dolga. – Állt lassan talpra anya. – Szólok, ha kész lesz a reggeli. Sehun pedig ezentúl Miryuval alszik igaz?

- Sehun ott alszik, ahol szeretne. De igen, azt hiszem Miryuval fog. – Mosolyodtam el, akár anya. Hamarosan pedig kettesben maradtunk.

- Hogy van a kezed édesem? – Suttogta Jongin. Megfagyott ereimben a vér a becézés hallatán, szívem azonban hevesebben vert tőle. Közben ő beteg kezem vizsgálgatta. Már egyáltalán nem volt hideg, csak a tenyeremen levő sebes felület volt némileg hűvösebb, és fájt kissé. Lelkesen, gyengéden csókolgatta őket, majd alkarom, és haladt felfelé. Észre sem vettem és már rég a nyakam csókolgatta, harapdálta, hálóingem pedig épp kihullott vékony ujjai közül az ágy mellé. Meglepetten pislogtam, mintha az eltelt percek kihullottak volna a tudatomból. Csak ajkaim nem csókolta meg. És ez a gondolat, érzés frusztrált kissé, de mintha csak gondolataimban olvasna, elszakadt nyakamtól.

- Olyan rég volt már. – húzta végig mutatóujját ajkaimon – Ugye szabad? – Ejtette lejjebb fejét, mire hajába futattam ujjaim.

- Arra várok, bolond démon. – Suttogtam, mire meglepetten pislogott párat, majd sármos mosoly fakadt szája szegletében és ajkaimra hajolt. Karjai biztonságos börtönbe zártak és érezhettem mellkasomon szíve heves kalapálását. El se hittem, ezt én váltom ki belőle. Ajkai becézgették, kényeztették enyémeket. Hosszasan, nem törődve az idővel.

- Szeretlek… szerelmes vagyok beléd. – suttogta szemeimbe nézve – És ezen semmilyen tett, vagy bűn nem változtat. Akkor is szerettelek, mikor meg volt fagyva a szívem. Azért ez csak jelent valamit. – Ellágyuló tekintettel néztem rá. Nem tudtam volna mit válaszolni neki ezekre a szavakra. Tudtam, hogy megígérte, visszanyeri a bizalmam és a szeretetem, de nem hittem, hogy ilyen igyekezettel és romantikusan fogja tenni.

- Szeretnék a tiéd lenni. – Néztem szemeibe némi idegeskedés után, féltem, hogy kinevet, amiért hangot adok a ténynek, hogy vágyom rá. Nevetés helyett azonban csak levezette tekintetét ajkaimra, majd ismét megcsókolt, egyik keze pedig eltűnt a paplan alatt. Hamarosan egy fekete alsónemű landolt fejem mellett a párnámon.

Nem ujjai csúsztak hüvelyembe, mint máskor, és mint azt vártam, egyből forró, selymes tagja tört lassan utat még szűk belsőmbe. Vállába kapaszkodva ziháltam és ismerve az érzést, minél jobban igyekeztem ellazulni. Sokat várt ajkai, játékos nyelve kényeztették enyémeket, ujjai megtalálták egyre érzékenyebb mellbimbóm. Azt hittem ennél jobban már nem vágyhatok rá.

- Ölelj szorosan, kérlek! – Vezette ajkait fülemhez, majd mikor édes, rekedt suttogása elhalt, lassan megmozdult. Éreztem férfiasságán duzzadó ereket, ahogy súrolták hüvelyem egyre nedvesebb falát. Észbontó érzés volt. Sóhajtozva öleltem hátát, futattam végig ujjaim domborodó izmain. Még csak most fedeztük fel igazán egymás testét. – Szeretlek, Istenem, de szeretlek. – Suttogta akadozó lélegzettel, megborzongtam tőle.

- Jongin… - Ennyit tudtam mindössze kipréselni torkomon válaszul neki. Ebben a névben azonban minden érzésem benne volt.

Sokáig mozgott lassan, kényelmesen, olykor a legváratlanabb pillanatokban gyorsítva, mitől hangom heves, ziháló, már-már éles lett. Aztán karjait elvette fejem mellől és megtámaszkodott az ágy támláján, így magasodva fölém. Csodálva pillantottam rajta végig, mielőtt elképesztő hullámokba kezdettt felettemm, bennem. Éreztem, ahogy ettől forró izgalom önti el a testem, még inkább kívántam őt. Lábaim összekulcsoltam övéivel és fenekére tapasztva tenyereim húztam teljesen magamba. Ő elégedetten mordult fel, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Soha nem éreztem még ilyen mély érzést.

- Tartsd erősen! – Kuncogott, majd még beljebb lökte magát, amitől egy számomra teljesen idegen, kéjes nyögés hagyta el ajkaim. Úgy festett, őt nem lepte meg annyira, mint engem.

Nevén kívül pedig nem jutott eszembe más, csak a szeretlek szó.

Taemin kiválóan érezte magát a reggel folyamán. Nem hiába hagyta reggel kettesben Jongint és Dashimint. Szerette a lányt, mindennél jobban szerette. Mindenét. De tudta, Jongin mindent kiállna érte. Még árnyát is elvesztette kettejükért. Egy időre. És tisztán emlékezett, mikor a két démon először találkozott. Jongin mekkora utálattal és Dashimin micsoda csodálattal nézett a másikra. És hogy ez napok, kurta hetek leforgása alatt milyen gyorsan megfordult.  Ahogy visszaparancsolta Dash a démont az ajtó mögé. Akkor még Taemin szerette jobban a lányt. De Hayana elvett tőle mindent, a mindenét, Jongin azonmód megkaphatta saját érzéseit. És most, hogy Taemin is visszanyerhette legnagyobb kincsét, Jongin érzései nemhogy múlni látszottak, szinte egyre hevesebbek lettek.

Taemin az éjjel rádöbbent, akármennyire szereti a lányt, addig nem nyerheti vissza kegyeit, míg nem bízik meg Jonginban. Ezért hajlandó volt várni és minden erejével segíteni a két démon közt kibontakozó szerelmet. Tudta, Jonginnal szemben semmilyen módon nem nyerhet, mégis addig szeretett volna Dashimin mellett maradni, ameddig csak lehetett.

Reggel tehát ezért nem kelt imádott tündére mellett. De nem bánta. Jongint kizárva fejéből volt ideje megismerni a lány új családját. Az aprócska, csodás Miryut, a furcsa, rá mégis mosolygó, rideg ikreket, Minaht és Minhat, nameg Dash új bátyját, a mosolygós Minseokot, aki a lány új édesapját nyugtatta a nappaliban. Ugyanis a csukott szobaajtó mögül szűrődő angyali hangok túlzottan egyértelműek voltak. Taemint nem zavarta. Mert emlékei az övéi voltak végre, így nem volt oka féltékenynek lenni Jonginra. Mert ő volt az első, akinek a lány önként odaadta magát.

Dashimin édesanyja a konyhában szorgoskodott Miryuval és a kislányt felügyelő Sehunnal, Taemin hozzájuk csatlakozott. Az asszony bizonytalan mosollyal nézett fel rá.

- Holnap ugye nem te…?

- Nem. – Intett nemet az árny a fejével. – Csak ha ő akarná. – Az asszony bólogatott – Szeretnék bocsánatot kérni azért az éjszakáért!

- Életben van és boldog. Nekem ez a fontos. Nem tartozol bocsánatkéréssel.

- De a férje…

- A volt férjem őrült volt. Megerőszakolta a lányát egészen kicsi kora óta. Megérdemelte, amit tettél vele. Viszont, tényleg Jongin tette mindazt előzőleg? A férjemmel és Dashiminnel? Miatta volt minden reggel véres a lányom hálószobája?

- Dashimint Jongin egyszer bántotta. Akkor sem a hálószobában. – Hazudott Taemin nagyvonalúan.

- Az autóbaleset… igaz? De miért?

- Jongin érthetetlen okból gyűlölte Dashimint. Ellenben velem. És mivel nem voltam hajlandó hátat fodítani neki, bezárt engem. Cserébe azonban én is korlátoztam az ő szabadságát. Dashimin rosszkor volt rossz helyen. Jongin pedig elvesztette a fejét.

- Azóta egyszer sem bántotta őt?

- Mikor Dashimin elment. De akkor nem volt önmaga. Mondhatni hipnózis alatt állt. Ezért várja most Dashimin bocsánatát. – Az asszony ismét csak bóólogatott.

- És amit most csinálnak… az nem… nem veszélyes?

- Ez nem a Twilight Mrs. Kim. – Szólalt meg Sehun rosszallóan. – Maguk is csinálják. Csak Jongin talán kicsit dinamikusabb. – Taemin felkuncogott, az asszony pedig nevelő célzattal csapta nyakon a két fiút konyharuhájával.

- A lányomról beszélünk, több tiszteletet. Neked amúgy is a főnököd, vagy mid. Neked meg… - Taemin elmosolyodott. A mindenem, tette hozzá fejben.

- Tisztelem Dashimint. – Biccentett, mire a nő megenyhült. Eközben az eddig a nappaliban tartózkodó két férfi is megjelent.

- Nagyon szerethetik egymást. – Ingatta Minseok fejét perverz vigyorral, mire az apja rámeredt. Taemin kiválóan szórakozott.

Jongin ezelőtt még soha nem szeretkezett. Így legalábbis nem. Teste egésze nedves volt az izzadságtól, pedig csinált már jóval megerőltetőbb dolgokat is és minden egyes szeretlek, amely Dashimin édes hangján elhagyta tökéletes ajkait, biztosította felőle, minden tette helyes volt, amely ide vezette. Persze meg is hatódott. Eszébe jutott, mikor Taeminnel fiatal démonként a Han partján álltak. Szürke, szeles nap volt. Ő térdelve állt a folyóban és soha nem fájt neki annyira semmi, mint holtan látni a Leviathan lányát. Azt hitte az volt a szerelem.

Börtönében is csak erre tudott gondolni. Hogy elvesztegette a legnagyobb szerelmet életében. Dayoung nyújtott csekély vigaszt rövid időre, de keserűsége vele is hamar visszatért. És már értette, miért gyűlölte úgy Dashimint. A lány felborította ezt a hitét az első pillanatban, mikor meglátta fekete szemeit.

Elmosolyodva pillantott le kedvesére.

- Én is szeretlek. – Suttogta lekapaszkodva hozzá és az édes ajkakat megízlelve hagyta, hogy magával ragadja az orgazmus szédülése.

Soha nem volt még ilyen boldog, mint ezekben a percekben. És tudta, ez nem múló vágy és boldogság. Lihegve feküdtek egymás mellett, néha felhangzott egy-egy boldog kuncogás, majd a démon mosolyogva támaszkodott fel és vizsgálta kedvese arcát.

- Én… ilyet még soha nem éltem át. – Suttogta a lány, mire Jongin mosolyogva csókolta homlokon.

- Most már bízol bennem?

- Igen Jongin, bízom benned. – Simogattam meg izzadságtól nedves mellkasát. Egy ideig csak bámultuk egymást, néztem szép, meleg szemeit, majd éreztem, hogy besüpped az ágy mögöttem és Taemin ismerős, finom ujjai elhúzták nedves tincseim arcomból, majd hasam cirógatta, míg telt ajkai nyomódtak oda jó párszor állkapcsomra. Jongin kíváncsian nézett fel bátyjára.

- Ideje lesz reggelizni, már csak titeket várunk. – Cirógatta közben derekam. Fáradtan bólogattam, majd lassan felültem és kimásztam az ágyból. Felvettem egy világos kis nyári ruhát, közben éreztem magamon mindkettejük tekintetét.

Felkaptam a hajkefém és odanyújtottam Taeminnek. Felragyogott tekintete, én pedig gyengéd mosollyal ültem mellé és hagytam, hogy finoman fésülgesse hajam. Addig én az öltöző Jongint figyeltem. Ismét arra a fura anyajegyre tévedt a tekintetem.

- Az mi? – Kérdeztem rá végül, mire Taemin felpillantott és felkuncogott. Jongin azonnal igyekezett hátrafordulni, hogy lássa mi az az az.

- Nekem is van. – Mondta az árny és feljebb húzta pólóját, meg kissé lejjebb nadrágját, megmutatva az alhasán megbúvó, halvány kis csillagot.

- És rajtam is van ilyen? – Csak bólogattunk a démon kérdése hallatán.

- És mi ez?

- Nem tudod? – Kuncogott Taemin – Dashimin jele.

- A jelem? – Erre már Jongin is elmosolyodott, majd elém telepedve bújt bele ingébe.

- Igen, a jeled. Minden férfi kap egyet valahol a testén, aki… akivel szeretkeztél. – Bólogatott.

- Hű… - Gondolkodtam el.  – Akkor neked hogy nincsen több? Másoktól.

- Van egy Hayanatól. Ahogy Taeminnek is. – Mutatott az általam annyira csodált kulcscsontra, amin egy sarló hold díszlett. Valamiért rosszul esett ez a gondolat. – Az enyém már felszívódott. – Csodálkozott a démon bordáit vizsgálva.

- Idővel elmúlik. – Motyogta Taemin. Őt is bántotta valami. Kíváncsian néztem rá, de kerülte tekintetem. Válaszért pillantottam Jonginra, de csak feltápászkodott. – Menjünk enni! – Állt talpra Taemin is, együtt mentünk ki a konyhába.

Mingmin legnagyobb meglepetésemre majd felrobbant, de a haragos tekintetek csak Jongint sújtották, róla pedig lepergett. Miryu odaszaladt hozzám, mosolyogva emeltem fel.

- Szerelmeskedtél vele? – Suttogta nekem bizalmasan Jongint mustrálva, mire felkuncogtam, a démon pedig elmosolyodott.

- Igen.

- Akkor ő a szerelmed?

- Igen, azt hiszem ő az.

- És vele szerelmeskedtél? – Mutatott most Taeminre, mire elpirulva az árnyra néztem én is.

- … Igen. – Csak felkuncogott, majd Sehun karjaiba kérte magát, hogy aztán megossza vele frissen szerzett információit.

- Hogy van a kezed? – Fogta meg Taemin sérült kezem, mikor leültem a két testvér közé.

- Sokkal jobban, szépen gyógyul. – Az árny csak elégedetten bólintott, majd eszegetni kezdett.

Reggeli után a napsütötte hátsókertben kötöttünk ki. Miryu még barátkozott a rossz első benyomást tett Jonginnal, akinek most fülig ért a szája, láthatóan élvezte a napfényt. A lábam a kis medencébe lógatva nézelődtem, szerencsére anyáék nem tüntették el természetes forrás lévén. Taemin hamarosan mellém telepedett és rám villantotta azt az ismerős mosolyt, amitől rögtön hevesebben dobogott a szívem. – Reggel olyan szomorúnak tűntél… - Kezdtem bele kissé remegő hangon, remegő lélekkel.

- Szomorúnak? – Lepődött meg.

- Igen, mikor a jelekről volt szó. – Bólogattam párat. Rosszul láttam volna? Azonban kaptam egy sóhajt, majd bólintott és elfordította a fejét. Meg mertem volna esküdni, hogy ajkait is összeszorította. – Talán zavar valami?

- Igen, egy kicsit. – Meredt a vízre.

- Talán… nem akarod, hogy az a jel ott legyen? – Makogtam elpirulva, zavartan.

- Nem, nem akarom. De nem is akarok róla többet beszélni. – Állt fel, majd elsétált. Máris könnyek gyűltek a szemembe, ahogy hátát figyeltem.  Nem akarja… Úgy éreztem még soha senki nem bántott meg így. Már nem éreztem kellemesnek, csupán zavarónak a derűs napsütést, se a víz jóleső hidegét. Mintha elfújták volna a bennem égő, megingathatatlan lángúnak hitt mécsest, amit Taemin gyújtott alig pár hónapja.